Egymásnak otthon, család, haza
Mi tagadás, fogalmam sem volt arról, hogy hová pottyantottak. Nem Nagybátonyba és nem a különös nevű közösségi házba indultam az ország déli pólusáról. Harmincöt éve egyszer sem tettem be a lábam a bányásztelepülésre, kerekeimet mégúgy sem, mert effélékkel alvázra szerelve ma sem rendelkezem. Annak idején megmozgatta a fantáziámat a jó nevű bányászkocsma, a Hét Pina – vajon milyen lehetett a cégére? – de nem jutottam hozzá. Ma logónak is sok lenne, így rá sem kérdeztem. Maradt a Seconda Casa.
Januárban egy közösségi oldalon találtam egy ismerős nevet, egy felejthetetlent, mely oly sokszor eszembe jutott. Ráköszöntem. Szeretettel viszonozta. Sanyika volt az első, aztán Jóska, ő ajánlotta Erzsikét, Atamán pedig maga jelentkezett. Általuk nőtt nagyra az egykori Kisterenyei Nevelőotthon hozzátartozóinak közössége: márciustól szeptemberig fél év alatt a másfélszázat hajazza a létszám.
Egykori otthonunk hatalmas épületében már rég nincsenek gyerekek. Idősek laknak belül, de most idősek ölelgetik egymást kívül is: a legszebb korban, a legjobb formában. Az egykori növendékek szülők, nagyszülők. A nincs-család tagjai voltak, de egymás számára máig családtagok! Intézetisek: valóban megértik félszavakból, egy kacsintásból egymást. Értékrendjük, örömeik, bánataik nem igazán oszthatók meg mással, mint szétszóródott egykori társaikkal. A tesó több mint divatos megszólítás, és anyácskává sem szüléssel vagy kinevezéssel vált, aki vált, hanem a szülőanya okozta magány feloldójaként a gyermek által született meg. Furcsa világ! A megértő házastárs, testvér, gyermek nem jött a találkozóra. Köszönet illeti őket ezért!
A kapu előtti ölelések után irány az ebédlő, aztán körülnéztünk a zsibongóban, a könyvtárban, a klubban, a kertben – és lélekrezdítő mosolyok, pajkos és tragikus mesék következnek. Ebéd és séta közben történetek kerekednek ki, kalandok, megpróbáltatások, a hiányzó társak arca felidéződik. Sokan vagyunk lélekben együtt. Egy rossz szó annyi sem hangzik el, ami fájt, azt megemlítik, s lépnek tovább az egykori állami gondozottak. Hajléktalan és csúcs-menedzser, magányos és nagycsaládos, nevelő és ápoló, katona, kiváló médiamunkás van köztük. Mintha az emberekkel foglalkozók többen lennének. Nem csak tankönyvből tanulták, hanem megélték a közösséget.
Aztán búcsú a hetvenes évek szocialista nagyberuházásától. Ma már az ország nem költ ilyesmire. Kicsit toporgok, mint paraszt a sakktáblán, régi-új kisebbségben. Nevelő voltam. De rögtön kocsiba invitál egy talán azelőtt sosem látott tesó. Be sem mutatkoztam mindenkinek, akik az első találkozóra eljöhettek. A második helyszín, a második ház következik, Nagybátony: Seconda Casa.
Megnyitó beszéd itt sincs, protokoll, zászlófelvonás nem hiányzik. De nem hiányzik a mosoly, a nevetés sem, mely az egymáshoz találás öröméből terem bőven. Tiszta, rendezett a Casa, a környezet, szinte új minden, barátság tölti be a teret. Biztos van, aki tudja, hogy kinek köszönhetjük ittlétünket, azt, hogy nem kívánkozunk a Hét Pinába. Illatos sütemény tepsiszám, ital, kávé – de alig fogy, mert ismét jönnek az emlékek, tréfák és filmek. No nem az első évből, de nem sokkal későbbiek. Belelendült a képvarázsló. A szereplők csikókorukban sportversenyeken, bulikban nevetgélnek. Meg itt és most padon, széken, földön kucorogva, ahonnan jobban látni. Könyék oldalba: – Jé, ez Te voltál? Az meg Ibi…
[Itt egy védett, ezért nem működött videofelvétel volt!]
A kicsiny bátonyi állomásról felfelé, a gyönyörű dombokra tekintek, a szívbéli nógrádi tájra, és már egyedül tűnődöm az otthon, a haza (mi más?!), az összetartozó sors-közös emberek dolgán. Amíg leülepszik a szeptember 8-i élmény, a kisterenyei, nagybátonyi utat képzeletben többször is becserkelem. Őrizem a folytatható mondatot, az elmulasztott kézfogást, a távolmaradottak ölelését. Az Ezüstfenyő Idősek Otthona után a különös nevű Seconda Casa-ban otthonra lelve remélem, egyszer ismét találkozunk!
