Bentlakásban
A hozzánk hasonló, kilátástalan albérleti nyomorúságból menekülő, vagy a kezdetlegesebb lakásviszonyok közül a neveltjeikkel együtt az összkomfortba áttelepült kollégáknak a korábbiaknál jobb létet hozott a kisterenyei nevelőotthon. Az igazgatónak és az otthonvezetőnek státusz-emelkedést eredményezett Kisterenye, és akadt más is, akin már az induláskor látszott, hogy beosztott nevelőségnél többre akarja vinni. Megvolt hozzá az intelligenciája és az ambíciója. Távlatok nyíltak – és nemcsak a Zagyva völgyének keleti oldala felé.
Nagy öröm volt, és ugyanakkor a világ legtermészetesebb dolga végre önálló lakásban lakni. Két pedagógusfizetés mellett csak a végül elintrikált pesterzsébet-soroksári lakáskiutalásban bízhattunk, de az is akkora összeggel járt volna, amekkorát az albérleti díj fizetése mellett nagyon nehezen tudtunk volna előteremteni. A nevelőotthoni első emeleti egy szoba két feles lakásunkba a megvolt legszükségesebb cuccaink mellé – talán az anyós rózsakertészetben végzett munkák viszonzásaként – kerültek új bútorok. Voltak mások, akár a fiatalabb nevelők is, akik anyagilag konszolidáltabbaknak tűntek. Körbe viziteltünk és viszont, először Nagy Lajosékkal, majd a váltótársamnál és a szembe szomszédnál is, de a mindebből alig emlékszem valamire, nem készítettem szemrevételezési leltárt. Tímárék – szintén egy gyerekkel – induláskor jóformán csak matracokat vásároltak a szolgálati lakásba, hiszen a beépített szekrények és alapvető konyhai, fürdőszobai felszerelések rendelkezésre álltak. Igaz, ők Erdélyt is pénz és minden egyéb nélkül lakták meg, hiszen „Mindenütt kínáltak, és annyira örültek nekünk!”
Fürdőszoba! Hajnalban akár egy órával előbb is felkeltem, hogy a messziről jövő meleg vizet kivárva kádba merüljek a gyerekek hatórás ébresztője előtt. Ahogyan Iván Kozirev öntőmunkás – és Hofi Géza – szavaival meg van írva. Iván Kozirev lakást kapott.
A pedagógus pedig csak az uralkodó osztály után következhetett. Ám – ellentétben az öntödékben dolgozókkal –, a munkahelyemhez nem kellett kombinált bérletet váltani. Gépkocsira viszont Kisterenyén – másokkal együtt – nekünk is tellett.
A hetvenes években Marx elidegenedési elméletét igazolva egyre többen újságolták, hogy így a kerekem, no meg úgy a szélvédőm, s én csak ámultam, hogy ember mivoltuk tárgyiasulását nem veszik észre. A Kádár rendszer jó évtizedében megváltozott a magyar világ, gyarapodtunk a kényelemben, s közben észrevétlenül kezdünk kiürülni odabent. Egyre több kívánatosabb tárggyal, amolyan cirkuszi rekvizitekkel fedtük el a semmit, amely a szétfoszlott szocialista ideológia helyén tátongott. Ó, csupán korszerűek akartunk lenni, manapság az embernek kell a kocsi, az természetes, a külföldi utazás, a színes és a szagos tévé, mindenből több és „modernebb”, mint ami a szomszédnak van.
Befizettünk egy kisebb autóra, meg – többekkel együtt – jelentkeztünk gépkocsivezető tanfolyamra.
A tanfolyamot megelőző orvosi alkalmassági vizsgálatot a megyeszékhelyen kellett megejteni. A harmincon felüli létszámról tudva meg is érdeklődtem a diritől, hogy mikor megyünk.
– Hogyhogy mikor? Amikor akarsz, ha nem leszel szolgálatban! – jött a válasz. A vezetéstudomány tiszadobi magaslatáról énekelte le az – Á, hogy gondold te azt?! – fölényes tromfját arra a megjegyzésemre, hogy mindenki jobban járna, ha egy előzetes telefon után együtt buszoznánk be Tarjánba. Így aztán hagytam a fenébe az egészet. No nem úgy Tóni! Amikor az ötödször ismételt vizsgát is elbukta, nyílt, boldog mosollyal ismételgette, hogy: – Sikerült! Sikerüüűlt! – de a következő csekket is az egyik ügyintézővel adatta fel a postán. Arrafelé a Barkasz nem ismerte a járást. Ő volt tanfolyam nélkül is a vezetőnk, és ennyi ésszel hatalmas intézményt vezetett.
