Atlasz voltam

Atlasz.

Fényképek

2012. november 10. - Atlasz.

Békeidőben.

Mitől romlott meg a nevelőotthoni helyzetem annyira, hogy továbbálljak önként és ügyesen úgy, hogy minél kevesebb időt kelljen a felmondás után Terenyén töltenem? Otthonnevelő életem az új igazgató által ellenem indított munkaügyi pert megnyerve fejeződött be. Hogyan hatna, ha reá vagy az elődjére, a „gyerekanyagra”, a munkahelyi légkörre, a rosszakarói aknamunkára hivatkoznék? Ha ránézek a könyvespolcon álló fényképre, amelynek Kisterenyén csak a keretezése készült, nem tudok mellébeszélni.

GyermekportréA keretet az alumínium lemezből kivágott és kilyukasztott akasztóval érkezésünk után, 1977-ben a mindig jókedvű, köpcös, fehér hajú Kovács Karcsi bácsi, vagy talán a társa készítette . Az utóbbi egy vékony, barna, a szeme sarkában összefutó ráncokkal kacsintó, többnyire villámhárítós svájci sapkát viselő karbantartó.  Pár nap alatt kedvemben jártak vele. Az éves új fotóval 1979 tavaszán az állomás átjárójában dolgozó  fényképész nem sietett. Sok-sok határidőt mellőzve adta át még a negatívokat is, hogy szabaduljon tőlem. Vajon ebben az évben nem kellett volna-e nekem szabadulni?

A nevelőotthoni munka nehezebb, mint a tanítás: a növendékek iránti teljesebb felelősség tudatát meg kellett szokni. Kerestem a szerepemet a tanító, a szülő-helyettes, a bizalmas barát és a villanypásztor lehetőségei között. Megerősítés ritkán adódott. Máig nem tudom, mit tekinthettem akkor munkám eredményének. A napi kötelezőkön túllépni a szociometria folytatása kínálkozott. Befejeztem az előző munkahelyemen kezdett felmérést. Hasonlóval Kisterenyén nem próbálkoztam: pszichológiai szempontú kiegészítéssel érdemes lett volna. De kinek, miért?

A neveléstudomány ászai szinte mind fafejű vulgármarxisták: Doktorálni lehetett április negyediki osztályterem-dekorációból. Az ily módon lett „tudós” válogatta aztán maga mellé a hasonszőrűeket, s bélyegezte meg azokat, akik akárcsak létükkel veszélyeztették az ő tudományos rangját, beosztását, elismertségét. Nem csodálkozhattam azon, ha az első számú kisterenyei pedagógiai vezető engem is a képesítés nélküli váltótársam beosztottjául pozícionált. Similis simili gaudet...

Kevéssel ezután a szegedi tanárképző főiskola kettes gyakorlójába hívtak szakvezetőnek, vagyis főiskolai hallgatókat is tanító tanárnak. 1975-ben náluk jártam soroksári gyerekeimmel kirándulni, ott végeztem gyakorló tanítást, tudhattak a munkámról szakvezetőmtől és tanszékvezető barátomtól is.   A szakvezetői állást és a Szegedre visszaköltözést a gyermekem anyja akadályozta-ellenezte. A pályázat után küldtem egy lemondó táviratot. Budapesten tartottam a kapcsolatot a fővárosi történelem szakfelügyelővel, aki Soroksáron kezdő tanárként hamar kitüntető figyelmében részesített. Barátságosan fogadott a magyar neveléstudomány hiteles, tiszta személyisége, a magyar Makarenko, de mikor nekem Kisterenyéről, Loránd Ferencnek épp akkor a Róbert Károlyból állt kifelé a szekere rúdja. Több évtized múltán ismerem fel a párhuzamot az Ágoston György-félék uralkodása és Mérei Ferenc, Loránd Ferenc mellőzése, valamint az én Magyar Antaltól kapott beosztásom között. 1979-ben erre nem volt lelki időm: sokat utaztam, előbb állást, majd lakhatást keresve.

A munkabeosztás lehetővé tette az utazásokat.

