Kívülről biztosan!

Kívülről biztosan!

Kívülről azonban nem hallani, hogy micsoda gyötrődést okozhat a családba diszponálás egy árva, félárva gyerekben! Én nem lepődtem meg egyik „fiam” félelmén és szorongásán, hiszen már az első pillanatban szemmel látható kétségbeesését tapasztaltam. Durva és érzéktelen módon jártak el vele szemben, annak voltam magam is eszköze. Minden bevezető nélkül felüzentek a csoportba, az emeletre – ki más, mint az első számú pedagógiai vezető – hogy Fülep Jóska induljon lefelé, hozzá. Azon azért magam is megdöbbentem, amikor éjszakai ügyeletben meghallottam a sírást és sikolyt.

Mielőtt folytatnám, felidézem, hogy amikor a másik, Fortuna Jóska kicsi kincsét, fényképalbumát megmutatta, leginkább a testvére látványa, léte és eltűnése ragadott meg. Szüleinek eleve semmi köze nem volt az albumhoz, azt a horpácsi gyermekgondozók készítették. Ott még együtt voltak a reá nagyon hasonlító fiúcskával. Aztán testvérét egyszer csak elvitték. Nem tudni, kik, nem is sejthette: hová.

Abban a hatalmas kaptárban Kisterenyén kit nem kapott volna el a szomorúság, ha azzal szembesül, hogy ez a gyerek az egyetlen, legközelebbi rokonától elszakítva még azt sem tudhatja, hogy azzal mi lett, él-e, hal-e. Mit is mondhattam volna neki? Pedagógiai proletárként annyi információt sem kaptunk a ránk bízott „munkadarabokról”, mint amennyihez 18 évesen Budapesten társadalmi munkás utógondozóként hozzáférhettem. Automata állampolgárgyárnak, azon belül talán anyagmentő utófeldolgozónak tekinthette a hivatalos szemlélet a nevelőotthont. A benne lévők nagyobb része az üllő, a kisebbik a kalapács – oszt’ valami majdcsak kigyün belőle. A személytelenség uralkodott a közegben, melyben a gyerekeket az önálló emberré váláshoz kellett segíteni. Családi környezetben, még ha az durva, szegény és primitív, egyediként, személyiségként tekintettek volna az ott is kiszolgáltatott kisebbre.

De nem tudhattam, miféle családba került az a másik gyerek, és azt sem, vajon mit gondolhatott a történtekről az otthonban egyedül maradt testvér. Kérdezzem, és ezzel felszaggassam a sebeit? Vajon bántotta-e a lelkét, hogy miért nem őt „vitték ki”, miért a másik volt helyesebb, vonzóbb – azoknak? Ő miért nem kellett? Hiszen manapság kudarcként éljük meg azt is, ha a közösségi web-oldalon egy általunk soha nem látott, nem ismert valaki személyes ismerősként nem jelöl vissza! Pedig van számos valóságos és virtuális kapcsolatunk! Nem úgy, mint egy árva vagy eldobott gyereknek!

A magány oldásának szervezett, sikeres módja volt a patronálói, patronáló szülői rendszer. Ebben az idősebb fél is sokat kapott, hiszen valami fontosat adhatott. A fiatalabbnak pedig – többek között – alkalma teremtődött a tömegből való kiválásra. Önálló személyiségként másoktól elkülönülni. Nem mindegy kétszázad magunkkal karácsonyozni, vagy kettesben azzal, aki engem választott. Ez történt Fülep Jóskával, akit Kati néni Melinda helyett vitt haza, s akinek aztán Kati néni a pártfogó szülője lett.

A szép, szívet melengető történet azonban sírással és sikolyokkal szakadt félbe. Mert pár hónap múlva beütött a ménkű! Jóskát örökbe akarták adni.

Az igazgatóiba történt lerendelésekor soha nem látott felnőttek elé ültették, akik, mint kiderült, magukhoz kívánták venni. Hosszú ideje keresgéltek balesetben meghalt fiuk helyett egy korban és külsőleg hasonló másikat, míg a karácsonytól tavaszig Kati nénihez szelídült fiúhoz eljutottak. A döntést valahol a gyámügyben meghozták, bár nem kellett egyből költözni. Fülep Jóskának rendeződni látszott a sorsa, hiszen a két, számomra megbízhatónak tűnő ember örökbefogadási szándékkal érkezett. Jóskának „csak” Kati nénitől kellett volna elszakadnia! Csak!

Ez okozta a sírást és a sikolyt! A szorongás rémülete álmában szakadt ki a vergődő gyerekből! Mert az önkény, bármi legyen is a célja, meggyötri az embert!