Atlasz voltam

Atlasz.

Atlasz.

Menni kéne...

2012. október 14. - Atlasz.

Mikor? Mi elől? Hová?

Mikor? Mi elől? Hová?

Nevelőotthon rajzaA kirándulások, táborok adta élményekre szívesen emlékeznek az egykori résztvevők. Soroksáron döccenőkkel és igazán csak nőnapi csellel indítottam a sorozatot, Kisterenyén kevesebb esélye volt 1977-1979-ben az ellenállásnak. Észre sem vettem. De lám, azt írta Janika:

Higgye el, nekem sok és szép emlékem van. Mikor nem akartunk menni magával kirándulni, pedig kikönyörögte a buszt. Nagy nehezen a Pista bácsi miatt mentünk csak el, mert féltünk tőle. –

A gyerekek nem akartak volna kirándulni? Biztosan nem hangoztatták. Az autóbuszt csak meg kellett igényelnem, 1978. szeptember 22-én valóban keletkezett egy konfliktus ezzel kapcsolatban. Hogy könyörögtem volna érte? Ez nem illik az önképembe, „tehát” nem emlékszem. De Janikára igen. Pista bácsira még inkább. Attól féltek a fiúk, hogy vele, a váltó nevelővel kell kirándulás helyett otthon maradniuk? Ő – velem ellentétben szívesen focizott a gyerekekkel. Hát akkor? Kérdezősködöm tovább, kissé körülményesen, hiszen az egykori kisfiú ma már meglett, családos ember. Megnyugtat:

– Én nem tudom magát tegezni, maga csak tegezen nyugodtan, így szoktam meg. – Így voltam ezzel magam is, tehát próbálom tegezve folytatni.

– Kedves Janika, mi legrosszabb emléked Kisterenyéről? Miért nem szeretted a kirándulásokat? A környékbeli közös csavargást vagy a buszosakat utáltad? – kérdezem, s közben a nógrádi dombok mögül felsejlik egy-egy meghitt völgység, s csak közelről hallik a csevice csörgedezése.

– Nem tudom, mi a legrosszabb emlékem. Talán mikor megszöktem és utána agyba-főbe vert a Pista bácsi. Én szerettem, de akkor volt egy kinti barátnőm és mindig akkor mentünk, amikor randim volt vele. Az a pofon nem fájt bizonyos értelemben véve, mert igaza volt és nem potyára ütött meg minket a Baranyival. Így visszagondolva: mi ketten vívtuk ki azt a pofont, mert röviden bunkók voltunk magával. –

Ajaj, erre a végszóra nem számítottam! Janika biztosan nem téved: Jobban emlékszik, aki a pofont kapta! Rákérdeztem, erre szűkszavú lett, és nem sokat tisztázott. Vagy csak nem akarom elhinni?! Tudom, hogy tőlem is elszállt néhány füles, tasli, s mondjuk ki: pofon, de az arculütésre gondolni sem jó, ezért csak egyre emlékszem. Arra, ami nem csattant el. Rákérdezek:

– Én voltam, vagy Pista bácsi? – Hihetetlen, hogy szökésből hazatért valakit megvertem volna. Örültem, ha visszajött. A szökést, erre biztosan emlékszem, személyemnek szóló sértésként fogtam fel. Különösen az egyik kiránduláson. Hiszen annak vállalása, vezetése, felügyelete sokszorta többet kívánt meg a felnőttől, mint a benti, otthoni, iskolai „gyereklegeltetés”.

Kisterenyei fiúk

Budapesten megfordultunk egy ízben a Vajdahunyad várban, csoportkép igazolja. A budaiban viszont egyetlen fotó sem készült. Helyette belém marta a csalódás: onnan szökött meg Pikó Lajos, a szomszéd csoportba tartozott fiú. A nevelőotthoni fő bűn feledtette velem, hogy szökési kísérletet én is tettem, hogy egy kiskamasz fiúban él a kalandvágy, sőt: életünk keretein mindannyian szeretnénk néha változtatni. Mostanában hallottam, hogy Pikó gyakran hazatért jómódú szüleihez, akik aztán megfelelő ellátmánnyal visszaküldték a nevelőotthonba. Akkor azonban úgy éreztem, a szökést nem érdemeltem meg.

1978. szeptember 29-én jegyeztem fel: a csoportomból Janik Gyula, Kállai Ernő, Szőrös Misi szökött meg. Nem mellőlem, hanem csak úgy eltűntek egy időre Kisterenyéről. Bizonyára megtörtént, ahogy írta, Sanyikával és barátjával is.

Az 1979. február 23-i nevelői értekezleten a szökésekről volt szó. Szlivka Jánosné, Pónyi Béla és Király Mihály rendőrhadnagy tartotta a tájékoztatót. Talán nem figyeltem eléggé, hiszen ma sem a rendőri vonatkozások érdekelnek, hanem a kitörni, szabadulni, változtatni akaró lélek. Honnan menekül, miért, s mit talál? Ha nincs otthona, kiknél, miféle jóakaróknál húzza meg magát? Milyen emberré formálja ez a tapasztalat? Ez bizony más világ, más történet.

