és az anyai szív
A bugylibicskától a rugós késig, kertész kacorig ki-ki igényei szerint választ zsebkést magának, amely aztán kézhez szoktatva sokra képes. Ha kell segít, de egy óvatlant megsebez. Számít a forma, a felszereltség, az acél minősége, s persze az ezeket összegző márka. Emlékszem apám ötvenes évekbeli fényes, lapos, kétpengéjű, pénztárcába csúsztatható bicskájára, majd a fémszalagok közé behajtható egypengéjű késre. Apósom kacor nélkül ki sem tette a lábát a házból. Rózsakertész kollégája, Hegyközi föl-le szánkázó tenorja is a fülembe zeng, midőn – szavakat nem találva – szemzőkése márkáját recitálta: - Kunde-bicska! Ááááh, Kunde-bicska! - Gyerekkoromban szovjet ifjúsági regényekben fantáziát megmozgató – mert nemzetiségről árulkodó – finn késről lehetett olvasni, és ki ne ismerné a svájci bicska utánozhatatlan összkomfortját? S ahogy bicska nélkül nem ember a székely, úgy a táborozó is elképzelhetetlen.
1984-ben hosszú kihagyás után szálltam vízre, először a fiammal, tulajdonképpen csak őmiatta. Először túráztam kajakkal és először a Tiszán. Némi aggodalom motoszkált bennem, de megbíztam a kisfiamban, a Móriczban - könnyű túrakajakunkban, a felszerelésemben és a baráti társaságban is. A Kiss József által a Jó szelet, kapitányban megírt Félkopaszként szívesen láttak a zugligeti vizesek közt, a regénybeli Veréb barátom vitt oda. Itt sorakozó, zászló fel- vagy levonás nem volt, s a bő két hét alatt idősebb Turák László táborában hangos szó nem esett. Az ébresztő egy kupica pálinkával történt, a takarodó pedig ahhoz igazodott, milyen hosszú másnapi menetnapra készültünk. A sátorban pedig, végre ketten, beszélgethettünk a közös kalandokról, senki nem tilthatta le az esti mesét, az este hat után elülő szél suttogása helyett szuszogás ringatott álomba. A fiamé.
Tivadarban a tiszai töltés mögötti ligetes terepen álló sátraink között tébláboltak a gyerekek. Az enyém kilenc esztendejével a tábortűzzel nem tudott betelni: rakta, piszkálta a kis gallyacskákat, melyekért guggolásából el-el futva összegyűjtött. Nem akaródzott neki a lángok látványától megválni. Ismerős ez az érzés: a tűz vonzása ezer és ezer éve készteti merengésre, ámulatra az embert. Ő most találkozott vele először. Végül csak a sátorba küldtem, majd még egyszer, s erre el is indult. Két-három perc múlva követtem volna, amikor megláttam ismét a tűznél, a tábor parázsló szívében. Így kezdte a vízitúrát, amelynek veszélyeitől nem annyira öreg vizesként, mint apaként tartottam. Mit szépítsem a dolgot: a szidással együtt kapott egy nyakleves. Nem taslit, nem fülest, nem pofont – idősebbek ismerhetik a műfaji különbséget. Turák Laci bácsi, a táborvezető mégis megjegyezte: – Félkopasz, ez nálunk nem szokás…
A Zugligeti úti iskola úttörőtáborában minden működött, pedig a volt diákok, a szülők mellé csatlakoztak a hozzánk hasonló, innen-onnan meg nem válogatott cigány legények is. Dani, az egyik új ismerős feltűnt bozontos szakállával, műszaki érzékével, no meg azzal, hogy oly nagyon nem szimpatizált velem. Talán látta az előbb említett jelenetet? Mert a kisfiammal a lehető legjobban kijöttek. Mintha csak ellenemre… Pedig csak irigyelt. Vele nem jöhetett a fia. Az enyém akkor még igen.
A tábori tudományok újdonságaiban készségesen elmaradtam Danitól. Például nem ismertem az izomlazító krém hasznát, s mikor Dani felkínálta, automatikusan a Köszönöm, nem kérekkel reagáltam. Aztán szóba kerültek sátrak, motorok, hajók, végül Dani beavatott: a bicskák csúcsa, melyhez képest az összes többi smafu, a Révész-bicska.
– Erre gondolsz? – nyúltam a zsebembe. Csak elsárgult szemére emlékszem, a bólintására nem. – Hogy ennek még Révész bicskája is van… – gondolhatta.
Valamikor 1972-73-ban a Váci utca Erzsébet híd és Szabadság híd közötti szakaszán botlottam be a késes műhely ajtaján. