– kérdezte Czéh anyuka az általam először vezetett osztálykiránduláson.
– kérdezte Czéh anyuka az általam először vezetett osztálykiránduláson.
– Hogyan? Mit? – kérdeztem vissza.
– Hát ezt itt – intett a fejével a környező nyüzsire, amely kétségkívül megtöltötte az egykori, 1883-ban épült Tóth Péter-házat, amelyben 1975-ben a Szeged Tourist adott otthont kiránduló ötödikeseimnek. A kérdést elsőre nem, de hamarosan megértettem. Mert hívattak. A két kísérőmhöz hasonlóan ifjú, de korántsem kedves recepciós hölgyek.
– Csináljon rendet, legyen szíves! –
– Hogy mit? – értetlenkedtem ismét.
– Zajosak a gyerekek! -
– Igen, gyerekek. – válaszoltam.
– De mi dolgozunk – folytatta az érettebb külsejű, akivel a bejelentkezést nem sokkal előbb intéztem. Az ifjabbon csak némi kíváncsiság látszott.
– Ahogyan magam is. – válaszoltam. Aztán folytattuk, hogy ki mikortól meddig, például én kora hajnalban a Belvárosból ki Soroksár Hősök terére, majd a gyerekekkel HÉV, villamos a Nyugatiig, a reggeli vonattal Szegedre, végül a turistaház. Épp az elcuccolás folyt, hogy aztán a városnézés következzen. Ilyen egyszerű. És ilyen zajos. A recepciós végül a korszellemhez hűen az igazgatómmal fenyegetett, mire azzal zártam a témát, hogy ha a megrendelőn nem volna olvasható a cím és a telefonszám, lediktálom. Csakhogy a kifogása időben, még pedagógus nap előtt Lugosinéhoz odaérjen. Mert hiszen:
– Hol futkározzanak? Hol hangoskodjanak?! Otthon? Az iskolában?! Az utcán? – kérdeztem őket, Kiss József példája nyomán, biztos lévén igazgatóm egyetértésében.
Ekkor szólalt meg a kisebbik recepciós:
– Én magát ismerem. – Nocsak! – Az 1. gyakorlóból. Oda jártam. Maga tanított bennünket. –
Ott Rejtő Jenőről is rögtönöztem, ebből rám ismerhetett. Megörültem.
Pár mondat után a nyolcadikat biztosan elvégzett ismerősömnek tettem egy ajánlatot, mely szerint, ha bármelyik futkosó ötödikesemnek felad egy matek példát, és az nem tudja megoldani, garantálom a síri csendet a turistaházban. Matek példa nem született a szegedi születésű Folberth Tamás kollégám külön-matekján edzett növendékek számára, így aztán tovább zsivajogtunk az utcákon és a házban, ahol csak tudtunk, egészen az este 22 órás takarodóig.
Nem sokkal előtte Gomba kikerekedett szemmel jelentette, hogy Zoli, Jóska és Peti át akarnak menni. A lányokhoz! Ezt nem hagyjuk annyiban, mondtam. Ugye nem? De nem ám! Megyünk mi is! – válaszoltam, majd jó negyedórás látogatás után visszatérünk húszágyas kuckónkba, a már ott elcihelődött idegenek mellé, akiket másnap hajnalban úgy hagytunk faképnél csomagolással és ágyneműleadással együtt, hogy legfeljebb horkantásuk búcsúztatott minket.
A két csinos kísérőm miatt kötözködő recepciósokat nem vettem komolyan, pedagógus napi jutalmat az ő panaszos levelük nélkül is kaptam. Czéh anyuka azonban gyakran eszembe jut. Mert, ha lehet mondani, az ő fia volt a „legrosszabb” az egész osztályban.
