Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Testi sértés

2012. augusztus 06. - Atlasz.

Magyar Antal igazgató fegyelmi eljárást indított ellenem.

Magyar Antal igazgató fegyelmi eljárást indított ellenem.

Soroksári kollégám már az első alkalommal nem sok jót nézett ki belőle, amikor bemutatkozásomra fölöttébb kapkodva került elő valamelyik folyosó végi szobából, s a slicce gombolatlanul maradt. Megesik a nadrágos emberrel az ilyen, kínosabb, ha a nadrágját kigombolni felejti el. Ez is megtörtént a főnökkel Hanga Mária miniszterhelyettesre várakozó izgalmában. Az embert ugye érheti betegség, ideg és öregség, még miniszterhelyettes is.

Tóni személyében igyekeztem a gyakorlott szakembert, az első számú pedagógiai vezetőt, a jóindulatú főnököt látni.

Gyermekotthoni gyakorlatát Tiszadobról hozta, ehhez képest én csak ifi-vezetői és társadalmi munkában ellátott utógondozói tapasztalataimra támaszkodhattam, valamint némi empátiára, beleérző képességre az elhagyott gyerekek iránt.

A pedagógia tudománya a hetvenes években sehol sem állt, hozzáértés nélkül is lehetett e területen karriert alapozni. Magyar Antal gyakran hangoztatta, hogy Petrikás így, meg Petrikás úgy, ám a debreceni szakembertől semmi használhatót nem idézett. Évekkel később vettem egy Petrikás-kötetet, de a nyelvezete épp oly életidegen volt tőlem és a valóságtól, mint az a pedagógiai katyvasz, amivel a szegedi főiskolán etettek bennünket. Díjnyertes szociometriai pályamunkámat 1983-ban restelltem volna pedagógiai doktori értekezésként beadni.

S hogyan vezetett a főnök? Ahogyan autót. Automatikusan. A nevelőotthon kis Zsukja – Süli János szerint – automatikusan gurult le a közeli kocsmáig, ha Tóni vágódott be az anyósülésre. Így történhetett 1978. szeptember 23-án is, amikor Oravec Karcsit kellett volna a törött karjával Klárika nővérnek kórházba vinnie. A kocsi elgurult a szokott irányba, a felelősség meg hozzám. Elvégre a beosztásomhoz tartozott elvinni a balhét. Automatikusan, a magyar oktatás- és nevelésügy ismert gyakorlata szerint.

Magyar Antal tiszadobi másodhegedűsként megtanulhatta volna egy intézmény működtetését, de mint kiderült, a ruházati normákról sem tudott semmit. Jobb helyeken a vezető irányít, és a helyettesére bízza a módszeres, unalmas aprómunkát – de nem a kassza-kulcsot és a könyvelést. Abba nem láthat bele a főkönyvelőn kívül senki.

Ami a főnöki jóindulatot illeti, az gyakorta önvédelemből fakadó feltételezés: ha én kollegiálisnak, de legalább korrektnek tartom a górét, akkor ő is ezt fogja viszonozni. A beosztotti interperszonális szuggesztió azonban gyakran hatástalan. Minden főnöki jóindulatnak vége, ha az önvédelmi reflex vélt vagy valós okból beindul.

Hatodikos fiaim közé szokás szerint minden információ nélkül érkeztek újak. Vallatáshoz sosem fogtam, különös sorsok, életek sejlettek fel előbb-utóbb így is. Az egyik jóképű, hogy ne mondjam: helyes gyerekről elsőre csak az derült ki, hogy tarjáni lakos, egy másik, erősen túlkoros fiúról sem sokat tudattak velünk hivatalosan. Utóbbi eléggé durva, de nem agresszív, lassú eszű srácként érkezett a nevelőotthonba valahonnan a nógrádi dombok közé rejtezett falujából. Tizenhat év körüli lehetett ekkor, de hatodikos.