A nevelőotthonban a munkaidő, vagyis a szolgálat hosszabb, mint az iskolákban, a felkészülési idő maga az életed. A kötelező vasárnapi ügyeletért, vagyis a több gyerek igen nehéz, parttalan foglalkoztatásáért filléreket fizettek. Azonban lehetőség adódott a szabadidő összevonására, amelyet együtt tölthetett a család Kisterenyén, Pesten anyáméknál, vagy a Szeged melletti másiknál. Jöttek látogatóink innen-onnan, a nejem rokonságából és az enyémből, s befutott Dudi és Öcsi, a barátaim. Kollegiális viziteléseken túl sok összejárásra nem emlékszem, teremfoci, ritkán kocsmahivatal, gyakrabban gyermekfelvigyázás a tágas, parkszerű udvaron. Klimm Jancsival jártunk Szentkúton, mátrai rally versenyt néztünk, kisfiaink eközben békésen verekedtek.

Emese, Zsolti, Lackó és János Szentkút környékén

A másik tizenegy lakás bérlőivel konfliktusmentesen éltünk. A főépületben szolgálati férőhelyen lakott elvált asszony és a fiatal, Pásztóról immár nem bejáró atletikus megjelenésű Tamás egymással törődött, nem velünk. Bezzeg az asszonyok! A főnök, Magyar Antal apródonként felismert hozzá nem értése inkább csak bosszantott, a váltótársam személyiségét, annak pozitív oldalát kezdtem meglátni, a többiekével együtt. Lassú a felfogásom.

Második nevelőotthoni karácsonyunkkor azonban hirtelen, bár nem előzmények nélkül ért a csapás. A téli szünet kezdete után kisfiammal és nejemmel útnak eredtünk az immár nagyszülőkhöz, hogy majd visszajőve együtt töltsük az ünnepet. Hiszen erre ment ki az egész, saját otthonért jöttünk Kisterenyére! De vissza egyedül érkeztem. Körülnéztem a csoportban, a gyerekeknél, majd „otthon” a kisfiam beüvegezett egy éves kori arcképén merengtem, bámultam a csehszlovák tévében ekkor feltűnt rovar-jelmezes együttest, sört ittam sós pálcikával, aztán elrendeztem a gyerekszobában a karácsonyfát, az ajándékokat, a mieinket, s a visszaútban Pesten átvett enyéiméit. Mondhattam volna-e bárkinek bármit anyám szemébe fagyott könnyeiről?


Kartársaimmal válaszfal-közelben éltünk. A bent és kint lakók hamarosan drámai tájékoztatást kaptak egykori szívem választottjától a velem kibírhatatlan együttélésről. Mit mást tehetett volna? Szakmailag sohasem sikerült figyelemreméltót alkotnia. A nevelőotthonban nem is zavarta, hogy egy hozzá képest kezdőnek a beosztottjává tették. Más természetű sikerre hajtott. Mint Soroksáron, ahol jutalmazás után közölte, hogy a férje ‘nem olyan okos’. Bezzeg... Első albérletünkben még nem hozzám képest, hanem anyámat és húgomat szidalmazva tetszelgett. A házinéni azonnal felmondott. Hurcolkodtunk. Életem párja a nevelőotthoni szolgálati lakásban ismét biztonságban érezte magát. Válni akart. Amíg bele nem nyugodtam.

Néztem az udvaron bringázó, görkorin száguldó, a felnőttekre szívbajt hozó óvodás srácomat, s közben hallgattam a megélhetési mozgalmár Pádár Zolitól a barátinak csomagolt, feleségemtől származó mocskot. Szívem választottja boldog-boldogtalan érdeklődését magára vonta, került, amibe került. Zolin kívül mindenki más szégyellte visszamondani. Süli elrejtette a karrier-arzenálba, jól jöhet még. Aztán a nejem megtudta, hogy a szolgálati lakásban egyedül nem maradhat. Megbocsájtott.

Gyermekportré 1979.Kisfiam 1979 tavaszán készült fényképén az a gyerek néz rám, aki aggódik, aki bajban van, aki nem tehet semmiről, sem karácsonykor, sem azután. Ami vele történhet - hasonlóan a gyermekotthoni társaihoz - annak okát, célját, kimenetelét nem tudhatja. El kell hárítanom, bármit is diktál sorsunkról az anyai szív, az anyai szerep sajátos, én-központú felfogása. Meg kell óvni a gyermekemet! Nincs világháború, két és féléves apám nem válik hadiárvává, nem semmisíti meg egzisztenciáját a diktatúra, nem szakad szét a családja, nem szégyelli a fia, nem tagadja meg a fiát.  Az én fiamnak más lesz a sorsa, mint az enyém! Hiszen béke van. Lelket öldöklő béke.



