Az aktust megelőzi a vágy. Megesik, hogy az előjáték érzelmileg maradandóbb, mint az utóélet. Így alakult a viszonyom a szakdolgozattal .
Az aktust megelőzi a vágy. Megesik, hogy az előjáték érzelmileg maradandóbb, mint az utóélet. Így alakult a viszonyom a szakdolgozattal .
Egykor Bartókhoz hasonlóan fekete inget hordtam, s mivel a leningrádi Lenocska nem teljesíthette a kérésemet, a gallér nélküli oroszos gombolóst anyám varrta. Az anarchizmust szintén kvázi gimnasztyorkában, nyakig a khaki/ban/ben vettem magamra: a seregben ismertem meg Bakunyint és Kropotkinkát, úgy biz’ édes cimborám! Igen, a tizenkét éves József Attila is velem volt ott, ahol huszonkét évesen írogattam ilyesmit.
Hajlanék a régi verssorok elemzésére, a költészeti, történelmi áthallások, a közhelyes áttételek megmutatására, képes volnék a pszichológiai hátteret is többé-kevésbé feltárni, ám itt elegendő maga a hangulat, amely a sorokból lejön. Akkoriban jobban vonzottak a tiszta szívű gyilkosok, mint a leszerelés utáni beilleszkedés kiválási lehetőségek nélküli perspektívája. A filiszterség helyett a hatvanas évek végének pesti maóizmusát nevetségesnek találtam, híveit rózsadombi mű-proletár bohócoknak. Nem feléjük, s nem az ELTÉ-re tájoltam, hanem a valóságos szegénység okán Szegedre. Aki ott a főiskola történelem tanszékén komolyan vette a dolgát, annak már első évesként illett szakdolgozati témát választani.
A Múzeum körúti antikvárium ebben az időben igazi értelmiségi fészek volt Szepesi Attilával, Németh Györggyel, egy a csehszlovákiai bevonulást elítélt és félreállított filozófus húgával, a kartográfus fenegyerek Bereznay Andrással és az állandó tényező, Szamos Gyuri révén. Tőle hallottam először, hogy Magyarországon is léteztek anarchisták. Nagyot dobbant a szívem fekete ingem alatt!
Az [MAGYAR] anarchistákhoz akkoriban nem csak a főiskolai tanszéken sem értett senki, de az ország első egyetemén sem. Az ilyesmit nevezzük önálló kutatásra érdemes témának! A magyar anarchistáknak a kommunista mozgalmat érintő dolgaival a Párttörténeti Intézetben foglalkoztak. A könyvtárába kis segítséggel még bejutottam, de a levéltári forrásoktól Erényi Tibor, az egyik szaktudós szabályszerűen távol tartott. Nem volt jogcímem ott kutatni, hiszen nem voltam párttag, Kövér még kevésbé. Így akár fel is jajdulhatnék, hogy lám, a Párt üldözött, gátolt, ezért lettem csak oktató, nadrágja ülepét könyvtárban koptató szegény legény.
Az anarchizmus könyvészeti anyagának begyűjtését követően diákként feldolgoztam a magyar anarchisták folyóiratának hat évfolyamát. A szünidőkben végigseggeltem a budapesti folyóirat-olvasókat, a Párttörténeti Intézet könyvtárán kívül az Országos Széchényi Könyvtárét a múzeumi épületben, dolgoztam a közeli Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, az Országgyűlési Könyvtárban. Két-három év alatt megtudtam, hol éltek ezek az emberek, mit olvastak, hogyan gondolkoztak, mikor melyik kávémérésben gyűltek össze. Elkészültek a repertórium mutatói, a legtöbb munkát adó és a legfontosabb tárgymutató is, amelyből meg lehetett volna írni a magyar anarchisták történetének első változatát. A szűkszavú, szakdolgozatnyi terjedelmű bevezetéssel együtt a több mint százhetven oldalas adattár megmaradt példánya szép fekete egyen-kötésben a pincében várja, hogy volt miniszterelnöki, helyettesi, államelnöki vagy turultáltosi kényszerből közreadjam.