Pintér tanár úr és tanítványai

Nem történt szökés az 1978. június 5-i osztálykirándulásról. Miskolctapolcán készültek a fotók. Velünk volt Pintér András, az egyik osztályfőnök, orosztanár. Tóth Marit meg visszaútban pátyolgattuk, nehezen tűrte a buszozást, fogyott a Daedalonetta tabletta, néha megálltunk, tornagyakorlatokkal igyekeztünk helyrehozni sápadtságát. Ő valóban nem akart busszal kirándulni.

Miskolctapolcán röptében

Az 1977/78-as tanév iskolai félévi értekezleti szünnapján Horpácson, Felsőpetényben jártunk, a srácok korábbi lakhelyein. Persze Mikszáth, Mindszenty, meg a romhányi csempegyár, az is fontos… De micsoda történetek várnak közlésre a horpácsi gyereknevelésről! Azokról hallva onnan Kisterenyére kellett volna szökniük, nem Terenyéről vissza! Felsőpetényben, az óvodás otthonban a ráismerés örömét láttam a srácokon, Erdőkertesen is mosolygósabbak, felszabadultabbak voltak a hazalátogatók. Körülnéztünk Parádon, Mátraderecskén és Karancsberényben, a nógrádi Nógrádi partizánszentélyben. Én a kiváló expresszionista emlékművet csodáltam, a gyerekek útközben szülőfalvaikat látva lelkesedtek. Cirkuszba Budapestre, strandra nyáron a közeli Pásztóra utaztunk. Nem szökött meg a fiúk közül senki.

szoborpályázatok.hu

Csobbantunk egyet a budai Gellértben. Emlékszem a srácok ámulatára, amint az öltözőbe menet a folyosó ablakain át a fedett pezsgő-fürdő medencéjének smaragd zöld vízszintje alá, a benne úszókra láttunk. Ugyanúgy elnyílt a szemük, mint nekem 11 évesen, amikor faluról jövet először tapasztaltam meg a hely eleganciáját. Ezúttal azonban szégyenkeznem kellett. Égtem a fülemig. Nem a gyerekeim miatt, dehogy! Önfeledt csapkodás, locskolás, úszás-imitáció közepette vigyorogtam felváltva a nagy- és kismedence szélén meg bennük, amikor a telepített dzsigoló hívatott és leteremtett, hogy nem vigyázok az úszni eléggé nem tudó kölykeimre. Váratlanul ért az épp egy kebeltündérrel folytatott bájolgásában megzavart strigó pofátlan gőgje. Nem küldtem el a szép fehér ruhás pávakakast a Baywatchra, vagy más melegebb éghajlatra, mert tanárként is épp olyan egyszerű gyerek maradtam az ő közegében, az egyik legelegánsabb szállodához tartozó fürdőben, akár egykoron.

perfectbudapest.com

Azért – egy másik üzenet szerint – nem történt mindig így:

– Ön volt (legalább is számomra), aki nem krumpliként kezelte a gyerekeket. Szép emlékeim vannak a sok-sok kirándulásról és utazásról, amit Önnel töltöttünk. Ahogy helyreigazította azt a pincért (egy kiránduláson, fagyizás közben) aki lenézően megkérdezte, hogy "Kik ezek?". A választól megszégyenülve oldalgott el. Büszkék voltunk Önre. Akkor ott először éreztem azt, hogy nem vagyunk „gazdátlanok”. –

Végül Janika is megbékélt a mehetnékemmel. Mint írta:

– Elkerültem Kisterenyéről Zalába, ott jártam ki a kertész iskolát. Onnan felkerültem Csepelre, tovább tanultam darusnak és targoncás lettem. Most kertészként dolgozom bejártam az országot és sokat gondoltam magára, főleg mikor valami múzeum vagy reptér környéken voltam. Kisterenyén boldog voltam, mert mindig mentünk strandra, várat nézni, vagy éppen valamelyik múzeumba. Igaz, utáltam menni, de visszagondolva nagyon is jó volt, mert nagyon sokat tanultam belőle. Ezért köszönettel vagyok magához, és azóta mindig az eszembe van, mikor megyek valahova és mi arra jártunk, vagy voltunk ott. Maradok tisztelettel, búcsúzom, volt tanítványa Janika. –


A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr358265772

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178873 2012.10.14. 11:47:10

Nagyon érdekes számomra, amit írsz, hiszen környezetemből adódóan filmekből is, életből is kicsit más szeletét láttam a világnak. Filmekből ugye Kopaszkutya, meg társai, a pöttyös kendős Richésekkel, Kőbányai korai szociográfiáinak alakjaival. Az életből meg nem intézeti kirándulás, hanem nyári üdülőben nevelőtanárkodás a Balaton partján.

