Atlasz voltam

Atlasz.

Olvastam sokat

2013. szeptember 07. - Atlasz.

- feléjük vittek a sorok

Olvastam sokat, pedig a lányok jártak az eszemben, igen, ők. Nem az irodalom. Vagy ha az irodalom: akkor abban is a nők. Nem Judit néni irodalomórái, hanem A test ördöge, amely valósággal eksztázisba ejtett, olyannyira, hogy hatását még az olvasónaplóm elől is eltitkoltam. A mafla kamasz szerelmi története, kimódolt kerülőútjai, vágyat rejtegető, önmagát megtévesztő tétovasága ellenére megtalált gyönyöre azt a tévhitet idézte föl bennem, hogy amit olvasok, nem irodalom, hanem valóságos lehetőség, amely épp ezért nem volt hihető. Az elbeszélés érzékisége úgy hatott, mint az az írott formájában rejtve terjedő, kézről kézre adogatott, sok példányban gépelt szöveg, amely a tiltott szavak és izgalmas műveletek leírásával szegett tabut. Ez sem volt kicsiség. Egy, még az általános iskolában pár órára kölcsönkapott élvezet után a bűntudat egészen áthatott, többé nem kerestem, hanem tagadtam, kerültem inkább. Úgy hittem: az irodalom az, ami minderről korlátok között és illedelmesen beszél, de ami olyan izgató, vagy annyira pőre, mint A test ördöge, az nem irodalom. Minderről sehol, senkivel, semmikor egy szót sem. Az előző évszázadból hozott, nagyszülőktől tanult illem említeni sem engedte a testi vágyakozást. A gyanús vágyak és a tiszta érzések elkülönültek. Még nem tudtam, hogy az ember mindenképpen egyedül találkozik az élet és a halál szeretkezésben megélhető felfoghatatlanul bensőséges végtelenségével. A szerelem és a szeretés sóvárgott nagy ismeretlenjének megfejtésére „addig is” kínálkozott a mindenki által elismert intézmény, a könyvtár. Hazai terepnek számított, kevesebb kockázatot jelentett, mint egy durva apai elutasítás, a megbántható fiatal anya, s a barátok esetleges lenézése. És ó igen, a könyvtárban a feltételezett ügyetlenség, illetlenség, maflaság miatti női válasz sem fenyegetett. Így aztán változatlanul sokat olvastam. De ha jól belegondolok, mégsem csak a nőkről. Mindenféle élet-kiegészítést, ami gondolatilag-fogalmilag elérhető volt, ott kerestem.

Raymond RadiguetAmi az irodalmat illeti, néhány év múltán éppen A test ördöge mulasztotta el a gátlásaimat. Megtudtam, hogy a szerző, Raymond Radiguet mindössze húsz esztendőt élt, de a francia irodalom csodagyereke, s elbeszélése szinte az egész irodalmi világra tett felszabadító hatást. Felvállalhattam én is. Ha első alkalommal figyeltem volna, hogy minden részlet, amely a történetben a hozzám hasonló korú fiú gondolatairól, konfliktusairól, önreflexióiról árulkodott hogyan áll egész emberré és műalkotássá össze, nem minősítettem volna magamban giccsnek. Az élmény sodrásában ismertem rá a szenvedélyre és az emberi esendőségre, az embert minden irányból megpróbáló helyzetek lehetőségére. Egy olajfestményt hátra lépve tudunk igazán élvezni, onnan, ahol nem zavarnak a festékpattanások. Amint a szövegtől eltávolodtam, hátra léptem, mégis csak az maradt meg belőle, amit közelinek, közönségesnek, tilosnak gondoltam. Annak a tévhitnek a felismerésétől kezdve, hogy ami jól esik, az nyíltan felvállalható, az irodalmi-művészeti besorolások, a skatulyák keveset tudtak rontani az örömeimen. Ha megsejtettem a csapdát, akkor többnyire sikerült túllépnem saját sznobizmusomon. De ösztönösen éreztem: micsoda gőg azt hinni, hogy ítéleteim önállóak és csalhatatlanok, hogy Pallasz Athéné módjára én is teljes szellemi fegyverzetben ugrottam ki a könyvtár, iskola, színház, film terepére, s magam vagyok a mérce minden alkotó fölött. Ezért szigorú magánügyként kezeltem az olvasónaplómat, amelybe sommásan, pár sorban lejegyeztem okosságokat könyvekről, filmekről, képről, szoborról. A vastagfedelű, ötvenlaposnak nevezett füzet elsőjét még oldalszámoztam, százhúsznál több oldalt irkáltam tele akkor, amikor egy tíz-húsz soros házi feladat is kínokat jelentett. A második füzet még passzió volt, személyes ügy, a harmadik hivatás.

