Manapság némely kutyának jobb élete van, mint a szegény embereknek.

Manapság némely kutyának jobb élete van, mint a szegény embereknek.

Manapság némely kutyának jobb élete van, mint a szegény embereknek. Etetik, itatják, felöltöztetik, ha kell, politizálni ott a gumicsont, és rendelkezésére áll a mindenható, mégis szerethető ember. A gazda, a főkutya, a falkavezér. Szinte azonosak az igényeink. Azt képzeljük, hogy a szeretett vezér viszontszeret – ha mi szeretjük őt, nem bánt – ha támogatjuk, és ha mégis belénk rúg – az is a javunkra válik. Ez a kutyák dala. A Kádár-korszakban kórusban énekeltük. Szeretjük, ha szeretnek minket.

Akkoriban akadtak nekem is kutyáim, bár tulajdonosuk nem lehettem. Egyszer Máriaremetén Bizsu került hozzánk, ahogy a testvére a szomszédba. Az ő fehér mellénykéje csinosabbnak tűnt számomra, mint öcsikéjén a rozsdaszín. Mert ő volt az én kutyám. A másik, Tigris – a német juhász-forma – sokszor elkísért az Ördögárok völgyébe, keresztül-kasul vágtázott ilyenkor velem együtt a patakmedren, majd játék közben – ha nem vigyáztam – vállamat agyarba fogva le is rántott a földre. Télen a hóesés utáni hatalmas csöndben bömbölésnek hallatszott egy-egy messzi-kutyának szánt válasza: – Itthon vagyok! –. Csak a környékbeliek tudták, hogy szelíd. Aztán eltűnt onnan, mint én magam, talán dolga volt, én bevonultam, és nem Remetére kerültem vissza, de lám, ő ide is velem jött.

A nevelőotthonban a hetvenes években nem lehetett kutyát tartani, még macskája sem volt a külön épületben lakott nevelőknek. Patkány, egér és efféle háziállat sem tolakodott elő a kezdeti hónapokban. Ha már a leltárnál tartunk: tetveket némelyik szökésből visszatért gyermeken irtottak. Egészen addig azt hihettem: üres szidalom a gyerekkoromban hallott – Tetves! – . Szegények voltunk, foltozták a ruhánk, lavórban, teknőben fürödtünk, de csupán bolha talált néha lakhatást Micirin, ő volt a macskánk.

A modern, világos, tiszta kisterenyei környezetben egyszer mégis megjelent egy kutya. Kölyök volt, akár a kis lakók. Ha önéletrajzot írna valaki közülük, kölcsönvehetné Dylan Thomastól a címet: Az író arcképe kölyökkutya korából. Nem az olvasottságomat akarom lengetni, hanem a meleg, óvásra, gondoskodásra késztető gyermeki kölyökkutya-tekintetetek sokaságát idézem fel. Sokunk megélt múltjához tartozik a kölyökkutya korszak, no meg a cica korszaka is. Lehetetlen nem simogatni.

A jövevény kiskutyával itt-ott, de mindig Sanyika közelében találkoztam. Szóltam is, hogy az otthonba nem lehet behozni.  Kényszeredett és kedvesen tétova válasz-mosoly, azután megint csak ott a kutya. Meg Sanyika. Simítja, szólítja, mintegy bemutatja nekem: – Civil! – és lesi, mit szólok az új ismerőshöz, barátságos leszek-e a barátjának. Bennem pedig a – Még egyszer nem mondom! – hármas szabálya. A második figyelmeztetésem után felbőszültem, ha visszaszóltak. A harmadik… Hát igen, a harmadik után valami másnak kellett következni. A kisfiú mintha ráérzett volna, megelőzött:

– Jancsi bácsi megengedte! – mondta a kutya mellett guggoltában, a reggeliből megspórolt ennivalót kínálva neki, s közben felém reménykedett.

– Az otthonvezető? – kérdeztem „bölcsen”, mert a másik Jancsinak ekkor még nem sok köze volt Sanyika kölyökkutyájához, meg az enyéimhez sem. Hajtott ugyan, de nagyobb vadra. Egyesek szerint csodás dolog beosztott nevelőből otthonvezetővé, igazgatóvá, azaz főkutyává válni!

– Igen, igen! – helyeselt Sanyika, én meglepve vállat vontam.

Klimm János akkori otthonvezető az irodák felől balról majdnem szembe jött velem, s amikor a hivatkozást meghallotta, éktelen dühbe gurult. A mérgének az ágyazhatott meg, hogy Tóni, az igazgató épp akkor cserélte le őt a másik Jánossal, tisztáldozattal vélve elkerülhetőnek a mattot. Ráadásul – mint kiderült – az otthonvezető korábban is megmondta Sanyikának, mint mások is százszor: hiába, hogy a ki tudja, hol felszedett, szeretettel becézett kis szíve csücskének az otthonban semmi keresnivalója. A kisfiú mégsem akarta meghallani, hogy Kádárnak, akarom mondani: Civilnek mennie kell!

A zsibongóból az irodák és a lányszárny aljában lévő műhelyek közötti kis udvar kijáratában találtuk kettőjüket. Klimm Jancsi kirobbanó mérgét megértettem. Bevörösödött, és rázta, rázta a grabancánál fogva, majd kidobta a kutyát, s közben üvöltött, hogy – Ki a bánatos atyaúristen engedte meg?! Hát nem mondtam elégszer, hogy kutyának idebe’ helye nincsen?! –

Jancsit soha nem láttam növendékre kezet emelni. Most mintha az ember-gyereket rázta volna egybe a kutyakölyökkel, ilyennek tűnik az emlék. A gazdát kereső kiskutya és az árva kisgyerek emlékeimben összemosódott. Keserű felismerés, de akár magam is lehettem volna, aki ordítva cibálja őket. Mert kutya idebent – kétszáz gyerek között, a konyha közelében valóban nem. És: – Még egyszer nem mondom! – De harmadszor is hiába mondtam volna…

A kutya megmaradt Sanyika és a gyerekek szeretetében. Hiába kapott máshol enni, hiába vackolt valamelyik Szomszédéknál – ez igen gyakori családi név Kisterenyén –, valami mégis hiányzott neki. Az, amit „otthon” nem, csak a nevelőotthoni fiúktól kaphatott meg. Rejtekúton, csatorna-átereszen keresztül jött, amikor tehette – a kis gazdák közelébe, akik közül később is, mint oly gyakran, csak Sanyika bukott le.

A gyereket az akkorra főkutyává avanzsált Süli János az elődje jelenlétében kegyetlenül verte össze. Tanú előtt, mert nem szégyellte. Sándor, aki kétszer annyi ideig tartott ki Civil mellett, mint én – a nevelőotthonban, Sándor azt mondja: megérte. Megérte, mert fontosabb szeretni, mint szeretve lenni.