és a német fogoly
A Hitler-jelenség értelmezése feladta a leckét az utókornak, s mindmáig megdobja az eladott folyóiratok, könyvek példányszámát. Származása, családi körülményei épp úgy nem predesztinálták vezető szerepre, mint műveletlensége. Saját korlátoltsága elhitette el vele küldetéses voltát. Nem ritka az ilyen sem kicsiben, sem nagyban, de miért mentek neki lépre a németek? Hogyan volt képes befolyásolni stábjával együtt azt a nemzetet, amely sokszázados, mondhatni: természetes szétdaraboltságában is hatalmas gazdasági, tudományos, kulturális eredmények foglalata volt, példaadó morális értékeket hordozott?
A hadtörténet iránt érdeklődőket magával ragadja egy filmen gyakori sakkjátszma: figurákat tol ide-oda az az egy szál, szúrós tekintetű, pamacsbajszos keszeg ember: – Előrenyomulok! Átkarolom! Megsemmisítem! – Majd utasítja a körötte szinte némán statisztáló, állig dekorált fő- és almarsallokat, tábornagyokat és efféléket: – Ausradieren! Raus! – Férfias öröm a hatalommal azonosulni, a tömegeket sújtó élet-halál döntéseknél csaknem jelen lenni! Akár egy stirlitzes bokacsattogtatás erejéig. Mert az egyik tömeggyilkoshoz képest ugyanolyan nagy a kontraszt a főszereplő és a neki parírozó hadistenek közt, mint amekkorát a néző érezhet a tábornokok láttán. Hitler őrvezető volt ésmaradt, Sztalin csak úgy nézett ki. A generalisszimusz soha nem tapasztalta meg, milyen lehet közkatonának lenni.
A közkatona, a baka, aki az első világháborúban átélte, megszenvedte, hogy Nyugaton a helyzet változatlan, a lövészárokban sem gyűlölte az ellenségét. Az embert be kellett rúgatni ahhoz, hogy sorstársát szemtől szemben kibelezze. A katonák, ha tehették, barátkoztak keleten és nyugaton meg délen. Azután szöktek és dezertáltak az oroszok, a franciák, a csehek, a magyarok egyaránt. Iszonyú megtorlással kényszerítették őket vissza a verduni vérszivattyúba, a Karsztok sziklavájataiba, a galíciai frontvonalba. De számottevő német katonalázadásról a háború utolsó hetéig nem tudok.
Amikor – hónapokkal később, mint kellett volna – a parancs megjött, a németek letették a fegyvert. Francia dokumentumfilm örökítette meg, hogy egységeik zárt alakzatban vonultak a kijelölt helyre, katonás rendben fegyverezték le magukat, majd várták a direkciót, hogy mi lesz velük, mi lesz a sorsuk. Csendesen álldogálva, szemben a „kékekkel”, a szintén nem túl lelkes, de megkönnyebbült győztesekkel.
Akkoriban a francia bakákat nevezték kékeknek. A köpenyük búzavirág-kék színéről. A vörös nadrág az öldöklés előrehaladtával lehetett vérfoltos is. Megtörtént, hogy a frissen bevonult francia hazafi nem vett át ilyet a géhástól, s kivégezték érte. A franciák. Pedig ez olyan németes: a rendszeresített külső, a parancs, a kötelesség – ugye? A Poroszországba menekült francia hugenották puritán erkölcse szülte? Ki tudja. Az persze franciás, hogy a Nagy Háború katonái nem mindig borotválkoztak. Szőrösnek, poilu-nak becézték őket. Van, aki Napóleon öreg gárdistáira, a kucsmás morgósokra asszociál a láttukra, különösen a Gloire-ral összefüggésben. A morgósok és a kékek ugyanolyan gondozatlanul festettek Austerlitznél és a Marne-i harcmezőn. A gázálarc és a cenzúra utóbb igyekezett gátat vetni a bozótos becenévnek, de a nemzeti emlékezetben, kisvárosi emlékművekben mégis fennmaradt. Ő a poilu, az első világháborúból.
Az utolsó poilu 2006-ban
Nos, Isabelle Clarke és Daniel Costelle filmjében a Szent Márton napi fegyverletétel után egyike ezeknek a francia katonáknak odalépett egy hadifogoly elé, és sans-gêne – kivette a szájából a pipát. A német egyetlen megmaradt személyes holmiját, azét, aki alighanem ugyanúgy beleszart már a háborúba, a tábornokokba és a haza becsületébe, mint a „győztes”. De az utóbbinak még a pipa is kellett. Nem tudom, hogy pipázott-e Hitler őrvezető, nem is érdekel. De a poilu ekkor veszített. A vesztessel szemben. Elveszített egy másik háborút.
És mi mindannyian, ha ilyet cselekszünk.