Izsák JóskaAhogy az fiúknál előfordul, nem sok idő kellett ahhoz, hogy az utóbbi összekösse a serkedő bajuszát Izsák Jóskáéval, aki megszokta, hogy szelíd, jóindulatú dominanciáját a csoportban a kisebbek elfogadják. Nagy lármára riadtam fel valami adminisztrációból, s máris szaladtam a folyosó közepén keményen küzdők felé. Bizony, ez nem volt tréfa: a hatvan egynéhány kilós nagykamaszok teljes erőből markolták, fogták és próbálták ütni egymást, alig pillantva a körülálló drukkerekre. Egy-egy csattanás testet ért, keményen csapódtak szekrényhez, falhoz is. Egy percig sem tétováztam, oszlató kiáltásom mellé jókora taszítást mellékeltem. Kétfelé. Meg kellett érezzék, mert ők hátra, én meg közéjük vágódtam, más megoldásról, pedagógiai helyzetelemzésről szó sem lehetett.

Az esemény további beavatkozást nem igényelt, eszembe sem jutott büntetni vagy megszégyeníteni a csoportot domináló jó szándékú Jóskát, meg a helyét kereső oktondi új fiút. Legjobbnak tűnt az esetet nem történtnek tudni, átlépni rajta, remélve, hogy összerázódnak. Úgy véltem, szükségtelen minden kakaskodás után számonkérést, kivizsgálást indítani. Nem így az igazgató!

Amikor 1979. június 11-én testi sértés gyanúja miatt lehívatott a kis tanácskozóba, fel sem fogtam, hogy mi a gond. Lassú, módszeres, „megadjuk a módját” kikérdezésbe kezdett, alighanem a jegyzőkönyvnek, de talán a két-három meghívott számára is. Mi több: tanúkihallgatásokat is foganatosított, melyek idejére, úgy két óra elteltével kiküldtek a szobából, s láttam, hogy fiaim közül többen a folyosón várakoznak. Hivatalos volt egy nagylány is a női ifjúsági részlegből, aki épp ezért nem is került elő ebédig, azután meg elment a többiekkel egy kazári üzembe dolgozni. Mari, akiről – cirmos kis arcán kívül – csak annyi maradt meg, hogy agyba-főbe szidta a panaszost, ígérte, hogy kikaparja a szemét, ha kezébe kerül! A panasztévő rögvest elbujdosott, azaz megszökött, hiszen sokkal jobban tartott a nagylánytól, mint a bepanaszolt nevelőjétől, tőlem.

Nem, nem az általam szétütött két verekedő volt az, aki feljelentett, hanem egy anyuka! Annak a pubinak az anyukája, aki – mint az órákig tartó vizsgálat során kiderült – az említett verekedésben a hátam mögé kerülve szenvedett sérülést. Vastag talpú, fürdetős papucsomban a lábára léptem!

A sérült - az előbb említett jóképű gyerek - neves salgótarjáni famíliából származott. Úri cigánynak tartották őket, s valóban látszott rajta az ápoltság, jó mód, azokhoz képest különösen, akik alultápláltan, sérülések, késelés, égés nyomaival kerültek állami gondozásba. Anyukája olyannyira elkényeztette, hogy tizenhárom évesen még a cipőjét sem tudta befűzni. Ha a fiúknak nem is imponált, a lányoknak tetszett, a nagyobbacskák jobb híján játszódtak is vele, s ebből a fiú az anyjáéhoz hasonló imádatra következtetett. Innen adódott, hogy Marit panasza melletti tanúnak beidéztette.

Ajtainével 1979. május 30-án az előcsarnokban találkoztam. Ritka eset, hogy egy szülő beszélgetni akart velem a gyermekéről, s meglehetősen feldobva lépkedtem le a lépcsőkön az ismeretlen asszonyhoz. Már a harmadik mondatban ajánlatot tett nekem, harsányan feltételezve, hogy a fiát azért gyilkolom, mert őt magát akarom hanyatt dönteni. – Hát itt vagyok, tessék! – kiáltozta, miközben a portán dermedten figyeltek. Az igazgató-helyettes is kilépett szobájából a lármára, de rá jellemzően csak tárogatózott mindkét kezével, amikor megkérdeztem – Tűröd ezt, Jóska bácsi? – Miért ne tűrte volna, hiszen… Erre besiettem az irodájába telefonálni, ha már ő nem tette. Mire visszatértem és az URH megérkezett, a hatalmas anyai szívnek nyoma veszett… Azt sem tudtam meg ekkor, hogy tulajdonképpen mi a panasza. Csak a vizsgálatkor.

