"a hivatal, a hivatal, a hivatal"
Lekéstem ezt, lekéstem azt – a kelleténél többször gondoltam erre. Gyakran elmulasztottam vonzó perspektívákba nevezési díjat fizetni munkában, pénzben, lelkiekben. A lemondáshoz jól illett volna egy, a nyugati közegben rendszeridegen keleti filozófia. Az önfelmentéshez lekéstem ezt is.
Büszke elvtárs – még az antivilágban – első, állás és lakás után érdeklődő levelemre magához rendelt, és rövid beszélgetésünket követően a vágyott köztanári beosztásnál közvetlenül jobban nem fizető, de magasabb presztízsű beosztást ajánlott: városi tanfelügyelőséget.
Kinek ne imponált volna?
Szegedi kollégám, Szentszőr Laci, akit korábban munkásőrként aposztrofáltam, kollégiumi nevelői beosztásából csak igazgatói és igazgatóhelyettesi posztokra pályázott, s a rendszerváltó szakszervezeten is azért kapott, mert dobbantásra alkalmas trepninek vélte. Közös munkahelyünkről különben számosan „vitték többre”. Egyikük, Szakoktató Péter mostanában öltönyös hivatalából hosszú ebédidőre kijövet szokta emlegetni. A karrier Kulcsa (Kosztolányi Dezső) „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Magam egy menzai beszélgetésben ártatlanul jegyeztem meg, hogy a jó tanárt nem szabad előléptetni, hiszen az ilyennek a gyerekek között van a helye! – Gondolja? – vonta fel szemöldökét az igazgatóhelyettes. Nos, némi önhittséggel ehhez tartottam magam. A karriert sosem mulasztottam el „lekésni”.
De – hogy ismét klasszikust idézzek – lehet egy macska is megalkuvó. Főleg ha lyukról van szó. Kellett egy saját lyuk, egy lakás, családosan, sürgetően. Olyannyira, hogy ennek elkészültéig a Büszke elvtárs által felajánlott, albérletünknél sokszorta olcsóbb és szívvonalasabb garzonféleséget is elvetettem. Előző elvtársak ugyanis félrevezettek, lakás híján miattuk nem lett belőlem 1977-ben tanfelügyelő.
Két év múlva visszakérezkedtem. Ekkor már a nem létező városi közművelődési intézményeket felügyelve növelhettem nagyobbra az osztály létszámát, vele Büszke elvtárs apparátusi súlyát és tekintélyét. Az épülő művelődési ház tervei az én fiókomban csak pihentek. Évente írtam erről is tervet majd jelentést. Felfelé jelentünk, lefelé utasítunk – ez volt a második számú szabály. Az első a főnök igazára vonatkozott, a közismert kiegészítő feltétellel együtt. Mert „a hivatal, a hivatal, a hivatal”.
A szabályokat az időközben gyökeret eresztett új tanfelügyelő készségszinten gyakorolta. Egy ízben élénken vitattunk egy intézkedési lehetőséget, egymáson túllicitálva, újabb és újabb adalékokat sorolva fel, hogy miért marhaság. A főnök hirtelen ránk nyitott, s bekapcsolódott. A dolgot támogatta. Szemben Laci – nevezzük így – lendületéből mit sem veszítve, hatalmas vehemenciával zúzta ízzé-porrá két pillanattal korábbi álláspontját. Rátermettségének máig csodálója vagyok.
Az apparátusi rutint nem a szocialista városban tanulta. Már zsenge fiúcskaként ugyanazt hallhatta, mint Kosztolányi hőse: „a hivatal, a hivatal, a hivatal” de a végkifejlet számára pozitívabban alakult: egyetem után édesapját követte a járási művelődési osztályon. Ennek megszűntével után helyezkedett el Büszke elvtárs alatt, majd kiválasztódott a minisztérium apparátusába, egyre feljebb és feljebb. Főállásban sohasem tanított, de a tanmenetek és óratervek rendeltetésével tisztában kellett lennie. Azt lehet felügyelni. Tudta, mi az iktatókönyv, hogyan készül az ellenőrzési terv, merről fúj a szél és kire fúj a főnök. Ő az, aki minden rendszernek megért egy Munka Érdemrend bronz fokozatot, vagy a megfelelő szolgálati keresztet szalaggal, csillagokkal.
E cifra farktollakat kicsinyég mindig irigyeltem. Születtem, elvegyültem, és kiválni szerettem volna. Azonban a csillaghullásokat lekésve, köztanári pályám aktív szakaszának lezárultával igazat kell adnom a nyolcadikos Sokorai Sacinak, aki harsány folyosó-ügyeletesi kurjantásomra odavetette: – Tanár úr, nem áll jól! –
Vajon mit mondana a tollakra, csillagokra, sírkőre íratott rangra, pöffenetre?
