A haditudósító 1939 szeptemberében...

A haditudósító 1939 szeptemberében, vagy valamivel később találkozott az elcsigázódott, lerongyolódott, négyszögletes rogatywkát viselő lengyel katonákkal. Útban a frontvonal felé elgondolkodott az egy éve ide-oda hullámzott államhatárok hűlt helyén. Pados Pál háború alatt megjelent tudósításait (Csillagok a Don felett, Szovjetoroszország felett ) nem könnyű kézre keríteni. 1945-ben megjelent könyvét egyik iskolatársam megvette, egy szuszra kiolvasta, így aztán magam is vissza-visszatértem a könyvtárba a kis kötethez.  Ezt nem írhattam meg Oroszországról – Egy haditudósító naplója. Budapest, 1945. Gábor Áron kiadás, 124 p.

A kötet időrendje a kelet felé, a Don-kanyarhoz tartó út benyomásaival azonos. Ilyenformán több önmagánál. A haditudósító egyedül kel útra, s mire annak a végére ér, a magyar kálvárián esik térdre. Nincs ebben semmi szépelgés, hatásvadászat: a szerző realista. Ahogy a szakmához illik, kevés vonással mélyen jellemez, tényeket ténnyel ellenpontoz, mértéktartással kelt az olvasóban alig fokozható érzelmeket.

„Este hatkor indulok, és arra gondolok, hogy életemben sem jártam Keleten. Mindig Nyugat érdekelt. Anglia…” – írja, s a francia, olasz, az európai békés világtól a búcsút könnyed akvarellekkel színesíti. Igazi filoszként tekint vissza, és nyugtalan kíváncsisággal előre. Az orosz nyelvet mintha mindig ismerte volna, hamar otthonra lelt benne. Egy korábban tanult másikkal még diákként sokkal nehezen birkózott.

Lengyelek, németek, ukránok között Lembergben jár. "Mindenütt kereszt a tornyokon. Ez meglep. Hiszen itt másfél esztendeig szovjet megszállás alatt éltek az emberek. … Lengyel kenyér. Hat deka a napi kenyéradag, aki német szolgálatban áll, annak tizenkettő. És jó zsold. Hatvan pfenig egy napra. Alig áll be valaki." Maradnak lengyel instancián. Ír a nyomorról, a feketepiacról, a kétségbeesésről. Eközben beszélget közhelymentesen arról is, hogy nincs még veszve Lengyelország. Megtalálja hozzá a partnerét.

Tizenegy-néhány évvel később a Városmajor utcai Fiúiskolában vele, Padossal kezdődött lengyel-mániám, Mieczysław Woroniecki emléktáblája lemásolásával, sok-sok könyvvel és lengyelországi autóstoppal folytatódott. Aztán tanárként magam is orientáltam azt, aki hagyta magát. 1980-ban, ’81-ben különösképpen. Így megy ez, kézről kézbe, nyitott lélekkel, s az ember nem uszul.

A haditudósító sorban állókat szemlél: a katonai kupleráj előtt tikettel rendelkezők várakoznak. Odabent kényszermunkásokat használnak el. A lengyel elbeszélők kötetében olvashattál ilyet: ágyi rabszolgaság mindhalálig.

A magyar újságíró a gettóba látogat. Szinte néptelen, már majdnem halott városrész utcáin járnak. Itt zsúfoltság, sorban állás nincsen. Kísérőjének, akit nem tudott elhárítani, a helyszín és az új rend megszokott, természetes:

„Herr Weissbach nevet:
– Látta, hogy szaladtak? Mint a patkányok. És tudja, miért? Félnek. A mult héten ötezret végeztünk ki közülük.
Deszkakapuhoz érünk, s egy kis ajtóhoz.
– Ki lehet menni itt is?
Herr Weissbach közönyösen kérdezi:
– Elég már a sétából?”