 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr628265782

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

278239 2012.11.10. 20:27:49

csavarok, az élet csavarai. csak tudnám, mi vezeti az "esztergályost"?

60145 2012.11.10. 20:52:08

1. Hmmmm : Köszönöm a figyelmet!

60145 2012.11.10. 20:52:56

2. Bagdadi Kalifa HCJD : Valóban, ez inkább a kérdések, mint a válaszok blogbejegyzése...

12635 2012.11.10. 21:44:16

jók ezek az írások... helyes a kisfiad a képen...

11692 2012.11.10. 21:54:06

...mostanában én is azon kapom magam, hogy elfelejtettnek vélt emlékek idéződnek fel, azok, és olyanok, amikre nem nagyon létezett jó megoldás, csak kevésbé rossz... építkezés, nélkülözés, nem csak fizikai, - a hajnali utazások, gyerekbetegségek, főnök: stupid, gonoszdi, foxi-maxival; s pénztelenség... amit a fiatalság segített valamennyire elviselni,- ma is csodálkozom... Az úton aztán el-el maradozik társ, ábrándos jövő, kiskarácsony, csak gurulunk, mint a golyó nem egészen jó emberként, talán nem is egészen rosszként....csekély vigasz...:):) :)

204112 2012.11.10. 22:15:59

Igen, Atlasz, inkább a kérdéseké. " Lelket öldöklő béke" .......... Nincs jogom megkérdezni, hogy a kisfiadnak más lett-e a sorsa......talán nem olyan csalódott, mint az édesapja.

60145 2012.11.10. 22:18:28

5. gordius : Ma az ő gyermekei idősebbek, és ugyancsak... Örülök a figyelmednek!

60145 2012.11.10. 22:21:21

6. Évalajos: Így volt, így lehetett, de Idővel nem vigaszt keres az ember, én ma már nem. Helyre kerülnek a dolgok, ha nem is könnyen és nem is egycsapásra, s az élet szép!

60145 2012.11.10. 22:27:44

7. Nyírfa : Nagyon más lett az élete! S az enyém is - ma már! Nincs bennem csalódottság.

204112 2012.11.10. 22:30:56

10. Atlasz Akkor jó. :-))

283390 2012.11.10. 22:51:45

Igy van Atlasz, a saját életünkben képtelenség csalódni.... Hiszen akkor magunkban csalódunk...

16940 2012.11.10. 23:17:04

Szép írás, mint a többi, melyeket a Kolléga elénk tár hivatása világairól. Kedves Atlasz! Összepengézéseink dacára, ugyanaz a sorsalak felbukkan mindkettőnk életútján, róla jómagam szintén írtam. A szakmapatinás Köznevelésben; itt aktualizálva hoztam: http://navigator.nolblog.hu/archives/2012/10/13/Kerek_eve/ Egy kiegészítést - betoldással - hadd tegyek ehhez (idézek Öntől, a toldás kapcsos zárójellel): "Barátságosan fogadott a magyar neveléstudomány hiteles, tiszta személyisége, a [Marxot soha meg nem tagadó] magyar Makarenko" - dicséretes, hogy Ön meg Ferit nem tagadja meg egy olyankor, amikor nem kevesen maguk rostálják emlékezetüket. Loránd tiszta fényét Önnél nem homályosítják el a rendszerköntösben jelentkező, valójában rendszersemleges emberi gyarlóságok, holott, mint egyértelműen utal rá, Ön se úszta meg a velük való találkozást: "A neveléstudomány ászai szinte mind fafejű vulgármarxisták: Doktorálni lehetett április negyedikei osztályterem-dekorációból." Egyetértésemet jelzem: ma is "béke van. Lelket öldöklő béke." Köszönöm, hogy elolvashattam.

16940 2012.11.10. 23:20:34

...Ön meg Ferit nem tagadja meg egy olyankor.... Menet közben átigazítottam, de ottragadt az "egy". Felesleges. Helyesen: ...Ön meg Ferit nem tagadja meg olyankor...

23353 2012.11.10. 23:36:23

Komoly poszt Atlasz, jó volt olvasni!

