a soroksári Zalka Máté Általános Iskolában
A tanárok nem dolgoznak. Pár órát leadnak az iskolában, kikérdezik a leckét, aztán szünet, majd megint szünet – hangzik olyanok részéről, akik egy tanterembe lépve már a köszönésnél is zavarba jönnének, s nem egy iskolai osztály, de saját neveletlen gyerekük nap mint nap kiidegeli őket. Ó hogyne, különféle emberek dolgoznak a mi szakmánkban is, az ilyen vélemények mégis felületesek. Nem ezekkel szemben, csak megőrzési céllal higgadt leltárba foglalom, hogy teltek pályakezdő tanári napjaim. (A képekre, linkekre lehet kattintani.)
Egy 1974/75-ös zsebnaptár tanúsága szerint a hét mind a hat munkanapján reggel 6.45-kor kezdtem a soroksári Hősök terén, ahová a Majakovszkij utcából egy trolival, a hatos villamossal, két autóbusszal jutottam el. Később az erzsébeti (mostanában pesszentnek ejtik) Királyhágó utcai albérletből kevesebb átszállással érkeztem. Szakállas mivoltom ellenére nem fordulhat elő, hogy borotválkozás nélkül, gondozatlanul kezdjem a napot, kapkodni nem szeretek, ezért ébredés után az indítófolyadékként funkcionáló erős dupla feketét is megdupláztam, hogy akcióba lendíthessem magam.
Megadó belenyugvással billegtünk kifelé a Soroksári úton a hajnali 23-as vagy 123-as buszon, de olyan ismerős törzsgárda és gyerekcsináló zsúfoltság, mint amilyet évekkel korábban Máriaremetéről befelé jövet megismerhettem, Dél-Pesten nem volt. Óbudáról járt Soroksárra Fenyő Gyula, Halmos István – de ők inkább HÉV-vel közlekedtek.
Szentpéteri Ernő 5.45-kor kezdte a reggeli ügyeletet, kivéve, ha a 6.45-ös kolléga kissé hamarabb érkezett, akkor bizony együtt kértek bebocsájtást Sinka bácsitól, a mindenes portástól, és nyitották ki a földszinti folyosó két utolsó termét. Az ilyenkor kissé megbillent munkásőr öntudattól Szentpéteri kötelességének vélte a tanáriban Halmost megpiszkálni, amiért az a Magyar Nemzeten kívül más újságot nem vett a kezébe. Az én ellenzéki mivoltomat évtizedekkel később szintén a szememre vetette, amikor együtt tüntettünk Ernő bácsival a szocialista kormány oktatáspolitikája ellen!
A reggeli ügyelet iskolánkban arra szolgált, hogy az uralkodó osztály műszak és tanítás előtt órákkal beadhassa a saját utánpótlását a megőrzőbe. Az első hajnali órában egy tanterem, a másodikban kettő vált szükségessé a tároláshoz.
A reggeli ügyelet plusz pénzt hozott. Fél év után igazgatói jóindulat ajánlotta fel a lehetőséget a feleségemnek és nekem, az asszony délelőtt-délutáni napközis beosztásához igazodva hetenkénti váltásban. Én, hitvesem szerint saját érdekemben – mivel szeretem a rendszerességet – vállaltam el a minden heti mindennapi reggelezést-hajnalozást. Mit tagadjam: önző voltam már akkor is! Nem voltam képes a rendszeresség kényelméről lemondani!
Óraközi szünetekben hétfőn és csütörtökön folyosón ügyeltem, az utóbbit jobban szerettem, mint a reggeli ügyeletet, mert közelebb esett a szaktantermemhez. Ez a munka nem járt plusz pénzzel senkinek sem, azonban felelősséggel igen. A szüneti nyüzsgést sokkal nehezebb volt szemmel tartani, mint a tantermet óra alatt: akármi történhet amit nem láthatunk, hirtelen baleset is. A korabeli órarend, szerint hétfőn 6.45-től úgy 13 óra valameddig – Marosi Pista bácsit idézve – még pisálni sem mehettem el.
A napi több lyukas órát nem szerettük, mégis jól jött kiugrani valamiért a boltba, benézni a Dominó Áruházba, vagy a tanáriban társalogni, nem szólva arról, hogy mindig akadt kijavítandó dolgozat. A később bevezetett ötnapos munkahét tömörítette az órákat, hajszásabbak lettek a napok, a gyerekek órarendjében kevéssé lehetett érvényesíteni pedagógiai szempontokat.
Az ebédet az egykori községháza épületében – úgy emlékszem – helyben főzték azok a konyhás nénik, akiket a tanításon kívül minden másban kollégáinknak tudtunk. Van, akinek az arcára negyven év után is ráismernék, de hogy a frankfurti leves vagy a borscs volt-e finomabb, az rejtély marad. Egy ízben, midőn az ebédlőben Fiam Istvánné Julika asztalánál értesültem egy percek múlva kezdődő értekezletről, a műfajhoz viszonyulásomat a – Most jön a fekete leves! – sóhajjal kommentáltam. Mit ad Isten: ott jelentették be, hogy mostantól asztalszomszédom lesz az igazgatóhelyettes.
A délutáni munkarendben kedden jelzett I. és II. program a pusztai napközi lehetett, ahol reál szakos kollégával váltottuk egymást két teremben, így segítvén a házi feladatokkal bajlódó gyerekeket. A valamikor Marxfalva nevét viselő Péterimajorba, a külváros külterületére a Marx Károly úti iskola mellől a Geyer Flórián utcai megállóból a 66-os busz egyik változata vitt ki bennünket, nem túl nagy járatsűrűséggel. Az utcanév a városrész nemzetiségi múltjára, utalt. Geyer Flóriáné az SS-be kényszerített, majd kitelepített soroksáriak rokonaiban keserű emlékeket idézhetett. A nemzetiségi jelent a hetvenes évek közepén a nyelvtagozatos osztályok képviselték a Zalkában. Mivel Soroksár nem Mátészalka és nem Matolcs, a tábornok neve mára a múlté.
Minden második hét csütörtök délutánján két úttörő-óra, pénteken lövészet, más néven honvédelmi szakkör tartott bent az iskolában. Az előbbit – mint minden osztályfőnök – úttörőpajtásként ingyen, az utóbbit szakköri díjért végeztem.
Néha a szaktanterem gyarapítására fordítottam egy-egy szabad délutánt, önkéntes gyerekekkel. Máskor ugyancsak a 214-es terem részére szemléltető fényképeket hívtunk elő egykori úttörőm, akkorra barátom, Őrsy Károly óbudai főiskolai laboratóriumában. Nála már nem ittam meg a napi negyedik kávét, de a labor melegére tekintettel sör nélkül munkához sem fogtunk. Erzsébetre néhány átszállással estére hazaértem.
Iskolai fogadóórák, szülői értekezletek – ha jól emlékszem, délután öt órától negyedévente voltak. Több időt 1975 tavaszától a vízi táborozókkal, vízi úttörőkkel töltöttem. Természetesen passzióból: a szó nem pusztán ingyen munkára, szórakozásra, hanem szenvedélyre, érzelmi elkötelezettségre is utal. Le sem tagadhatom.
