Éva, azaz Éva néni! -
Éva, azaz Éva néni! -
Talán városi, hogy ne mondjam: polgári körökben is ez volt a módi. Bennem, az egykori parasztgyerekben, pontosabban: az időnként leparasztozott, vidékhez kötődő srácban a viselkedési szabályok egyik legfontosabbja. Magatartás – ha úgy tetszik. (Ez az úgy tetszikezés egészen urbánus, ugye? Egyébként...)
Ha kínálnak, akkor: – Köszönöm, nem kérek! – Ne legyél szodé, hogy níz az ki! – És nem kértem. Akiktől rám hagyományozódott a tartózkodás, rég meghaltak, az ötvenes évek falusias kisvárosa is a múlté: szokásait nem gyakorolják, nyelvének ízei kivesztek, csak bennem rezdülnek együtt emlékképeimmel. Köszönöm, nem kérek! Biztos, ami biztos, másodjára sem. Hogy szeretnék? Az nem fontos! Csak a magatartás. A magam tartása illő keretek között.
Évára emlékezem, a december így a vége felé emlékezős. Kezdjük az elején!
Igen erős ellenszenvét enyhe bódulatban is éreztem. Senki sem hívott Fruzsáékhoz, akitől ekkorra elszakadtam. Egy évvel vagy egy évnyi hosszú héttel azután Csicsó mégis odavitt. Épp azért. Ő verseket írt, nem tanult, ám Faludy balladáját – a rum tette ezt, s az átkozott likőr… – kívülről. Én meg épp akkor belül.
A Bauhaus-ízlésben épült kis-svábhegyi villa előkertjében tűzrakás, rózsadombi tréfák, miújságok. Alakulóban a Kaláka elődje, a Tanapamaga együttes ad notam Móricz – móricosokból. Milyen vicces, odavalósi vagyok, ahová a korunkbeli Móriczot Sárospatak után a sorsa vitte. Inkább oda, Kisújra, mint ide, közéjük. Mégis tetszett a gúnyolt nótanév. Az igazi népdalokat úgy kapták elő, mint a furulyákat az iszákból. Nekem népdalra nem futotta. Döbbenet, hogy még azt is jobban tudják. Nem voltam iszákos, hanem enyhén spicces, fájt akkor minden. Nagykamaszként sehol sem voltam otthon, náluk sem lehettem. Nincs az a lányos anya, akinek tetszhettem volna.
Később, ha hívtak is, magamtól megbántva ódzkodtam bemenni: nehogy hellyel kínáljanak ott, ahol helyem nincsen. Néhány év múltán mégis katonahistóriákat cseréltünk a házigazdával, lévén mindkettőnk obsitos. Veress Pál festőművészként nem dramatizálta a háborút. Hazajött, mintha Éva várta volna az első pillanattól az egész életre. Sugárzóan szép két ember mutatta meg nekem, hogy igen, lehet. Így érdemes. Előbb a lányuk közvetítette, aztán a Bálványok a mögöttes, beléjük festett mítoszokkal majd Pali bácsi személyisége – mert az anyatigristől sokáig óvakodtam…
Amikor Éva egyedül maradt, akkor is férjével élt. Feladatának tartott mindent összegezni. Könyvészetileg tökéletes életmű-albumot adott ki. Néha írt nekem, felhívott és visszahívtam, magamtól sosem. Hol egy kiállítás megnyitójáról, hol annak szervezéséről beszéltünk. Szerettem volna Ópusztaszer után Szegeden is idegenvezetni. Sétáltunk a budai Várban, majd előlem szökött Amerikába: amikor elutazott, a házra én vigyáztam. Reám meg Bodza, az erdélyi kopó. Mennyit loholtam, üres zacskókkal készenlétben! Schwarzenegger, a macska fütyült mindkettőnkre. Festményeket, fényképeket nézegettem a falon, néhány könyvet mozdítottam el a helyéről. Már majdnem a szívemig józanodtam. Összebarátkoztunk Éva asszonnyal: kisbolygóinak a gyerekeit, unokáit tudta. A barátnői azok voltak, akiknek a könyveit olvasván Éva jutott eszembe: az ország lelkiismeretévé vált szegénység-kutató, a hospice alapító asszony. Éva – talán az egykori első benyomás áttételein keresztül – úgy vélte, hogy az én unokaöcsém nem dolgozhat abban a kutatóintézetben, ahova ő maga járt. Szót sem érdemel. Az bántott volna, ha néhány oldalas kompilációmat udvariasságból felértékeli.
Kedvesen hívott egyszer, így decemberben hanukka-karácsonyi szertartásra. A tiszteletest is csak két könyvéből ismertem. Vonzott az esemény, de a hely és a helyzet új. A meghívást, a lehetőséget úgy fogadtam, illedelmesen, mint az egykori gyerek.
– Éva néni, köszönöm, nem! –
Neki lett volna szüksége énrám, a kísérőre.
Szép öcsém de nagy kár…
