Az egyetem - az egyetem!

– Öregem, az egyetem – az egyetem! – mondta sokat sejtetően Ildikó, magyar- és németszakos kolléganőm. Valahogy úgy, mint Kosztolányi novellájának negatív hőse, egyben a főszereplő felettes énje. „Apja mindig ezt hajtogatta: a hivatal, a hivatal, a hivatal.” Fiam kis barátja ugyanilyen elismerést kiváltó hangsúllyal említette, hogy anyukája épp bement az egyetemre dolgozni. Ott takarított.

Én nem az egyetemen tanítottam, bár volt, aki proletáregyetemnek, de más gengszterképzőnek nevezte a nasisulit. Öniróniával mondtuk így is, meg úgyis: részei voltunk az intézménynek. De az taszított, ha egy-két kolléganő – a folyosóra nyitott szertárajtó mögül is –egymás szavába vágva versenyt csepülte a szakmunkástanulókat:

– Hülyék! Marhák! Mert az inasnak fogalma sincs…! Az apját is tanítottam, az is ilyen volt! Bunkó! – és így tovább, versenyt licitálva arra, hogy ki tudja magasabbról leszólni azokat, akikből élt, akiknek a felemelése lett volna a dolga, gyakran csekély eséllyel. Bármelyik tévé-csinálta sztárnevelőnek, gimnáziumi, gyakorlóiskolai, főiskolai szaktekintélynek felajánlhattuk volna a szerepcserét. Ám iskolánkat nemcsak a rossz diákok, hanem még a szakfelügyelők is kerülték. Magunkra maradtunk, mi tanárzsenik.

Soha nem volt kisebbségi érzésem attól, hogy nappalin csak tanárképző főiskolát végeztem. Szinte meglepett, amikor egy szakközépben azzal szembesültem, hogy középiskolában nem taníthat általános iskolai tanár. Az egyetemi kiegészítő befejeztével is csak röhögni tudtam azon az elváráson, hogy tíz éve tanítóként és tanárképző gyakorlóiskolai szakvezetésre meghívottként hetekig fizetés nélküli szabadságot kivéve abszolváljam az egyetem gimnáziumában a gyakorló tanítást!

A Hatkilóban történt alkalmazásomkor a főnök jelentőségteljesen hangsúlyozta, hogy ebben a szakmunkásképzőben mindenkinek egyetemi végzettséggel rendelkezik. Miután lelkesen reagáltam, hogy leghőbb vágyam megszerezni azt, kegyesen felelte: hozzájárulása kiérdemelhető. Magyarán: befelé kritérium, belülről kegy, mindkettő rajta múlik. Becsületére váljon, hogy az egyetemi kiegészítő képzés felvételi értesítésére rábólintott, s adta hozzá a tanulmányi szabadságot. Én meg a többit.

Az egyetem külön világ. Utólag a legritkább esetben derül ki, hogy egy hangsúlyozottan szaktanár félévismétlésekkel volt képes elvégezni, a rettegett matekos pedig annál is többet buktat, mint ahányszor ő maga pótvizsgázott. Pártállami igazgatónk rutinosabban kezelte a dolgot: igaz, hogy nem tudott négyzetre emelni, de nem is buktatott meg számtanból senkit. Középfokú tanítóképzőjét egyetemen szervezett gyorstalpaló tanfolyammal fejelte meg, nem lobogtatta, hogy Az egyetem – az egyetem!

Egyszerűsítve a képzési tartalmakat: a tanári munka alapja a magas szintű szaktárgyi (fizika, magyar, stb.) tudás, amelyhez a pedagógiai-pszichológiai ismeretek, szakmódszertani jártasság szükséges. Pedagógiai érzékről vele született képességről is szokás beszélni, mellyel az előző két összetevő egyike sem helyettesíthető. A tudomány, a mesterség és a tehetség együttese kell ahhoz, hogy valaki jó tanár legyen.

Ildikó nem vitte annyira, mint az iskolát hűbérbe kapott igazgatónk. Ismerte a szaktárgyát, s nem csak tanította, de meg is tanította az anyagot. Érdeklődéssel fogadtuk a nyolcvanas években december közepi irodalmi bemutató óráját, amelynek témája – tanmenet szerint – a karácsony volt.

O. Henry: Háromkirályok ajándéka című novelláját elemezték, melyben a főhős emberpár legnagyobb kincsét, minden dologi értékét feláldozva ajándékoz valamit legnagyobb kincsének: a szeretett másiknak. Az anyagi javakkal ellentétben a szeretet soha el nem fogy. Igénye, megélése, ünneplése minden mást megelőz. Ildikónak hála, ebben az esztendőben a Hatkilóban sem lehetett a szeretet ünnepét elkommunizálni.

Az óra bevezető fázisban a karácsony történeti előzményeit taglalta. A bibliai hagyományon kívül a téli napforduló szertartásait, a meghaló és feltámadónak istenek kultuszát említette, így aztán lelkes, sablonmentes gratulációmba kapásból illesztettem be a római Napisten titulusainak egyikét:

Sol Invictus, Ildikém!

– Hogy mit? Hogy mondod? – kérdezte.

Magyaráznom kell?! Ettől zavarba jöttem. Bár ne szóltam volna! De elragadtatott a siker, ezért mertem a közhelyeket mellőzve az órája anyagára utalva gratulálni. Meg aztán: az egyetem – az egyetem!

Nem az ELTÉ-n, a főiskolán vagy a Hatkilón múlik, hogy a tanár a saját terepén mivé válik. Kicsik között gulliverkedni, kiszolgáltatottként a kiszolgáltatottakat frusztrálni, szakmunkástanulókat lehülyézni sokkal könnyebb, mint az értelmiségi gőgöt félretéve lehajolni, ha megaláznak: felkelni, és ott maradni, felül, csak azért is! Újra!

Mint a legyőzhetetlen Nap. Sol invictus.