Mesterem már a diákévekben sokallta a túl szélesre kalibrált alapvetést, a kezdetben még beláthatatlan anyaghoz felvázolt rendszeremet, és mihamarabbi megfogalmazásra biztatott. A megjelenés erősen motivált volna, de a főiskola első tudományos diákköri kiadványát lekéstem, épp amiatt, hogy az megszülethessen! A tanárképzőt nem tudósképzésre találták ki, oktatóink maguk sem sokat publikáltak. Aki tehetségesnek, ambiciózusnak bizonyult, az előtt előbb-utóbb megnyílt a szocialista „mód és lehetőség”, az célba ért, mint az anyja csecsére a szeme sem kinyílt kismacska.
Ha a felsőoktatásba vagy múzeumba kerülök, ahol évenként egy tudományos közlés az „elvárás” az intézmény évkönyvébe, akkor máig csendesen megélek a feltárt forrásokból, szakirodalomból. Ki tudja miért, ezt nem ambicionáltam. Egy osztálytársam az általánosban, akitől – azonos családi nevünk lévén – becenevet is örököltem, történésznek készült. Nekem akkor fogalmam sem volt róla, hogy mi az. Amikor megkésett diákként az MTA Történettudományi Intézetében jártam, Jajó baráti csodálkozással vett rólam tudomást. Tartózkodását aligha befolyásolta, hogy a kutatóhelyen nem produkált semmit. Részemről az elismerés: érvényesülni tudni kell!
Évekkel később – vidéki tanár Pesten – a témából kandidáló két ifjú kutatóval osztottam meg néhány adatot. Akkoriban épp Szittya Emilről folyt a vita az Élet és Irodalomban, aki leginkább az orosz anarchista inges Kassák önéletírásából ismerhető. No meg az általam feltárt periodikából. – Mi az, hogy nem hozzák le a jegyzetedet? – hökkent meg a CEU mostani professzora. – Egy telefon és… – De a szerkesztőségben délután nem vették fel a kagylót. Megköszöntem a gesztust, hazautaztam.
Amikor szeretett tanszékvezetőnk 60. születésnapját köszöntöttük, a szakdolgozathoz gyűjtött anyag alapján egy forrásközlést mégis elkövettem. Takarékos, szűkszavú szöveg lett, csak töredékét adtam benne a lehetségesnek. Álszerénységből? Gyakorlatlanságból? Akkori ezer magánjellegű gondom miatt? Ki tudja. A szószaporítást kerülöm ma is. Dolgozatomat a kiadványban nem vette észre senki, s ez a folyomány nem is érdekelt. A tudós társadalom úgy működik, mint, a művészvilág, az irodalmi élet: – Nagy voltál, öregem! Ilyet még soha! Igazi élmény! Komoly felfedezés! – és így tovább! Nem csak oda-vissza pattog, megy az adogatás, az kissé zsenánt, hanem körbe-körbe. Ha nyalod az enyémet, én is a tiédet! Jó is az! Biztos siker! Köztanárként annak örültem, hogy tudós barátaimmal együtt köszönthettem Nagy Pista tanár urat. Derűs vesztes vagyok.
Ezt a szakdolgozatot a magam nevén írtam. Nincsenek benne nagy felfedezések, de ha valaki előveszi, megbízható adatokat meríthet belőle. Meg is teheti bárki hivatkozás és lebukás veszélye nélkül. Egy példányát kiadásra, egy másikat kéziratként adtam el, így nekem nem kellene a pincében, kartondobozok közt keresgélni a megmaradt ópuszt, ha felkerülnék a trambulinra. Oda, ahonnan nem illik a medencébe belepisilni.
Vajon mennyit kapnék érte?
