Karácsonykor
Teltek az ünnepek, csendes derűvel, ahogyan szeretem. Még a bűnügyi hírekbe sem néztem bele, melyekből kitűnt volna, hogy derék magyar népünk életveszélyesen egymásra ítélt ilyenkor. Szirénáznak a mentők, megtelnek a fogdák, iparkodnak az ambulanciákon. Igen, mi vagyunk kívül és belül, kórházban, börtönben, otthonban. Az embert érik örömök, csapások, meglepetések. Minden elképzelhetőn innen és túl.
A troli Centrum melletti megállójában hallottam döbbenten világgá kiáltani:
– Nem jött el! Már megint nem! Pedig megígérte! Mindig megígéri! Tudtam! Tudtam! De minek ígéri meg, hogy ha nem jön?! – üvöltött, sírt keservesen a kisfiú, aki lám, tudott önállóan közlekedni a városban, de az emberek között még nem. Mert a szülő csak ember, akkor is, ha őt ez a fiúcska meg nem érti, hiszen én sem értem, hogy miért nem. A srác iszonyú fájdalmához ismeretlen apa tartozik. Ki ne tudná, hogy láthatásra csak apákat ítélnek, az édesanyákat a jog és a szokás a láthatás intézményétől távol tartja. Övék minden empátiánk és a Pszicho. Nem a hiányzó, ab ovo bűnös apáé.
A magára maradt fiút az egészségügyi gyermekotthonból ismerni véltem, esetleg a közeli játszótérről, ahol azelőtt gyakran időztünk Péteremmel. Az otthonban leírásomból nem ismertek rá a gondozók, a többiek között én sem. Csőlátásom van odabent. Nem nagyon érdekel a többi gyerek, sem a portás, sem a gyermekfelügyelő. A főorvos is csak annyira, hogy a jogtulajdonos tiltása dacára beengedjen. Az anyai szív csodákra képes!
A műsoros karácsonyt idén majd’ egy héttel korábban rendezték. A kórházakban, gyermekintézményekben is jár szabadság, téli szünet, emiatt tartották egykor Sztalin elvtárs születésnapján a fenyőünnepet. Idén 19-ére esett az ünnepély. Egy nappal előbb nem szerettem volna, babonából, hagyjuk a francba azt az évfordulót. 19-e azonban Petim születésnapja. Bemegyek hozzá, ne legyen a kisded érkezésekor magányos, mert közösen ünnepelni számára odabent sem adatott meg.
Péter ugyanis szabad ember, nem befolyásolják a körülmények. Az ő vezére tényleg belülről vezérel, maga sem képes moderálni. Néha ruhaszaggatást, máskor önsebzést, ritkán támadást parancsol. A kanneri autista nem olyan, mint Raymond Babbitt. Szokásai neki is vannak. Rituálisan beszélgetünk. Az annyi mint két cukorszegény sütemény a Z. Nagy Cukrászdából, két banán, dobozos gyümölcslé – szintén lájtos. Az efféle „Hogy vagy – Köszönöm, jól!” után séta az udvaron, ha neki is tetszik. A szekrény-kupacból kerül még egy a szakadt trikóra, nadrág szintén, és máris mehetünk. Kint galopp – pillangó kezekkel, de lehet belőle sietős hajtás, vagy rabcsoszogó, mikor hogy. Ez így megy negyedszázada immár. Péter az egészségügyi gyermekotthon kardinális urai közé tartozik. Nem olyan testes, mint a rómabeliek, és színes szoknyát lila övvel sem visel. Ellenben most félcombig csúszik le róla a gatya, mind a kettő, alatta meg a lába gumipapucsban, szakadt, de összecsomózott zokniban lötyög. Öltöztetéskor mellette álltam. Gyorsan kell végezni a toalettel, ha a faterre rájött hirtelen az atyai szeretet. A gondozók igyekeznek. Oly kevés az ember ennyi sérültre! A december végi séta röviden véget ért, szinkronban a korábban kezdődött ünnepéllyel.
Karácsonykor már itthon van az új, névcímkézett pár cipő, hamarosan kerül meleg felsőruha hozzá. 40 %-kal leértékelt korszakomban is vittem be a lengyel piacról váltást, a címkéket hozzá a húgomtól kaptam. Készül az utánpótlás. Persze odabent nincs személyes ruhatár, én sem fizetek ott szobainast. Egyáltalán nem fizetek semmit. Egykori otthonnevelőként tudom, hogy egyéni bánásmódot reklamálni nem érdemes. Akinek pénze és joga van hozzá, az viheti máshová, vagy akár haza is a kölykét, ha nem tetszik itten. Tisztaság és rend van, s ámulok, hogy győzik. De az öltözet kopik, szakad, Petin különösen. A lábbelik kallódnak, a párokat keresgélni Teréz anya is kevés lenne. Vajon milyen érzés egy műszakban több százszor lehajolni? Felnőtt gyermekeket ágyra tenni, ha kell, zokszó nélkül cserélni pelenkát, s kedvesen mondani hozzá: – Jól van Petikém, most már mehetsz akár randira is.
Karácsony utáni nem fogom cipő nélkül, majdnem-ruhában kivinni Pétert. Jó érzésem van. Ünnepi gyertyám átmelegít. Így lesz. Felöltöztetem heti egyszer. Mindig megyek, ha megígérem.
Ha Péter nem volna, mivé lennének számomra a holmik, az ígéretek és az ünnepek? Péter nélkül mi lenne velem?!