Aztán keletre, és keletebbre még! Vajon hol kezdődik Oroszország? Ez itt már? Nem, még odébb! A Dnyeperen túl… Lassan megváltozik a táj. A települések rendezettebbek, a földek megműveltek. A filosz magyar paraszti szemmel értékel. Aztán – miként egykoron főhadnagy Fazekas francia földön – belátogat egy megszállt kisváros, Csernyanka könyvtárába. Mi már tudjuk, itt halt meg Székely András úszó olimpikon. De még a doni áttörés előtt vagyunk: a bölcsészdoktor tájékozódik, kézbe veszi a szanaszét heverő könyveket.

„A kommunista párt története, hetedik kötet.
Huszonheten olvasták. …
Orosz irodalomtörténet. A tasakjában három cédula dátumokkal. Alig tudom megszámolni az olvasóit. Ötvenhárman olvasták. …”
„Azon gondolkozom, vajjon kötelező volt-e a városi könyvtárak látogatása és a könyvek kikölcsönzése? Nem valószínű! Csak úgy minden további nélkül tizenhat ember kivette volna Schellinget, hogy tüntessen véle? Vagy bebizonyítsa szorgalmát? És több, mint százan a Matematika elemeit? És hogy egyáltalán Schellinget talál az ember egy ilyen kisvárosi könyvtárban? Meg görög filozófusokat? És Kantot? Milyen szerencse, hogy magammal hoztam ezt a két könyvet. Bizonyítéknak.
Egyik este nagy vitám volt valakivel és a vita hevében kissé éles hangon vonta kétségbe a bolsevista tömegek kultúra iránti fogékonyságát.
Azt mondta többek között, hogy barbárok.
Már mint az oroszok.
Nos, a Schellinget néki adom, ajándékba.
Kár, hogy bent áll a könyvben a pecsét, hogy honnan való.
Vagy talán éppen ez a szerencse…
Bár az is lehet, hogy megtartom magamnak a könyvet. Legyen nékem is valami emlékem Oroszországból. Egy igazi emlékem.”

Beszél oroszokkal is az orosz lélekről, kultúráról, a szovjet világról. Akad olyan beszélgetőpartnere, akit vélhetően maga gyúr össze, hogy vissza-visszatérő vitáikon keresztül megismertethesse az 1945-ben nálunk még idegen életszemléletet, filozófiát. Nők, férfiak, iskolázott emberek és parasztok, beletörődők és túlélni igyekvők nyilatkoznak meg neki.

„És mit szóltál ahhoz, hogy az Istenházát a szovjet kisajátította csűröknek, magtáraknak, áruelosztó helyeknek?
Plotr könnyedén feleli:
– Hát ha nem volt más hely? … És a templomok üresen állottak? … Miért ne használták volna fel őket? … Nohát…!
Ezt a kérdést egyszerűen nem érti.
És igaza van.”

A politruk, a politikai tiszt fogságba eséséről Pados kis történetet kanyarít. Mi volt a feladata, hogyan végezte a röpcédulázást, s hogyan tűnődik ő is olyan semmiségen, mint a magyar szerző a budapesti pályaudvaron: Vajon lekapcsolta-e az olvasólámpát? Nincsenek nagy szavak, túlszínezett jelenetek. Mindenki teszi a dolgát, a vallatók, a kivégzőosztag és a jóindulatú renegát tolmács. Vele a fogoly csak a negyedik napon, a kiásott gödör szélén áll szóba:
„– Megszöktél a frontról?
A tolmács lehajtja fejét:
– Meg.
– Ostoba vagy és bárgyú.
És feléje köp.
A két katona lő.
Ivan Vasziljevics Makaroff előrebukik. Hang nélkül és némán. Széttárt karral. Mintha a földet ölelné meg.”

Az orosz földet. Az orosz hazaszeretetet, a szovjet hazafiságot itthon nem értik. 1945-ben még nem. Sokakhoz jóval később jutott el a felismerés, hogy a gazdag nyugatról érkezett jó módú megszállókra micsoda döbbenettel tekintethettek a magunk szegénységéből is kifosztott „ruszkik”. Ők azt nem értették, hogy miért akarták az elmaradottságában is szeretett szülőhazát tőlük elrabolni.

