és a turáni átok

Odaát – úgy látszik – nem vették el a komcsiktól az utcákat. Kommunistának lenni a diktatúra idején nem számított nemzetellenesnek, a jugoszláv, a szerb nemzeti kánon nem tiltotta azóta sem. Nagy Imre pedig kommunista volt. És magyar mindhalálig. Az 56-os szocialista forradalom miniszterelnöke nemzeti felkelésünk vértanújaként fejezte be életét. Mártírhalála 55. évfordulóján a szabadkai Magyar Házban megemlékezésre, a Nagy Imre utcában pedig emléktábla elhelyezésére került sor.

[A másfél perces videó ide kattintva megnézhető
https://www.youtube.com/watch?v=ZQAb6nXiqvg&list=FLxSN5A-y2hQ6wBUHJDAm7wA&index=1 ]

A szabadkai képviselő testület tagjain, szerbiai magyar politikusokon kívül jelen volt Magyarország szabadkai főkonzulja, a Nagy Imre Társaság elnöke, és Jánosi Katalin, az unoka, aki szívből jövő, bölcs szavaival hozta emberközelbe Nagy Imrét. Elmondta, hogy a miniszterelnök romániai fogsága idején zakója most felfejtett válltömésébe rejtette feljegyzéseit magyarságáról, Trianonról. Tudta, hogy mi vár rá, tudta, hogy ruházatára még sorsot sem vetnek majd kivégzői, üzent magyar módra: ahogy lehet.

Árkok választanak el bennünket idehaza, és határ választ el az odaátiaktól. Nagy Imre örökségében egyek lehetünk. Ezt a lehetőséget őrzi a Nagy Imre Társaság.

Biztató, hogy 2004-től nem csak Trianon, hanem Lech mezeje, Szent Gallen, Poitiers és Waterloo is a miénk, sőt: ez év július 1-jén Fiumét is hozzánk csatolták. Horvátország belépett Európába. Mi meg felváltva hun betartunk, hun meg ki, mikor mi fizet jobban. A szerb Trianon után Szerbia is befelé igyekszik, közeledik a magyar egység az Unióban.

Egyelőre még szaporodnak a sorompók. Útitársammal, a négyszer újraválasztott szocialista országgyűlési képviselővel épp egy olyan határállomáson léptünk be Szerbiába, amelynek a napokban történt megnyitásáért oly sokat tett, alkudott, lobbizott. Áldás ez a környékbelieknek, ahogy az autópálya is mindnyájunknak. Nem tagadhatom le, hogy a sofőröm szoci, komcsi, utódpárti – vagyis az örökös miniszterelnök és emberei szerint: hazaáruló. Büszke vagyok a társaságára.

A megemlékezést, az emléktábla avatást álló fogadás követte. A híres bácskai vendéglátást felidéző finom falatok csipegetése közben beszélgettünk, ízlés szerint fehérrel vagy vörössel koccintva igazságainkra. A tudós szociológus elmondja, hogy Szerbiában hatszázegynéhány emberrel nő naponta a munkanélküliek száma – mi elmondjuk, hogy nálunk immár három éve egymillió új munkahely létesül. De nem emlegetjük az elmúlnyócévben épült autópályát, sem az új határátkelőt, sem a határon túlra gyakran ellátogatott, s Magyarországra szégyent nem hozott szocialista házelnököt.

Négy öt magyar összehajol, és az egyik szép korú – horvát feleséggel – elmondja, hogy könnyes szemmel vette át a magyar útlevelet magyarul alig tudó unokájával együtt. A másik az emléktáblánál botra támaszkodva gyönyörűen szavalja a papköltő másodnapon, 2004. december 6-án született versét. Ki merné fájdalmát kétség bevonni?! Eszembe jut Csíkszentdomokoson Dédike várakozása, és a világháborúban magyar katonaként golyót kapott öreg székely, aki inkább viselte volna el, hogy a másik vállába is, minthogy a sajátjaitól, tőlünk a szívébe, akkor, decemberben…

Ma már mindegy, hogy melyik párt miért foglalt el ilyen vagy olyan álláspontot, hogy ki mikor vetette el vagy karolta fel Ötbanis Nicolai ötletét, vagy ki nyerte a tévévitát: ismét sikerült szembeállítani a nemzeti érzést a haladással, a magyarságot Európával, a tekintélyuralmat a demokráciával. Mindent és mindennek az ellenkezőjét el lehet adni nemzeti színű szalaggal átkötve. Sikerült szembeállítani magyart a magyarral.

– Amikor Orbán Viktor itt járt… – mondják. És nem számít senki és semmi, sem a tettek, sem a megnyílt lehetőségek, vagy a megvalósítások. Csak a magyar útlevél. Az, aki határainkon kívül elmegy, ezzel fog szavazni.

A legkevésbé sem az odaátiakat hibáztatom érte.