Mikor? Mi elől? Hová?
Mikor? Mi elől? Hová?
A kirándulások, táborok adta élményekre szívesen emlékeznek az egykori résztvevők. Soroksáron döccenőkkel és igazán csak nőnapi csellel indítottam a sorozatot, Kisterenyén kevesebb esélye volt 1977-1979-ben az ellenállásnak. Észre sem vettem. De lám, azt írta Janika:
– Higgye el, nekem sok és szép emlékem van. Mikor nem akartunk menni magával kirándulni, pedig kikönyörögte a buszt. Nagy nehezen a Pista bácsi miatt mentünk csak el, mert féltünk tőle. –
A gyerekek nem akartak volna kirándulni? Biztosan nem hangoztatták. Az autóbuszt csak meg kellett igényelnem, 1978. szeptember 22-én valóban keletkezett egy konfliktus ezzel kapcsolatban. Hogy könyörögtem volna érte? Ez nem illik az önképembe, „tehát” nem emlékszem. De Janikára igen. Pista bácsira még inkább. Attól féltek a fiúk, hogy vele, a váltó nevelővel kell kirándulás helyett otthon maradniuk? Ő – velem ellentétben szívesen focizott a gyerekekkel. Hát akkor? Kérdezősködöm tovább, kissé körülményesen, hiszen az egykori kisfiú ma már meglett, családos ember. Megnyugtat:
– Én nem tudom magát tegezni, maga csak tegezen nyugodtan, így szoktam meg. – Így voltam ezzel magam is, tehát próbálom tegezve folytatni.
– Kedves Janika, mi legrosszabb emléked Kisterenyéről? Miért nem szeretted a kirándulásokat? A környékbeli közös csavargást vagy a buszosakat utáltad? – kérdezem, s közben a nógrádi dombok mögül felsejlik egy-egy meghitt völgység, s csak közelről hallik a csevice csörgedezése.
– Nem tudom, mi a legrosszabb emlékem. Talán mikor megszöktem és utána agyba-főbe vert a Pista bácsi. Én szerettem, de akkor volt egy kinti barátnőm és mindig akkor mentünk, amikor randim volt vele. Az a pofon nem fájt bizonyos értelemben véve, mert igaza volt és nem potyára ütött meg minket a Baranyival. Így visszagondolva: mi ketten vívtuk ki azt a pofont, mert röviden bunkók voltunk magával. –
Ajaj, erre a végszóra nem számítottam! Janika biztosan nem téved: Jobban emlékszik, aki a pofont kapta! Rákérdeztem, erre szűkszavú lett, és nem sokat tisztázott. Vagy csak nem akarom elhinni?! Tudom, hogy tőlem is elszállt néhány füles, tasli, s mondjuk ki: pofon, de az arculütésre gondolni sem jó, ezért csak egyre emlékszem. Arra, ami nem csattant el. Rákérdezek:
– Én voltam, vagy Pista bácsi? – Hihetetlen, hogy szökésből hazatért valakit megvertem volna. Örültem, ha visszajött. A szökést, erre biztosan emlékszem, személyemnek szóló sértésként fogtam fel. Különösen az egyik kiránduláson. Hiszen annak vállalása, vezetése, felügyelete sokszorta többet kívánt meg a felnőttől, mint a benti, otthoni, iskolai „gyereklegeltetés”.
Budapesten megfordultunk egy ízben a Vajdahunyad várban, csoportkép igazolja. A budaiban viszont egyetlen fotó sem készült. Helyette belém marta a csalódás: onnan szökött meg Pikó Lajos, a szomszéd csoportba tartozott fiú. A nevelőotthoni fő bűn feledtette velem, hogy szökési kísérletet én is tettem, hogy egy kiskamasz fiúban él a kalandvágy, sőt: életünk keretein mindannyian szeretnénk néha változtatni. Mostanában hallottam, hogy Pikó gyakran hazatért jómódú szüleihez, akik aztán megfelelő ellátmánnyal visszaküldték a nevelőotthonba. Akkor azonban úgy éreztem, a szökést nem érdemeltem meg.
1978. szeptember 29-én jegyeztem fel: a csoportomból Janik Gyula, Kállai Ernő, Szőrös Misi szökött meg. Nem mellőlem, hanem csak úgy eltűntek egy időre Kisterenyéről. Bizonyára megtörtént, ahogy írta, Sanyikával és barátjával is.
