Miért éppen őt?
Miért éppen őt?
Karácsonykor hazamenni nem minden gyereknek adatott meg. Családjuk, ha számon tartotta is őket, nem kínálhatott szeretetteljes, komfortos otthont. Mégsem utasították el a szüleiknél töltendő ünnepet. Még a szadista apához is vágyott a gyermek, amíg felnőtté nem keményedett, az anya okozta soha nem múló sebek pedig szinte észrevétlenek. A gyerekek nem értik, hogy mi fáj és miért, és ami fáj, miért kell mégis. Az emberi kapcsolatok elvesztését rettegni, vagy az ártó, lélekgyilkos kapcsolatokról leválni: életünk drámája.
Miért éppen őt, Ágit vittem el magunkhoz Százhalombattára, miért nem egyet a fiaim közül? Hiszen amikor munkaügye per miatt vissza kellett mennem a nevelőotthonba, az egyik nagyobbacska srác úgy a nyakamba ugrott, hogy az előcsarnok kövén mindketten elterültünk. No de melyiket a kilenc, tizenkilenc, a huszonnégy közül, hiszen – úgy remélem – mások is megöleltek volna, ha helyet hagy Rigó? Melyiküket válasszam? Az ilyen döntést mindig ódzkodtam meghozni.
Miért nem Irént, Hildát, Melindát, vagy éppen Tóth Marit hívtam, ha már a lányok közül? A lánycsoport nevelője többször küldte-hívta át a rábízottakat kisterenyei szolgálati lakásunkba. Hasonló esetek sem előtte, sem utána nem fordultak elő. Másfél évtizedig egyetlen neveltje, tanítványa sem nyitott ránk ajtót. Miért fogadtattam el vele, hogy szereti Ágit, hogy ő az, aki meghívta hozzánk? Képes voltam arra, hogy rávegyem, ő hajlandónak tűnt elfogadni. A felületen rendben lévőnek látszott ez is.
Nekem hiányzott az a kislány, akinek szótlan ragaszkodása Kisterenyén olyannyira megfejthetetlen volt számomra, mint az otthon összkomfortos kietlensége. Néha átjött a fiú szárnyban lévő nevelői szobámba, s mellettem állva csak nézte, hogy az asztalnál ülve adminisztrálok. Alig beszélgettünk. Pedig nem tudtam neki unalom ellen semmi elfogadhatót ajánlani. Ha rokonairól szólt volna, emlékeznék, ha fiúkról, arra is. Barátnőit ismertem, de Ági nem volt pletykás természetű.
Százhalombattán az 1979-es karácsonyfa alá a kisfiam mellé így került lányom is. Önzésből? Lehetséges. Hiszen nem a Jézuska hozta, hanem én mentem érte Kisterenyére. Nem a véletlen okozta, hanem én magam, hogy a szokott módon, de vele töltsük az ünnepet. Sétáltunk kettesben a városban is. Bemutattam őt Büszke elvtársnak, a főnökömnek, Áginak pedig a még kietlen olajvárost. Alighanem kézen fogva mehettünk, hogyan másként?
Miért nem vittem aztán magammal Ágit anyámhoz látogatni Budapestre? Hiszen az ő kerek kis arcában felismerhető Anyu kislánykori valója: meleg, de szomorkás tekintete erre, a csak a lelki valóságban látott gyermekre mutatott. Arra a kislányra, aki egyedül tudta hazavinni az apját a kocsmából, mikor a megélhetési pohárgravírozást fröccsökbe fullasztotta a méltatlan sorssal szembeni düh. Arra a kislányra emlékeztetett, akit – a kor szokása szerint – hónapokig kölcsönadtak bácsikáéknak Békéscsabára. A magyar királyi alezredes háztartásában beletanult az úri főzésbe-terítésbe, házimunkába, és mindig volt mit enni. Hogy szerették-e ott gyermeki anyámat, arról nincs emlékezet. Igen, anyámhoz, az egykor volt kislányhoz magammal kellett volna vinni Ágit, és nem hagyni egyedül a volt nevelőjével. Ők ketten a távollétemben csúnyán összevesztek. A film megszakadt. A látszat tarthatatlanná változott.
Soha olyan szótlanul, mint a visszaútban Kisterenyére. Gombóc a torokban, szürke táj az ablakon túl, s kicsinyke árva szeretet gubbasztott velem. Aztán a terenyei állomáson szégyenkezve valami kis összeget nyomtam a zsebébe, a feje búbjára meg egy puszit. Tartozom Áginak egy nem pótolható öleléssel.