Az ember elindul, hogy ne legyen otthon.

Enyhült a hőség, kora délután. Az ember elindul, hogy ne legyen otthon. A Szent István téri megállóban még lát egy mozgó trolit, aztán az is megáll balra az Anna-kútnál. Odáig látni. Szemben a víztorony, mióta tömegek jártak a Tisza mellől a Szajna partjára: az Öreg Hölgy. Bien maquillé. Kisebb, vaskosabb, de a miénk. Csöndes várakozás. Tétova érkezők, nyakat tekerő régiek: troli egy szál se. Csak az az egy, az Anna-kútnál. Áramszünet. Másfelé a harmadik megálló volna gyalog, ahol át lehetne szállni. Hová? Nénike magyaráz, hogy vajon merre az erre. Bólogatsz. Telik a nyár, addig, ameddig, percegünk. Majd jön és visz. A Diófáig.

Itt fedett a váró, a sarkába húzódsz, a tető árnyékot oda vet. Torlódott járművek érkeznek egymás után, az egyik csak egy megállóval előbb kanyarodik el, de mégis ülve várod azt, amelyik nem jön. Minek az órára nézni? A hangulat, mint egykor a mezőn, vagy a főd vígibe’ ahol bogarak zúgtak, zörögtek, szitakötő zaja zizzent a füledbe és néha orrodra szálltak a lepkék. Akkora voltál a tikkasztó nyárban, vagy alig nagyobb, mint ez két kis cinege, akik melléd perdülnek a várakozóban.

A négy ülés közül kettőt foglalnak el, kimarad egy. Valaki hiányzik. Anyjuk kijjebb áll, az úttesthez közel. Ő is világos hajú, mint lányai, inkább hosszúkás, mint kerek az arca, nyugodt, derűs, de már nem gondoktól mentes. Csípőben teltebb, fehér nyári nadrágot s halványzöld blúzt hord. Jókora, de könnyű szatyrát akár le is tehetné. De nem olyan teher letevős, mint te. Hol a forgalmat, hol – nekik válaszolgatva – a lánykái nézi.

Egykorúak, talán ikrek. A ruhájuk – ők is nadrágot viselnek – nem hangsúlyozza ezt, de mégis testvériesen áll össze rajtuk a zokni, a szandál és trikó. A túlsó prüntyi csendesebb, a helyén néha fel-le csúszkál, a fürgébb melléd fészkel. Nem egyedül.

Fekete foltos fehér plüss kutyáját (Bim), ide-oda teszi, neked nem tűnik fel semmi. – Vak ez a pasas?! – megmutatja. Kérdőn néz. Karodhoz érinti, hozzád tolja.

Anyád rajzolt, szabott, varrt textiljátékokat, mondod. Meglepődsz hangzó emlékeden. Elszunnyadnak benned az előbbi mezei zajok. Színes párnák teddybear huzatú fekhelyen, sarkában maci, ötujjas kesztyűbáb: egy majom. Otthonod anyuval. Kicsi szomszédod nem csodálkozik, mintha értené, hogy valaki, neked, a szakállasnak szabott-varrt macit meg majmot és kutyát. De okos, tovább szövi a szálat:

– Egy nénitől kaptuk. Ketten, ő meg én, – mutat a testvérére. Az is rád néz, bólint. Te is hasonlóképpen.

– Moszt jön! – int a troli felé.

– Az másfelé megy – nyugtatja meg az anyja – Újszegedre.

– Ott lakunk – mondja. Bólogatsz.

– Most már nem – igazítja el anyu –, a Petresi sorra megyünk.

– Mász felé – helyesel szomszédod.

– Akkor tényleg a másik a jó – viszonzod a kislánynak a barátkozást. Mosolyog. A  szeme belenyugszik a tiédbe. A kutya meg közelít. Ó hogyne, a kutya! Vagy a majom, a maci. Akit magához ölel este a kicsi ember. Akit ölelni kell. Megsimogatod az állán, a füle tövén, mert így szokták az igazival. Ő hozzád simul, a kutyussal végig puszil a karodon, és közli, hogy tudjad:

– Plüssz!