Az 1979. február 23-i nevelői értekezleten a szökésekről volt szó. Szlivka Jánosné, Pónyi Béla és Király Mihály rendőrhadnagy tartotta a tájékoztatót. Talán nem figyeltem eléggé, hiszen ma sem a rendőri vonatkozások érdekelnek, hanem a kitörni, szabadulni, változtatni akaró lélek. Honnan menekül, miért, s mit talál? Ha nincs otthona, kiknél, miféle jóakaróknál húzza meg magát? Milyen emberré formálja ez a tapasztalat? Ez bizony más világ, más történet.
Nem történt szökés az 1978. június 5-i osztálykirándulásról. Miskolctapolcán készültek a fotók. Velünk volt Pintér András, az egyik osztályfőnök, orosztanár. Tóth Marit meg visszaútban pátyolgattuk, nehezen tűrte a buszozást, fogyott a Daedalonetta tabletta, néha megálltunk, tornagyakorlatokkal igyekeztünk helyrehozni sápadtságát. Ő valóban nem akart busszal kirándulni.
Az 1977/78-as tanév iskolai félévi értekezleti szünnapján Horpácson, Felsőpetényben jártunk, a srácok korábbi lakhelyein. Persze Mikszáth, Mindszenty, meg a romhányi csempegyár, az is fontos… De micsoda történetek várnak közlésre a horpácsi gyereknevelésről! Azokról hallva onnan Kisterenyére kellett volna szökniük, nem Terenyéről vissza! Felsőpetényben, az óvodás otthonban a ráismerés örömét láttam a srácokon, Erdőkertesen is mosolygósabbak, felszabadultabbak voltak a hazalátogatók. Körülnéztünk Parádon, Mátraderecskén és Karancsberényben, a nógrádi Nógrádi partizánszentélyben. Én a kiváló expresszionista emlékművet csodáltam, a gyerekek útközben szülőfalvaikat látva lelkesedtek. Cirkuszba Budapestre, strandra nyáron a közeli Pásztóra utaztunk. Nem szökött meg a fiúk közül senki.
Csobbantunk egyet a budai Gellértben. Emlékszem a srácok ámulatára, amint az öltözőbe menet a folyosó ablakain át a fedett pezsgő-fürdő medencéjének smaragd zöld vízszintje alá, a benne úszókra láttunk. Ugyanúgy elnyílt a szemük, mint nekem 11 évesen, amikor faluról jövet először tapasztaltam meg a hely eleganciáját. Ezúttal azonban szégyenkeznem kellett. Égtem a fülemig. Nem a gyerekeim miatt, dehogy! Önfeledt csapkodás, locskolás, úszás-imitáció közepette vigyorogtam felváltva a nagy- és kismedence szélén meg bennük, amikor a telepített dzsigoló hívatott és leteremtett, hogy nem vigyázok az úszni eléggé nem tudó kölykeimre. Váratlanul ért az épp egy kebeltündérrel folytatott bájolgásában megzavart strigó pofátlan gőgje. Nem küldtem el a szép fehér ruhás pávakakast a Baywatchra, vagy más melegebb éghajlatra, mert tanárként is épp olyan egyszerű gyerek maradtam az ő közegében, az egyik legelegánsabb szállodához tartozó fürdőben, akár egykoron.
Azért – egy másik üzenet szerint – nem történt mindig így:
– Ön volt (legalább is számomra), aki nem krumpliként kezelte a gyerekeket. Szép emlékeim vannak a sok-sok kirándulásról és utazásról, amit Önnel töltöttünk. Ahogy helyreigazította azt a pincért (egy kiránduláson, fagyizás közben) aki lenézően megkérdezte, hogy "Kik ezek?". A választól megszégyenülve oldalgott el. Büszkék voltunk Önre. Akkor ott először éreztem azt, hogy nem vagyunk „gazdátlanok”. –
Végül Janika is megbékélt a mehetnékemmel. Mint írta:
– Elkerültem Kisterenyéről Zalába, ott jártam ki a kertész iskolát. Onnan felkerültem Csepelre, tovább tanultam darusnak és targoncás lettem. Most kertészként dolgozom bejártam az országot és sokat gondoltam magára, főleg mikor valami múzeum vagy reptér környéken voltam. Kisterenyén boldog voltam, mert mindig mentünk strandra, várat nézni, vagy éppen valamelyik múzeumba. Igaz, utáltam menni, de visszagondolva nagyon is jó volt, mert nagyon sokat tanultam belőle. Ezért köszönettel vagyok magához, és azóta mindig az eszembe van, mikor megyek valahova és mi arra jártunk, vagy voltunk ott. Maradok tisztelettel, búcsúzom, volt tanítványa Janika. –