Ezt írhatta meg Oroszországról

Ezt írhatta meg Oroszországról

Pados Pál 1945-ös kötete, az Ezt nem írhattam meg Oroszországról után adódott a feladat megnézni, mi az, amit közreadott a szerző a még háborúban állt országban. A Csillagok a Don felett (1943.) az előző kötet kiemelkedő sikere után a főhős és környezete háborús életeseményeit beszéli el. E könyv – ritkasága okán – csak külön engedéllyel olvasható. A megjelenés évében került az Országgyűlési Könyvtárba, majd 1954-ben az OSZK állományába. Az első dátumbélyegző 1943. május 10. Addigra a Don mellől a megmaradt katonák is hazaérkeztek.

A történet a beszélő nevet viselő Vas János bevonulásával indul. Alakja sematikus, pillanatok alatt tisztessé váló, mindenhez értő ép erkölcsi érzékű, önfeláldozó ember. Ilyennek szerették látni, ilyennek szeretjük látni a magyar katonát. Társai között akadt, akit négy év alatt hetedszer hívtak be a hadseregbe, van olyan család, amelyikben egyetlen fiú maradhatott csak kenyérkeresőnek, gazdálkodónak otthon.

A befogadó százados nem a szavak embere: „Feleslegesnek tartom hosszan magyarázni, hogy miért megyünk a háborúba? Mert menni kell!” Majd nem késik az eszmei aláfestés: „A bolsevizmus nem törődik az egyes emberekkel, nem törődik a magántulajdonnal… Százmilliókat tart leigázva…” (11. p.) E politikai tájékoztatón kívül csak egyszer fordul elő világnézeti feltöltés a kötetben, az sem katona szájából. Egy pap, már a harctéren, nagyobb elkötelezettséggel prédikál: „– Ha meggondoljuk, hogy a meghódított és meghódítandó százmilliók rövidesen a római egyházhoz fognak tartozni, akkor joggal elmondhatjuk, közel lesz az idő, hogy egy akol legyen és egy pásztor.” (164. p.)

A helybéli pravoszláv tanító ezzel szemben csak annyit mond: a fiataloknak egy vallásuk van, és az Oroszország. (167. p.)

Út közben, kelet felé „Egy állomáson rongyos ruhájú lengyel egy kis kenyeret kér… szögletes sapkát visel.” (26. p.). Adnak neki, van miből, végig a frontszolgálat ideje alatt. Az otthoniak sem nélkülöztek ekkoriban. Vas János mégis elgondolkozott. „Hogy mindez fordítva is lehetne… hogy az ellenség a mi országunkba tör be… végigpusztítva hegyet és völgyet… városokat, falvakat… és akkor most egy idegen katona éppen így állana a monostori házuk romjai felett, mint ő, itt ebben az idegen országban, ismeretlen faluban…(60. p.) Az ukrán falvak szegénysége egyébként is szembetűnő:

„– Hát ha én innen hazakerülök, én is csendesebb ember leszek… Mert a panaszt ezeknek hagyom… Olyan ez a falu, mint Mesztegnyőn a cigánysor. Vas elmosolyodott:

– Még annál is nyomorúságosabb.” (77. p.) Azonban azt is észreveszik, hogy „De valamivel jobban lélekzettek[!] az utóbbi időben mégis…”

„Ahogy beljebb jöttünk ebbe a behemót országban, nékem annál inkább tetszik.” (124. p.) Csalódást kelt a Don menti, végtelen kék ég alatt, hogy a fecske itt is repdes, hiszen a szeretett madárkát magyarnak érzik, az otthonhoz, a hazához tartozónak.

A honvédek csak a magántulajdon-mentes kolhozrendszert utasították el. Pados szerint még a háborús kudarcról szóló vélekedéseket is inkább tudomásul veszik, mint a szovjetrendszert.

„– Ti nem győztök… Nem tudtok győzni… Tavaly is azt mondtátok, hogy győztök… De nem győztetek…” (80. p.) „Nem haragszunk rátok… Ti magyarok jó emberek vagytok…” (81. p.) A honvédek – helybéli erős karok híján – a hatalmas táblákon le is arattak, mert kasza került, a búza meg vágásra érett. (111. p.)

Kényszerleszállás után fogoly orosz pilóta mondja:

„Az életemmel már leszámoltam. Ti megtámadtátok a hazámat és én meg akartam védeni a hazámat. Én magam nem akartam a háborút. És igen sok orosz nem akarta. De ha már háború van, harcolunk.” (162. p.)

A mieink gondolatai otthon járnak. Soltész, a tartalékos hadnagy édesanyjának ír: „Hát a kis Tolnai átment-e németből? … Remélem, Orbán megkegyelmezett néki…” A szerző kedveli a három pontot, asszociációknak ad helyt velük. Pados egykori német nyelvtanulási gyötrelme visszhangzik a szövegből, és a nemzetnevelés minapi önkénye. Orbán megkegyelmezett: nem a német lesz az első kötelező nyelv. Egyelőre.

Levelek érkeznek is. Csak egyetlen egy felbontását előzi meg hosszas tétovázás, egy kéretlenét, amelyik utolsónak maradt az asztalon. Annak címezték, „aki ma nem kapott”. A keményszívű százados végül felnyitja: „Az egyetemi leánykörben – másodéves tanárjelölt vagyok – osztottak ki néhány tábori postaszámot, azzal a kéréssel, hogy…” és a címzett – önmaga előtt nem szégyelli: hálát érez. Pedig tiszti hívatásához a vállalt magányosságot találta illőnek. Mégis jól esik a kedvesség, a személytelenül személyes.

Soltész hadnagy partizánvadászat közben kap sebet. Vas János hiába menti ki. Aztán megérkezik Vas kisfiának legelső levele. Csak kisbetűkkel, mert a nagyokat még nem tanulták karácsonyig. Az ünnepen a Legyen meg a Te akaratod gondolata uralkodik el az embereken. „Vas János nem énekelt. Csak állt, kemény, összeszorított szájjal, keserű lázadással.” (186. p.)

"Vas János hazatért. És a többiek?"

„Hullj, ezüstös hó, takard be fehér fátyoloddal a szennyet, a bűnt, a nyomorúságot…

Takarj be minket.

És ti, reszkető, remegő csillagok a Don felett, ti ragyogjatok felettünk, hosszú, hosszú éjszakákon.

Egyébként pedig, aki nyugodni tud, kívánunk néki csendes jóéjszakát!

Vége” (199. p.)

Egykori tanárom egyenes ember, hűséges krónikás volt.