1953 után 2014-ben

Lelkesítő volt a filmben a bőgatyás, büszke magyar gyerekkel, Matyival azonosulni! Akkoriban hét-tíz évesen a mozi első sorában ugyan nem háziszőtt, hanem fekete klottgatyában űztük a labancot, de túlszárnyalva Matyit is, kitartóan harcoltunk ellenük a következő matinén immár Alekszander Matroszov oldalán. A német gonosszá, mi pedig találékony és önfeláldozó hősökké váltunk. Olyanokká, mit az egykori kurucok, mint egy korabeli szovjet pionyér irigyelt övcsatos egyenruhában! Az különb volt, mint a fekete klott vagy a fehér vászon! Az egyenruha országosan is vonzóvá tétetett: íme egy filmrészlet, amelyben a 3. percénél kiderül, hogyan. Aki nem sajnálja rá az időt, élmény lesz neki látni vagy újra látni a „mi” művészeinket:

Bezzeg a labancok, a nímetek a nevetséges frizurájukkal! Nem látszottak ugyan buzinak, de csak ezért nem, mert gyermekkoromban olyan madarat nem láttam, de hosszú hajú lyánynak kinézni szégyellnivaló. A fehér egyenruha számunkra nem arról szólt, hogy néha kimosták, hanem a színes magyarost emelte ki. Na és magyar furfang! Azzal tudtunk igazán azonosulni! Heister generálison nevetni, Rákóczival együtt büszkélkedni – elemi szükségletet elégített ki.

Mi magyarok – jól esik kimondani! Így vannak ezzel mindenek! A nemzeti hovatartozás tudata néha felül látszik a transzparenseken, néha bévül, a szívben rejtezik. Annál szomorúbb, ha hazaszeretetünk az ifjúsági filmek szintjén marad, ha lelkesültségünket az Európai Uniót a pokol kapuival azonosító demagóg sikeresen eltéríti a valóságtól. Nem helyes, ha mai hazafiságunk ifjúsági filmekre, mesékre, hazugságokra, fantazmagóriákra épül, hiszen a valóságtól elrugaszkodott önértékelés megcsal és növeli a bajt!

A Rákóczi-felkelés egyetlen csatáját sem nyertük meg. No persze: a túlerő! Ha a túlerő a kurucok oldalán volt, akkor is vereséget szenvedtünk. Magyar véreim: nem mástól, mint a magyar király csapataitól! A legvitézebb nemzet csak így veszíthet! – lehet ilyet is hazudni. A valóság az, hogy midőn kétségbeejtő helyzete ellen az iszonyúan szegény és elmaradott ország fellázadt, mindössze két esztendeig volt némi reménye katonai győzelemre. A győzelmet a szatmári béke hozta: megszűntek a felkelést kiváltott okok. A két magyar generális, a labanc és a kuruc békét, fejlődést, az élet lehetőségét teremtette meg. Átkozzák is a vadmagyarok Pálffyt és különösen Károlyit érte!

A Rákóczi hadnagya 1953-ban készült. Az ötvenes évek ideologikus művelődéspolitikája, történetírása, történelemtanítása a kommunizmus végső győzelmét, valójában a Szovjetunió hatalmi érdekeit szolgálta. Ezért lett ellenség minden, ami német, s ahogy őket a nagy Sztalin, a jók vezére legyőzte, legyőzi majd a többit is. Ezért hitették el az akkori parasztgyerekekkel, hogy az ő szükségképpen elmaradott kultúrájuk különb, mint amelyet Bécsben (lehetne!) tapasztalni. A kijelölt ellenséget lenézni, lekicsinyelni, kigúnyolni igen hatásos. Hiszen én nem tartozom a kigúnyolt, lenézett, lekicsinylett amazok, a labancok és mindenféle másikok közé! Így folyt a békeharc egy militarizált birodalom hűbéres tartományában, ahol a tudást a párthűség pótolta, a szakembereket a komisszárok, a hiányzó eredményeket az állami film, rádió és az újság. Ezért épült az ország kétszer akkora ráfordítással mint a vasfüggöny túloldalán a labancoké. Így éltünk: bár születtek jó filmek, játszottak színész-óriások, és komponált Kodály.

Minden iskolában ugyanúgy rajzoltuk egy vonallal a vörös csillagot, lépcsőzve a címer talpát, és tanultuk az oroszt a tudatlanoktól. Aztán ott volt a történelem. Az igazat megmondva – mást meg ugyan minek? – ennek részleteire alig emlékezem. Könyvtárból, filmekből lelkesedtem, a koreai háború eseményeiből rajzoltam dobókockás társasjátékot, s biztosan tudtam, hogy minden jelentős felfedezés Oroszországban született, hogy a legnagyobb tengerész Usakov admirális, és jóakarónk a sohasem létezett Guszev kapitány. És a rádióból a békeharc: a Rosenberg házaspár és Beloiannisz.

Most már minden másképp lesz. Nem ruszki, nem labanc, hanem magyar. Jézus is, de minimum pártus herceg, valóságosan szittya, de semmiképpen sem zsidó. Bizonyíték? Ellenségeink eltitkolják! A nadrágot őseink, a szaros gatyát az ellenség találta fel! Európát megmentettük a töröktől, hiszen Árpád apánk kimondottan miattuk honfoglalt ötszáz éves előrelátással a terjeszkedők útjába! És hol a hála?! Mert mindig bántják a magyart. Még Trianonból is csak a kisebb jutott! Ezért aztán és most aztán és na és aztán egyfolytában szabadságharcolunk.

A szlovénok nem vívtak egyet sem. A hollandok hiába magyarázták Rákócziéknak, hogy nem csak díszmagyarban, hanem ólompitykés ruházatban is lehet szabadságharcot nyerni. Mit tudják ők azt?! Nem úri dolog a munka, a szorgalom, a polgári számítás, nincs benne magyar virtus! A csehekben sincsen: elvesztették a maguk szabadságharcát, és labancaik az ottani Pató Pálokkal szemben modernizálták az országot. Azóta két világháborút hősi halottak százezreinek feláldozása nélkül nyertek! Minálunk Ráby Mátyás vagy az udvarhű Széchényi nem számít jó hazafinak, a felvilágosult kalapos király jó királynak, csak a kormányzó, aki úriembert játszott egy brigantival szemben, és bűnei miatt nem saját fiát, hanem a nemzet jövőjét áldozta fel.

Mi ahhoz értünk, hogyan kell a békét is, a kedvező körülményeket is eltékozolni.
A szegediek összetett kézzel várták Rákóczi hadnagyainak elvonulását, hogy békében élhessenek. Minden hadsereg a harctéren talált javakat éli fel. A szabadságharcokban és az éppen aktuális békeharcban nem a labanc, nem a török, hanem a miénk pusztít.