A bentlakásos, egymás szeme előtti életformáról hökkenve jegyezte meg a megyei lap újságírója, hogy itt aztán nem lehet félrekefélni. Nejem szerint tévedett, és kérdés nélkül is beszámolt róla, hogy ki kivel és… Az ő szemében minden csinos vagy sikeres nő csak kurva lehetett. Szegény, nikotinfüggő szadista Ancikára azonban nem volt féltékeny, nem is akart rá hasonlítani. Hát még, ha tudta volna, mit művelt azelőtt.
De maradjunk még az újságnál. Az előfizetés a polgári életforma része. Ilyesmire addig nem tellett. Középiskolásként és pályakezdő kétkezi emberként ugyan minden Új Írás, Nagyvilág megvolt, de diploma után alig jutott pénz és idő folyóiratokra, újságokra. Kisterenyén járt a Nők Lapja, Rakéta, Magyarország, Új Tükör – a megyei lapon kívül. Könyveim persze mindig gyarapodtak, hála antikvárius húgomnak és könyv bizományosi működésemnek. Lemezjátszóra még nem futotta, azt majd egy kicsiny örökségből. De az autó! Volt róla szó, mert lehetett. Autó nyereménybetétkönyv, Merkúr, kis Fiat. Biztattam is az asszonyt: kettőnk közül járjon ő a tanfolyamra, legalább lesz, amibe nem szólok bele. Nem merte vállalni. Ügyes asszony: megspórolta a sok-sok sárga csekket.
Az együtt lakók előtt – s ebben igaza volt az újságírónak – nehéz titkot tartani. Egy ízben egyedül élő kolléganőnket vitte el a mentő: begyógyszerezte magát. A szépreményű karrierista rögtön ügyesen alá is vágott, mondta, ami magától értetődő: – A tablettákat piával vette be, nem lenne jó, ha a gyerekek megtudnák. – Két óra múlva a kisfiúk újságolták, nem túl nagy részvéttel, hogy Anci néni öngyilkos lett. Túlélte. Csontos kezén a borostyánköves gyűrűre sokan emlékeznek, mert gyakran lecsapott vele. Azokra, akikre tehette.
„Az étkezések adott időben voltak, aki közben megéhezett az éhen maradt. Az egyik nevelőnknek szokása volt, hogy tanulóidőben fogyasztotta el kedvenc ételét a zsíros kenyeret vöröshagyma karikákkal, amit a konyháról hozatott fel magának valamelyikünkkel. Az illata átható volt. Tudta, hogy a tanulást csak imitáljuk. Mindenki őt nézte. Ennek tudatában kéjesen megette a kenyerét 20 éhes szem előtt. A sokadik alkalom után megkérdezte az egyik társam hogy ‘finom Mami?’. Igen, Maminak hívtuk, már tudom: érdemtelenül. A kérdés merészségétől tágra meredt a szeme, aztán ami ezután következett az leírhatatlan. – Hát tőletek zabálni sem lehet?! – kiáltotta és a hajánál fogva cibálta ki a teremből a gyereket. Nagyon megverte. Miután kiadta a dühét, valamiféle lelkiismeret furdalással odalökte neki az ételt, hogy – Most már zabáld meg! – A srác még szipogott a veréstől, de az éhség legyőzte a megtört büszkeségét. A kenyeret csipkedő gyerekre Mami még rászólt, hogy kint egye meg.”
A nejem szeretett és tudott is főzni, ám Kisterenyén ez nem volt napi teher. Alacsony lakbér mellé olcsón kaptuk a fűtést, a négyszeri étkezést. Együtt ettünk a gyerekekkel, ugyanazt – és szolgálatban velük egy asztalnál. Erre a cári hadseregben egyenesen kötelezték a tiszteket, és okkal. Lopni azonban így is lehetett. Manyika, a főszakács ugyanakkora adagokat pakolt a hétévesek, mint a tizenhét évesek tányérjaira. Ami a nagyoknak kevés, a kicsiknek sok lett: gyűlt a moslékba a visszavitt étel, híztak is tőle rendesen Manyika keresztapjának a malacai. A lázongó nagyfiúk kedvéért aztán szelt kenyér és zsír került ki az ebédlőasztalra, kenhessen belőle, aki megéhezik, akárcsak otthon. Nem úgy, mint korábban Horpácson történt.
Voltak visszaélések, melyekről akkor nem tudtam semmit. A gondozott gyerekek is, mi is sokkal jobban éltünk, mint korábban, de a kiváló soroksári iskola után nyomasztott, hogy a szakmámban, a hivatásomban keveset tehettem. A közérzetemet – ha nem is oly mértékben, mint az említett Anci néniét – magánéleti gondok is befolyásolták. Ez – a bentlakás körülményei között – változtatásra serkentett. Másfél-két év után oda jutottam: el kell hagynom a rám bízott gyerekeket! Ismét.
[A kommentek után átszerkesztve]
