– Csak nem a szarom fog rám kiabálni?! – hallom apósom hangján a népi bölcsességet.
– Csak nem a szarom fog rám kiabálni?! – hallom apósom hangján a népi bölcsességet.
A tekintélytisztelet axiómája eredetileg nem az unokákkal, hanem a trónkövetelő fiakkal szemben fogalmazódott meg. Az idősebb, a családot megalkotó és életlehetőségeinek minden felelősségét vállán hordozó ember utasította így rendre a csikót. A saját csikaját.
Hálásabb dolog nagyapának, mint apának lenni. Az unokáimért a fiam és a menyem tartozik felelősséggel. A szülők úgy nevelik a kislányt és a kisfiút, hogy a természetes konfliktusok miköztünk ritkák. Azt pedig, hogy a nagyszülő még ennél is jobban tudná csinálni, arról egy szót se! Ősi törvény, hogy a szülő a gyerekét beszélni, a gyermek pedig a szülőt hallgatni tanítja meg. Az unokák nem rendelkeznek efféle tanítói és trónkövetelő ambíciókkal. Nem nehéz szeretni őket.
Marcit az anyja figyelmeztette a vécé utáni kézmosásra. Nem nagyon érdekelt, nem az én reszortom. Aztán hallom még egyszer, majd a gyerek ellenkezésére beavatkoztam magam is. Marcika éktelen felháborodással kezdett kiabálni, Kismenyem ekkor a maga halk, racionális kedvességével rögtön vert helyzetbe került. Így aztán leordítottam az unokám fejét. Nehogy neki álljon feljebb, nehogy azt higgye, hogy az acsarkodása beválik. Nem emlékszem, hogy az eredeti cél – a kézmosás – a leordítás után hogyan teljesült. Előtte azonban bizonyosan megvolt: Marcika nem hazudós, és – amire nem gondoltam, az én lakásomban! kezet mosni nemcsak a fürdőszobában, hanem a behúzott vécéajtó mögött is lehet. Az unokám a konfliktus után érezhetően mellőzött, anyukájának persze simán megbocsájtott.
Engem a XIX. században szocializálódott nagyszüleim neveltek. Úgy, ahogy az ezernyolcszázas években őket. Jó hat évtizedes emlékem egy talán gyermeket ugrató bolondozáskor keletkezett. A különben is mogorva benyomást keltő, nálunk vendégeskedett nagybajszú István bácsi szemem közé nézve felismerhető valótlanságot állított. Ekkor nyíló elmém örömével és a sajátommá vált igazmondás késztetésével alig tétovázva vágtam a szemébe, hogy hazudik. Ezzel akkora felháborodást váltottam ki nagyanyámból és nagyapámból, amilyet ezt megelőzően sose. – Meghazudtolni egy embernyi embert?! – érveltek István bácsi mellett, aki csak hallgatott. A kifejezést: embernyi ember épp úgy nem értettem, mint az irgalmatlan, megfélemlítő szidást. A tekintélytisztelet – vagy az illem – parancsa felejthetetlenül írta felül az igazságot.
Hogy leugattam a fejét, azt Marci sem fogja feledni. Ő nem így képzelte el a rendet. Nem így képzeltem én sem. De mégis…
Mert az apósomtól hallott bölcsességhez visszatérve: ő bizony megérte, hogy utódai leugassák. Először az őt követő generáció vette semmibe, majd az unokája is ráripakodhatott a vasárnapi, pontosan délre megterített, kaláccsal díszelgő családi asztalnál. Talán még az asztalfőn ült, s csak ezt követően csúszott lejjebb. A végállomás a kisszék, a nyári konyha szokott lenni. A fő hely egykor azt illette meg, akinek a vállán a család, a gazdaság léte nyugodott. Az idősödő ember egyre kevesebbet bír el, s egyre nagyobb részt kér a fiatalabb. Az öreg tudása, amelyből az ifjabbé eredt, elavul. Az öreg iránti tisztelet véglegesen a vagyonátruházással enyészik el. Erkölcsös, illő és igazságos.
Most és mindörökké?