210560 2012.11.11. 08:41:58

Szép volt, Atlasz, igazán örülök, hogy részesévé tettél bensőséges családi emlékeidnek, azok felidézésével. Megtisztelő...köszönöm :) Azt mondják a tanító/tanár saját gyerekét képtelen jól tanítani, mert elbizonytalanodik. Ha meg elbizonytalanodik, a gyerek veszi ezt legelőször észre... Rövidebb távú sikeresség jelzi az eredményes munkát a hivatásában, ez egy másfajta perspektíva kialakítását teszi számára elkerülhetetlenné. Ezzel együtt szinte kizárt, hogy ne tekintse kicsit - vagy nagyon - a "sajátjainak" az iskolában rá váró lurkókat :) Hm...nem tudom, erről Te biztosan többet tudsz, de az biztos, hogy kisterenyei tapasztalatod hozzád tartoznak, később biztos, hogy sokat tudtál ebből az élmény-forrásból meríteni . Még egyszer köszönöm Fanny

210560 2012.11.11. 10:46:05

16.. "kisterenyei tapasztalatod hozzád tartoznak.." természetesen helyesen így: ..." kisterenyei tapasztalataid hozzád tartoznak..." Bocsánat

179584 2012.11.11. 15:03:17

Köszönöm, szívet melengetö volt olvasni ezt az írásodat is!!! Hogy hü legyek magamhoz, gonoszkodok egy kicsit: November 7.-i díszítésböl nem lehetett doktorálni?????

60145 2012.11.11. 15:41:45

Kényszerűen került ide ez a bejegyzés a nevelőotthonból való távozásomról. A Hatkilót nem énblognak, hanem a hívatásomnak, az oktatás-nevelés dolgainak szenteltem, de közönséges hazugság lett volna csak "szidni a rendszert". Benne voltunk, benne voltam. Írni sem kötelező, hazudni sem muszáj. Köszönöm a megértő hozzászólásokat! (A doktori ügyekről nyilatkozzon őexellenciája...)

16940 2012.11.11. 18:28:23

19. Kedves Atlasz! >A Hatkilót nem énblognak, hanem a hívatásomnak, az oktatás-nevelés dolgainak szenteltem, de közönséges hazugság lett volna csak "szidni a rendszert".< Éppen ezért elismerésre méltó, hogy nem engedi elhatalmasodni e téren saját szubjektivitását. Hiszen nem kevesen e téren buknak el. Mégpedig számos - a munkamegosztásban elfoglalt helyét tekintve - professzionális tudásteremtő-, illetve közvetítő, példát adó, normaszabályozó és -érvényesítő embertársunk. (Természetesen alkalmasint időnként jómagam is, reményeimben és törekvéseimben egyre kevésbé.) E perfekcionistának tűnő, valójában a feszes, tárgyszerű fogalmazás követelményének megfelelni igyekvő kifejtési módra (amit most nagyon tudatosan alkalmaztam) kettőnk közös idősb szakmai barátja, mentora, Loránd Ferenc tanította először szerénységemet, anno kisiskolás koromban. Mert vallotta, ez Önnek nem információ, hogy a társadalomtudományokban, meg általában a velük kapcsolatos kommunikációban, szintén a lehető legnagyobb fokú objektivitást és pontosságot szükséges megcélozni. Ez - szerintem - része Loránd Ferenc rendszerekben gondolkodásának. Ugyanezt a logikát vélem fölfedezni abban, ahogyan Ön strukturálja saját blogjait (ha már tetszett említeni ez irányú tudatosságát). Különben magam is dolgoztam - szintén átmeneti ideig - nevelőtanárként, még az akkor potentátnak ("mandarinnak"? - ki hogyan élte meg) számító Barna Lajos igazgatta Fóti Gyermekvárosban... E munka valóban Gorkij értelmében vett életegyetem. Szakmai presztízse - legalábbis akkor - igen alacsony volt, holott talán a legsokrétűbb pedagógustudást kínálja, beleértve a a pedagógus szakmai és általános emberi ön-felismerésének lehetőségét. Minden tanárképzés metodikaoktatásának részét kellene, hogy képezze a nem csupán egyszeriségre redukált nevelőtanári gyakorlat.

16940 2012.11.11. 18:33:50

/Blogsietsében, eleve blogfelületre fogalmazásban elkövetett hiba javítása - előző kommentemben. Hiányzó állítmány pótlása./ ...Hiszen nem kevesen e téren buknak el. Mégpedig számos - a munkamegosztásban elfoglalt helyét tekintve - professzionális tudásteremtő-, illetve közvetítő, példát adó, normaszabályozó és -érvényesítő embertársunk jár így.