"Az élet nem habostorta, Pelikán!"
Napjaink eseményei felidézik: 1995 decemberében a szakszervezeti bizalmi a feladatot rám osztotta. Arról szó sem lehet, hogy most – tanárosan – okadatolva, hivatkozásokkal, dokumentumokkal feltárjam az akkor történteket. Minden megvan hozzá, hiszen évekkel később egy vezetőképzős kolléga, miután semmirevaló anyagokat kapott intézményünk akkori első számú és hivatalból legokosabb emberétől, hozzám fordult vezetési-szervezési tematikájú szakdolgozata forrásaiért. A dolgozat a sztrájk helyi dokumentumaiból elkészült, és Zoltán képesített, választott és – a KLIK kegyelméből talán még most is – helybenhagyott igazgató. Vagy mi.
Szubjektív élményeim sorában az első, hogy a nagy részvételi arány, amelyért izgultunk-izgultam, megvalósult. Egy pár hónappal korábbi szakszervezeti felmérés még nem talált bennünk buzgó munkabeszüntetési kedvet. Kifogás akadt bőven: úgysem lesz belőle semmi, majd elintézik az okosok, mi lesz a pénzünkkel, de végül beérett a helyzet. Pedagógusok és technikai dolgozók egyaránt – bár nem egy emberként – sztrájkra készültünk a város legnagyobb oktatási intézményében. Elhatároztuk magunkat.
Aki nem sztrájkolt, az az igazgató. Indoklásai közül a legjobban hangzott, hogy ha ő sztrájkol, akkor a hivatal arra az egy napra őhelyette valaki idegent küld hozzánk, aki több kárt csinál, mint hasznot. Nem forszíroztam, nem érdekelt személyes motivációja, mit akar és mit nem elrejtegetni, vagy biztos, ami biztos, az apparátus legalsó szintjeként gazdáinak megfelelni, hogy kinevezzék a következő ciklusra is. Fontosnak tartottam, hogy jól együttműködjön a sztrájkbizottsággal, emiatt meg sem próbáltam sztrájkra ösztönözni.
Az előkészítő megbeszéléseket követően egyetlen ember miatt kellett tárgyalnunk. Egy kolléganő nem volt hajlandó sztrájkolni. Az igazgató megpendítette nekem, hogy ha gondolom, ki is küldheti az illetőt udvart söpörni. A szerencsétlen ugyanis nem érzékelte, hogy az aktuális főnök is a sztrájk mellé állt, és jót tett volna a népszerűségének, ha minden előde és utóda besúgójának tartott, órát tartani és valamit megtanítani képtelen kolléganőt nevetségessé teszi. Nevettünk, de Erzsikét nem küldtük takarítani. Azonban az empátiának is van határa! Erzsike másnap rábeszélte az egyik kollégiumi nevelőt, hogy a már vállalt sztrájktól visszalépjen. Reá is hallgatott valaki! Nőtt az adminisztratív munkám, még inkább a megvetésem. Jó lett volna ezt kihagyni!
Legnagyobb meglepetéssel a sztrájkőrség vezetője, a hatalmas intézmény gondnoki feladatait ellátó Kozsuch Gyuri szolgált. Abban a helyzetben, amikor a szakszervezeti titkár nem funkcionált, az oktatást segítő részlegek nem működtek, a sztrájkbizottság elnökének kellett tartani minden kapcsolatot kifelé, befelé, felfelé. A sztrájkőrség volt ennek a szűrője. Gyuri elképesztő hozzáértéssel oldotta meg azokat a feladatokat, amelyekre senki nem lehetett felkészülve. Például a sztrájk végéig nem fogadhattunk szállítókat, azonban egy szállítmány kapun kívül rekesztése nem a sztrájkkal figyelmeztetni kívánt instancián okozott volna problémát, hanem az iskolát hozta volna nehéz helyzetbe! A sztrájkőrség vezetője minden bonyolultabb esethez kérte a véleményem, de mindig azt tapasztaltam, hogy a dolgokat jól látja, gyorsan kezeli a problémát, megoldja mindazt, ami nekem komoly fejtörést okozott volna. Jó volt őt erről oldaláról, azaz közelebbről megismerni. Büszke voltam rá, általa magunkra.
Daliás Ferire, aki 50 fillérért is bátran ölre ment a bérelszámolókkal, sőt, hajlandó volt emiatt az igazgatóval is feleselni, sokáig szakszervezeti tartalékként tekintettünk. Jól jött volna egy, a bérügyekhez értő aktivista. Nos, ez a ma nyugdíjas Ferkó több mint egy évtized múltán is azt emlegeti, hogy ki fogja neki azt az elvesztett egy napi bért megfizetni. Mert hiába nem vállalt szakszervezeti tagdíjat attól a pillanattól fogva, hogy a párt-állam-szakszervezet összefonódott rendszere megszűnt, mégis ráfizetett! Lám, szegénynek a szabadságban, a demokráciában, a sztrájkban is csalódnia kellett!
Hogy klasszikust idézzek: „Csapásokat adunk és csapásokat kapunk. Az élet nem habostorta, Pelikán.”