Kovai Lőrinc-regények sem szerepeltek a naplóban. A történelmi díszletek övezte, vérmocskos harci jelenetekben recsegett a csont, visszafoghatatlan véglegességgel omlottak ki a felnyársalt emberek belei, a Vítkovi csatalópaták megcsúsztak a cinóberszínű lucskos köveken, ahonnan elcsukló sírásban haldokló gyerekember iszonyata üvegesedett felfelé, miközben társa megkísérelte a lovak hasát alulról kihasítani, átvágni a harci mének inát. A Tűzkehely egészen közel hozta a vér szagát, akár a Julius Caesar, amely hetedikben iskolai mozi-látogatáson szögezett a székhez úgy, hogy évtizedekkel később három azonnal felismert film-másodperc alatt éreztem megint. Kovainál nem csak a kelyhesek és a táboriták harca, hanem a hatalmas szeretkezések ködburka homályosított el köröttem minden létezőt. A szagát nem éreztem. Hetedik osztályban, amikor a délutáni váltáskor a tanteremben csak a lányok párálló helyét szimatoltuk, a padomból emelték ki a nyitott, vaskos kötetet. Év végén kaptam vissza. Drága tanáraim, nektek is tetszett?

Marlon Brando a filmbőlOdahaza a talált és másik rejtekhelyre dugott pisztolyt nézegettem, kibiztosítottam, felhúztam, néhányszor kivittem a Remete-völgybe is. A lőszerek nem illettek bele. Aki annak idején eldugta, máshová rejtette a hozzávalót. Nem bántam! Így is eléggé valóságosnak tűnt számomra. Elégedett voltam a puszta birtoklásával, aztán hamar meg is szabadultam tőle. Nem félelemből, hanem mert már megvolt. Olyan atmoszférát adott, mint Zizka Vítkov hegyen vívott csatája, ennek a szennye ugyanúgy vonzott, mint Caesar tógájáé, melyet március idusán a merénylők meglyuggattak. A Philippi felé menetelő légiók elszántságát nem hagytam bensőmben beérni, tudtam, ha megtalál, kitérni nincs módom előle. A dübörgő paták völgyében beértem ennyivel.

Néha úgy rémlik, mintha tizenhat éves koromban a nőkre, a lányokra gondoltam volna folyton. A zsúfolt reggeli autóbuszon, a moziban, az iskolában. Magyarórákon is. Mintha addig valami nem nélküli karantén-világban éltem volna. Pedig nem így volt korábban sem. De most közelebb jöttek, testközelbe, az osztályteremben, tanulószobán, folyosón és közös csavargásainkban. Ha kisgyermekkortól bevált stratégiám szerint a könyvekbe bújtam a világ elől, ott is feléjük vittek a sorok, a vonzások. Őket választottam. A velem egykorú Raymond Radiguet már tudta, hogy senki sem menekülhet tulajdon életkorától.

Én sem.

 

 

[A bejegyzést három éve tettem fel a Blogszigetre. Az énblog írásaitól - ellentétben a Hordóéival és a Hatkilóéival - a NolBlogot sem kímélem.]