A vizsgálat jegyzőkönyvestül lezárult. Mire volt jó a három és fél órás procedúra? Egyáltalán, miért nem lehetett a dolgot röviden tisztázni? A válasz a pedagógiai félvezetők gyakorlatából ismert. Cél: elkerülni a nagyobb balhét, a gátlástalan anyai fenyegetéseket, megakadályozni, hogy bármi negatívum kijusson az intézményből. Ezért kellett még szeptemberben Kókai Lajos gondnok anyagi hiányosságokat rögzítő jegyzőkönyvét összetépni, ezért fogta be a számat a gyerekek rongyos ruházatát nekem felróva Szlivkáné, amikor a főnök még nem állt bukásra készen.

Hogy Süli János szakszervezeti bizalmi védte volna őt, azt erősen kétlem.

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr818265756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

11692 2012.08.06. 12:32:01

Úgy látszik a karektergyilkosság - hacsak gyerekcipőben is - de már akkor is működött... Felfoghatatlan, hogy a vezetők, főnökök esetében a hatalomhoz milyen ritkán párosul emberi nagyság... Innen visszanézve nehéz lehetett pedagógusnak, együttérző embernek, "bűnbaknak" lenni...

60145 2012.08.06. 13:04:38

1. Évalajos : Én arra jutottam, hogy a kézben tartható kiszolgálót választja ki a hivatal úgynevezett vezetőnek. Similis simili gaudet. Tóni érezhette különbözőségünket, de csak magát védte az eredménytelen eljárással. Beáldozta az általa hozott otthonvezetőt is, mégsem úszta meg...

34417 2012.08.06. 14:18:08

még szerencse, hogy ez nem mai történet. mert ugye, ilyesmi, manapság, csak nem történhet meg? amikor a szülők és a nevelő otthoni pedagógusok oly fene nagy toleranciával rendelkeznek, az intézet vezetők meg oly gerincesek, mint még soha?

60145 2012.08.06. 15:15:17

3. harunalrasid: Ajjaj! Az biztos, hogy a nevelőotthonokat a demokrácia felszámolta. De a többi...

210560 2012.08.06. 18:49:23

"S hogyan vezetett a főnök? Ahogyan autót. Automatikusan. " No, a kiemelés sok mindenre ad - számomra - választ. Mert ember, aki emberek gondozását - ráadásul gyerekemberek nevelését - kapja feladatul ennél helytelenebben nem cselekedhet. S így, a felelősség "átruházása" - sajnos - érthetőbbé válik..Persze a következtetés, a lehangoló vélemény kíséretében. Kissé keserűen, bár nem csodálkozva, olvastalak kedves Atlasz... Ehhez hasonló történetek - gondolom - Neked sem jelentettek kirívó eseteket, az élet egyéb területén sem..Ez mondjuk nem volt, van, lesz megnyugtató. üdv Fanny

60145 2012.08.06. 20:19:01

5. Fannyvár : Valóban nem volt kirívó eset. Erre szocializálódott az én nemzedékem...

34417 2012.08.06. 21:58:57

nos, újpesten, ahogy éppen kavarok éjszakai őrzésem helyére, útba esik egy, két méteres kerítésén a gyűjtőfogháznál megismert, henger formájú szögesdróttal védett objektum, amin szerény tábla hirdeti, ez a létesítmény a nehezen kezelhető, problémás fiatalkorúak nevelő intézete! bravó! a portásnál nem láttam bikacsököt...

60145 2012.08.06. 22:12:20

Rákospalotáról tudtam, Aszóddal ijesztgettek, de egyiket sem ismertem belülről. A sittet, azt igen...
süti beállítások módosítása