„Mindig csodálkozom, mi lehet az oka, hogy még nem tört ki az orosz ellenforradalom?
Nem értettem.
Ma kezdem érteni…. Forrongást az elégedetlenség szül. Itt pedig boldogok az emberek.”

Látogatás. Pavlik Ivanovics Hlodin őrségben áll a Don túlsó partján. Egy éjjel nagy elhatározásra jut. Az orosz katona átúszik a túlpartról az innensőre. A megszállt falujába, az asszonyához. A halálos veszély eszébe sem jut. A háza ablakán bekocog.
„Asszonyi hang kérdi, halkan, félénken:
– Ki az?
Pavlik Ivanovics Hlodin odahajol az ablakhoz:
– Én vagyok, Ilija.
Pár pillanatig csend, aztán nyílik a konyhaajtó.
Az asszony rémülten, akadozó lélekzettel kérdi: – Mi van? Pavlik? Drága Pavlik…
Pavlik Ivanovics Hlodin megragadja az asszony karját:
– Vannak itt katonák? Az asszony int:
– Vannak.
Pavlik Ivanovics Hlodin hangja halk, fojtott:
– Hol?
– Az istállóban. Hét. Puskások.
Még egy kérdés:
– És idebent?
Ilija félreáll az ajtóból:
– Senki.
Pavlik Ivanovics Hlodin belép. A szoba melege végigsimítja. Olyan ez az érzés, mint a kézfogás. Vagy mint az ölelés. A csók.”
Egy esztendeig biztosan kitart, vélekszik. Valami jobbra fordul. Mert a katonák bíznak, reménykednek, az oroszok is, a magyarok is.

„Amerre járok, katonák között, mindig egy kérdés járja:
– Miért vagyunk itt?
Illetve még egy:
– Mikor megyünk haza?
Válaszolni egyikre sem lehet.
Csak amikor sóhajt az ember, mindig nyugat felé fordul.”

A haditudósító szeret beszélgetni. Bár az étkezőben a tényleges tisztek asztalánál rangon aluliként nem foglalhat helyet, magyar vezérezredes józan helyzetértékelését idézi. Jár kórházban, segélyhelyen. Megörökíti egy magát fél svábnak, félmagyarnak valló tiszt érzelmi kitöréseit, amelyekről néhány hónap alatt lekopik a nemzeti pátosz, s az országmentés mámora alól felsír belőle az országvesztés, a második Trianon fájdalmas előérzete.

http://filmhiradokonline.hu/watch.php?id=4793

[56. Hmmmm jóvoltából]

A kis könyv képei, benyomásai, a pár soros etűdök nem véletlenszerű sorrendben, hanem az emberi dráma, a nemzeti tragédia kibontakozását követve sorjáznak. A lassan felsejlő, elkerülhetetlen végzet az éjszaka közepén szakad le rájuk.

„1943. január 13… Éjfél után.
S akkor egyszerre vad hajrá harsan fel, a titokban dobbanó léptek gyors rohanásra fordulnak, a gyalogosok részeg kiáltása, az alacsony kozáklovak vad nyihogása, a tankok dermesztő csikorgása, az ágyúk eszeveszett tüzelése, mindez összekeveredik a rémült jajgatással, az álmukból riadt katonák kétségbeesett segélykiáltásával, a menekülők őrült futásával.”
A szétszóratás, a visszavonulás szörnyűségéről idehaza akkor aligha esett szó. A haditudósító nem lehetett defetista. 1945-ben is visszafogott. Őszinte.

„Búcsú a 2. hadseregtől
Hát vége…
Lassan leáll a vad roham, ellankad a menekülés heve, de azért állandóan megyünk hátra, állandóan robognak a vonatok, egészségesekkel, sebesültekkel, katonákkal. Hol fogunk megállni? Ki tudná?
Talán otthon? …
Mennyi ember veszett el!
Istenem…
És mennyi fog még elpusztulni!
És mind magyarok.. Kis… Varga… Kovács… Takács… erdélyi székelyek… szalontai magyarok… hajdúk… dunántúliak… tiszamentiek… magyarok!
Isten veletek!
És velünk is!"