Czéh Jóska ezt úgy cselekedte, hogy szinte soha semmi rosszat nem tett, csak beleakadtak a folyosón a többiek, csak izgett-mozgott a padban, akár a többiek, csak tele volt jó szándékkal és energiával, akinek áldás volt a délutáni külön matek, a kora reggeli külön testnevelés – és a vízi tábor, akár a többieknek. Meg sem kottyant neki az egyszemélyes éjszakai őrség teljes sötétben, ha ilyenkor kellett kissé kivonnom a forgalomból, de nem okozott számára gondot a vészhelyzet sem, amikor előttem vágtatva rántotta ki a fuldokló Egért a Mosoni-Duna vadvízi gödréből. Ne legyen senkinek „rosszabb” gyereke!
De gondoljunk bele: hány meg hány szülő van köztünk, aki a maga egy szem - két szem gyerekével odahaza nem boldogul, s mégis úton-útfélen a mai világot, az iskolát, a minisztert, a volt minisztert hibáztatja a kudarcáért. No meg a pedagógust. Mert azóta sem sokan kérdezték meg tőlem, hogy: Tanár úr, hogy bírja?
2015.02.05.
Czéh anyuka gyakran eszembe jut – írtam két-három évvel ezelőtt. Mert, ha lehet mondani, az ő fia volt a „legrosszabb” az egész osztályban.
Czéh Jóska ezt úgy cselekedte, hogy szinte soha semmi rosszat nem tett, csak beleakadtak a folyosón a többiek, csak izgett-mozgott a padban, akár a többiek, csak tele volt jó szándékkal és energiával, akinek áldás volt a délutáni külön matek, a kora reggeli külön testnevelés – és a vízi tábor, akár a többieknek. Meg sem kottyant neki az egyszemélyes éjszakai őrség teljes sötétben, ha ilyenkor kellett kissé kivonnom a forgalomból, de nem okozott számára gondot a vészhelyzet sem, amikor előttem vágtatva rántotta ki a fuldokló Egért a Mosoni-Duna vadvízi gödréből. Ne legyen senkinek „rosszabb” gyereke!
Hát most már nincs. Meghalt. [2015.02.03.]
A Skype régóta azt mutatja: nincs a gépnél. Mellette női név és évszám – biztosan azé, aki fontos volt neki. Egy születésnapi köszöntésen kívül másnak nincs nyoma.
Pedig félbehagytunk egy beszélgetést nem rég, úgy tizenegynéhány éve Dunavarsányban, az osztálytalálkozón. Romániában élő magyarokról volt szó, meg az idegengyűlöletről. Jóska Déván jártában ebből nem látott semmit. Józanul beszélt. Keveset szólt, magáról alig, nekem meg az övéhez hasonló férfi szeméremmel sohasem volt késztetésem a vallatáshoz. Úgy emlékezem rá, mint egy békés, inkább a jóra nyitott, mint konfliktusokat kereső emberre.
Csak találgatni tudnék az életéről, a szerint, amit évek, évtizedek alatt osztálytársai említettek. Nem volt az több, mint bárki másról, az életutak természetes módon szétfutottak. Azt biztosan tudom, hogy ha mi huszonhatan az osztályból egy pillanatra lélekben megállunk, azt kell megéljük, hogy nélküle már nem vagyunk egészen ötödik dések. Világunk sérült, kicsorbult, a lelkünk törött.
Az aggodalom, amit érzek, a hogyannak szól. Hogyan távozott? Vajon könnyen hagyta-e itt ezt a világot, vagy remélt még további éveket? Ha beteg volt, miként viselte? Kapott-e ágyába egy pohár vizet, hűsítő kezet homlokára – vagy nem akart senkit látni sem? Elkészült-e számvetése az emberi világgal, amikor rádöbbent, hogy eddig és nem tovább? Vagy hirtelen ragadta el a sorsa? Nem tudom.
A gyász a szeretteié. Osztozni benne: ez a részvét. Vajon lehetséges?
Mindig önző az ember. Mi leszünk kevesebbek Jóska elmaradt történeteivel, a nem pótolható beszélgetések, viták, akár bosszús, de mégis baráti összecsapások lehetetlenségével. Kit gyászolunk tehát?
Az ő életével a magunkét is. Értünk szól a harang, barátaim…