11692 2012.10.14. 11:54:01

....mit veszíthetett az, aki elment (megszökött), hiszen a legfontosabbat, ami mindenkinek kötelezően járna, a nyugodt gyerekkort nem kapta meg... Kevés olyan pedagógus van, aki nem "krumpliként" bánt a gyermekekkel (nekem egy ilyen tanító nénim volt, aki aranyos tájszólással, példameséken keresztül tanított bennünket, észrevétlenül adva át nem csak a tudást, de az az anyanyelv legszebb szavait és azokat a jó szavakat, amivel nem bántunk meg senkit) A mehetnéken nem csodálkozom, hatalmas teher ez nem csak magánemberre, de a pedagógusra nézve is.... Mégis azt gondolom, sok "Janika" emlékszik arra a tanárra, emberre, aki igazodási pont lehetett számukra, avagy valamilyen módon mégiscsak emlékké vált maga is... ez azért nem kevés...:)

60145 2012.10.14. 12:04:01

1. solide : Nem éltem át, csak közel voltam. Szeretném szóra bírni azokat, akik megélték.

60145 2012.10.14. 12:06:07

2. Évalajos: Bizony, van amikor a biztonság nem elég! Az ember másra is vágyik. Például arra, amivel hozzászólásodat befejezted :)

284075 2012.10.14. 12:26:10

...jó volt olvasni...

95527 2012.10.14. 13:11:06

Aki nem szeretett kirándulni az is olyan élményt szerzett, mely életre szól. Akkor még nem tudták, mint ahogy te sem, hogy amit teszel, az életed olyan része lesz, melyet felvállalhatsz, sokan ezért még hazugságra is képesek. Tisztelem őszinte soraid!

60145 2012.10.14. 13:15:07

5. Kvasztics :)

60145 2012.10.14. 13:15:45

6. tarski : Örülök, hogy szakítottál ránk időt!

60145 2012.10.14. 13:17:09

7. paplanyos : Valóban, én sem voltam ennek tudatában!

210560 2012.10.14. 15:34:44

Kedves Atlasz , ismét nagyon elgondolkodtató írtál...ez az önkép dolog megfogott engem...igen, ha a tükör nem szimpatikus képet mutat, hajlamosak vagyunk törölni emlékeinkből... Máskülönben is megrendített az írás. Hogy egy osztálykirándulás miféle lehetőséget rejt(het) egy gyereknek...Nem csupán kedves, izgalmas élményt, az együttlét örömét...áááá...nem is folytatom. köszönöm az élményt Fanny

23353 2012.10.14. 16:03:26

Jó olvasni visszaemlékezéseidet. Nem igen volt/van belátásom mi történhetett egy "intézetben".

60145 2012.10.14. 17:08:15

11. Fannyvár : A szubjektum mindig torzít. Ami pedig a különféle kirándulási emlékeket, asszociációkat illeti, úgy lehetek ezekkel, mint Te. Hajjaj!

60145 2012.10.14. 17:09:57

12. little : A támogató hozzászólások segítenek billentyűzetet koptatni :) Köszönöm!

12635 2012.10.14. 20:52:17

Van itt szép emlék bőven. Hogy miért szöknek és mire vágynak, talán maguk se tudják, a személyes szeretetre, ami igazán csak a családban létezik...egy egy kedves tanár kis cseppekben pótolhat néha...

60145 2012.10.14. 21:15:49

15. gordius: Abból kell gazdálkodom, amim van. A személyes szeretet? Sok család nem olyan, mint a Tiétek. Karácsonykor pl. egymás közt gyakran esnek meg csúnya dolgok, főleg, ha rossz a tévé...

Texaco Benzin 2012.10.14. 21:31:17

Megnyugtatóan mesélsz milyen nehéz dolgokról! Azért szép nekem, mert mélységesen elfogadó mese, valaha volt gyermekkel, gyermekről, valaha volt tanárról, önmagadról.

60145 2012.10.14. 21:37:29

17. Texaco Benzin: Ez az este meseszépen alakult, a manóba!

13020 2012.10.14. 21:55:07

Atlasz! Szeretek emlékezni, az én emlékeim is néha meghatnak! Mi fiatalkorunkban igen is nagy dolgokat vittünk végbe, emberhez méltón , empátiával, szeretettel végeztünk a munkánkat, felelősen, még ha nem tudatosan, csak úgy volt természetes. Mindig szeretem olvasni az írásodat. Te vissza kérdezhetsz a " gyerekeid"-től. Nagy érzés ez, én sajnos csak úgy tudom lemérni hogy megyek a Mártírok útján, 50 ,métert félóra alatt teszek meg, mert minden5 lépésnél meg állítanak a hozzátartozók. Neked levelet írnak, légy nagyon boldog, megérdemled. ölellek!

60145 2012.10.14. 22:07:18

19. Kedves Kalimpamama, Téged nem csak megállítanak, hanem a blogvilágban is körülvesznek! Vonzod a jó embereket! Odasündörgök néha én is :)

60145 2012.10.15. 16:56:36

21. Virág elvtárs s.k. :)
süti beállítások módosítása