... arcán a nap kisüt

Az ember a Nyugatiban felszáll a vagonba, közel a mozdonyhoz, fülkét foglal, ülőhelyet az ablaknál, nem, inkább az ajtó mellett a sarokban, a menetiránnyal szemben. Előveszi a hétvégi Népszabit. Van egy sör, vagy palackos mentes a túlélő-mellény másik zsebében. Az Utasellátó már a múlté, a MÁV utasai a vásárlóerőt tekintve jelentéktelenek. De utazni kell annak is, akinek másra nem telik, csak a vasútra.

Vonatra ülni csupa kaland. A menetrendhez képest kétszeres-háromszoros ideig is tarthat. A szerelvények Nagy-Magyarország látszatát keltik, előfordul, hogy lassan érnek a végére. Emberek jönnek-mennek, élnek bent a kupéban, testközelben.

Az indulás perceiben beröppen két-három táska, szemmagasságban kemény gömbölydedségek, Csinike köszön, majd ki és újra be párszor: jegye még nincs, az internettel és a kalauzzal értekezik. Leül, cucca köztetek szanaszét. Zuglónál kiadós dalia ereszt gyökeret az ajtó mellett. Kőbánya-Kispest: új beszállók, melletted föntről:

– Jó napot! Bocsánat, van szabad hely? –

Csend. Mindhárman bámulunk magunk elé. Bólintasz az első foglalás jogán:

– Hogyne, tessék!

– De mi többen vagyunk! – hajol be a fülkébe a nő. Meglepődsz, feltekintesz.

– Van itt hely több is – mondod. Ekkor a fiatalember – az újakkal szembesülve – egyszerűsít: megy helyet keresni, hogy együtt lehessen az érkező négyes. Rendes fiú.

Soványék besorjáznak. A fiatal anya, két kislány, s meglátod te is a karót nyelt idősebb férfit. Hús nincs az arcán, csak árnyékok az inak árkaiban, enyhe borosta és talán bajusz. Tikkel. Görcsösen, hang nélkül rágódik. Állkapcsa megállíthatatlanul mozog, de hangot nem ad. Szerencsére. A szeme mint egy gázlómadáré, rád néz – és sehová. Te is félre. Lám, a legkisebb ölében ott az ötödik: egy pamacs. Egy még kisebb, „akit” lehet felvenni, vinni, lerakni – ha akarja, ha nem. Akit lehet szeretni. A kutyus is csendes. Ő nem tikkel: nyelve kint, nézelődik fesztelen, míg az a másik csak rád, és a semmibe.

Berosálsz. Ideje olvasni. Felemeled az újságot. Két ismerős név: Rab és Ferdinandy. Ők beszélgetnek a papíron. Mi a fülkében a világért sem.

Tudod, hogy tudja. Hallgatnak a gyerekek is, csak a szemük beszél: a kicsié vidámabb, a másiké komoly. Anyjuk telefonál: helyzetjelentést ad: hol tartanak éppen. A többi elúszik, kikapcsolsz, ez automatizmus, hiszen nem rád tartozik semmi. Semmi sem tartozik rád, ami az övék. De azért át kéne ülni, hogy ne zavarjon. Hogy ne zavarja őket, hogy téged zavar. Pedig ez ahhoz képest, amit autista fiaddal éltél meg – mintha kétfejű volna –, és amivel mások szembesültek százszor, bakfitty. Most te vagy a mások. Aki a beültetett fogcsonk miatt zárt szájjal mosolygott. Volna. Ó dehogy is tikkelt! Ezúttal a szemközti ember mozog kényszeresen, nem a fiad, nem te. Évekkel ezelőtt az IC termes kocsijában Komócsin Mityu, Pol-Pot megye első embere tikkelt veled szemben. Hely volt bőven. Csak akkor hagytad faképnél a jól szabott öltönyében egyfolytában cicegő vénembert, amikor mögöttetek valaki cigarettára gyújtott. A franc se akarta megbántani azért.

Na, vissza az újsághoz, de mielőtt belemélyednél ismét, rájössz, hogy a férfi arcrángása megszűnt. Ceglédnél le is szállnak kutyástól, mindenestül:

– Viszontlátásra! És nagyon köszönjük! –

– Viszlát! – és nem mondod, hogy nincs mit, mert tényleg nincsen. Ha mondanád, akkor úgy tűnik, lett volna, hogy adtál valamit az épségedből, te nyomorék! De senki nem lehet másoknál különb a saját rejtett defektjei okán.

Utánuk nézel, a kicsi visszatekint: Ki a franc lehet ez a szakállas? Miféle?

Mosolyogsz, intesz neki, arcán a nap kisüt …