Jóképű cigány fiatalember volt.
Jóképű cigány fiatalember volt.
Az egykori, Szabó-féle Kék fény mutatta be. A régi-régi fekete-fehér tévéadáson átjött, és mindmáig átjön az emlékeimen. Aznap este más országos tévéesemény nem lévén, mindenki látta őt, s aki képes volt rá, az esetet megértette. Évekig tanítottam a példázatot.
A történet rém egyszerű. Volt munka, fizetés, talponálló, mint a mesében. Ha fizetésnap, akkor kocsma. Gépeztek, ittak, az egyik kört Rudi, a másikat Sutyi, s ha rá került a sor, Jani kérte. Írni-olvasni nem tudott, de a pénzt alakról, színről megismerte: a tízes zöld, a húszas kék, az ötvenes barna. Nőkről, fociról, melóról dumáltak. Azután az egyik belevágta a kést a másikba. Mert anyázott! Ha fizetés, akkor kocsma, ha én jövök, akkor még egy kört Józsikám!, s ha anyázik, akkor bicskát bele.
Az agyában lévő húsz billentyű közül az egyik a Kőbányai világos. Ha nő: baszni kék. Ha a pirost érintik, akkor: – Szidtad az anyámat? Nesze! – Hogy bazmegeltek éppen, vagy a szülőcsatorna külső végét emlegetve anyáztak, egyre megy. Az egyik belehalt, a másik a sitten rohad meg. „És hát az apámfasza. Az apámfasza hivatalos, támogatott elnevezése az édesapám pénisze. Mágikus figura.”* Azt sem jó emlegetni, az álmoskönyv haragot jelez. A seregben az ember nővérével gyakorolt incesztusaként méltatták az elvesztegetett időt. Anyázás a seregben nem volt. Az anyázás halál. Életünket és vérünket!
Vannak bonyolultabb lelkek, sokkal több billentyűvel, mint a brazil filmsztár fazonú fiúé. Vannak vidékek, ahol a párthűség, a haza szolgálata, vagy a parancsteljesítés épül be piros billentyűs feltételes reflexként az agyba, és ekként erősebb, mint a tisztesség, a fair play, vagy a gyengék biológiai késztetésű védelmezése. – Pusztuljon, aki elárulta a Pártot, bántja a magyart, vagy szidja Őt, aki maga a nemzet! A király, a kormányzó, a pártfőtitkár személyében vagyunk egyek a többivel, kerültünk be a nemesi, elvtársi, nemzeti létbe úgy, ahogy emberré anyánk szült minket!
Megcsörrent a telefon 1987 szeptemberében. A tanáriból épp hogy távozott Tóth Sanyit keresték, mire Pusztainé, az akkor még csak titkoltan keresztény értelmiségi odaszólt:
– Mondd, hogy hazament! –
Felnéztem papírjaimból:
– Tudjuk, hogy haza? Nem kéne lebuktatni… –
A szocialista erkölcsön őrködő osztályfőnöki munkaközösség vezető, a szép beszédű magyartanár hirtelen kitört:
– A kurvaanyját annak a férfinak, aki munka után nem haza megy! –
A csend, Szögedében: nagy csönd hasított belénk. Mindnyájan megrendültünk. Lajtókné okos pillantása sejttette, hogy valami nagyon-nagyon fáj Pusztainé bokrának megette. Az ilyet nem mondja, nem kívül hordja az ember, de néha kitüremlik. Mások semmit sem tudnak vele kezdeni. Én sem szóltam arról, hogy előző nap mit kerestem Pesten.
Anyámat temettük.
* Esterházy Péter: Harmonia Caelestis. Budapest, 2001, Magvető, 133. p.