 

A bejegyzés trackback címe:

https://atlaszblog.blog.hu/api/trackback/id/tr568266220

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178873 2013.09.07. 09:29:17

Na most, ez így kitolás, mert egyéb dolgom is lenne a gépnél, viszont rögtön az első linknél elakadtam, már az is nehezemre esett, hogy annyi időre otthagyjam, amíg visszajövök befejezni a bejegyzést. :)

60145 2013.09.07. 10:44:13

1. solide :)

180524 2013.09.07. 12:34:48

Üdv, Atlasz, fene a "jódógod", s mondom, miért. Ma írni akartam nehány sort, de - mint mindig, ha kedvenceim vannak a frissülőben - mondok, bepillantok, mit is, hogy és ki is. Oszt itt megálltam, mint solide. Olvasás lett ebből, írás semmi. Ráadásul én még linket nem, csak a postot olvastam, de már most mondom, visszajövök. Pedig ez nálam is így van, ahogy mondod: "Néha úgy rémlik, mintha tizenhat éves koromban a nőkre, a lányokra gondoltam volna folyton. A zsúfolt reggeli autóbuszon, a moziban, az iskolában. Magyarórákon is." Pedig mégse. És én se...:-))

60145 2013.09.07. 14:36:05

3. marja :)

60145 2013.09.07. 14:46:43

4. Kedves Maiman, nekem könnyebb dolgom volt, hiszen ezt készen találtam a Blogszigeten :) A világért sem akarlak lebeszélni, hogy a linkek csak lazán kapcsolódnak a témához. Kettő közülük, de az egyik biztosan - remekmű! Az elismerést jó érzés itt az árnyékukban bekasszírozni! Köszönöm!

11692 2013.09.07. 15:22:08

"Semminek sem éreztem a súlyát. Az utcán éppolyan könnyedén jártam, mint álmaimban." +++ ...nehéz a férfiúi lélek rejtelmeibe látni, a fiatal író maupassanti tehetséggel írt a korról és fogalmazta meg az ifjúság szinte idézhetetlen érzelmeit... ha hasonlóan tabudöntögető, a kamaszkor kínjairól nyíltan író -ezért jószerint csak titokban olvasható - szinte kortársat kéne említeni, az Colette lenne, nőként, mint méltó párját, A test ördöge írójának....

60145 2013.09.07. 17:24:27

7. Évalajos: Milyen pontos és mennyire varázsos ez az idézett két egyszerű mondat! Colette - A zsendülő vetésre emlékszem... És Francoise Sagan is eszembe jut. Eredetiben a polcomon van, de aligha fogom már elolvasni.

Bundi-Bandi 2013.09.07. 18:01:59

George Burns énekelte: I wish I was eighteen again... Szeretnék megint 18 eves lenni...

60145 2013.09.07. 19:50:39

9. little: Köszönöm!

60145 2013.09.07. 19:50:59

10. Bundi-Bandi: Rá fogok keresni!

60145 2013.09.07. 19:57:44

10. Bundi-Bandi: Megtörtént. Ez egy nagyon szép dal, ajánlom mindenkinek!

22371 2013.09.08. 00:19:01

off topic - válaszoltam neked. üdv.

321058 2013.09.08. 08:48:00

Istenem, milyen régen volt, talán már tegnap. És Gerard Phillip is milyen fiatal volt. Meghalt? Ugyan, ....

60145 2013.09.08. 10:58:23

15. emili: Csakugyan nem!

12635 2013.09.08. 16:14:01

Nagyon kellemes írás! Az ember rögtön elkezd emlékezni... (titkos olvasmányok...még éjjel elemlámpával a dunyha alatt is...)

60145 2013.09.08. 20:24:00

17. gordius53: Nahát! A lányok is?!

60145 2013.09.11. 10:50:11

19. tarski :)

301782 2013.09.11. 19:53:14

Szia Atlasz :) A világért se kímélj minket!!!! Nagyon kár lenne :) +++

60145 2013.09.11. 20:29:33

21. Valika: És végigolvastad! Nagyon örülök!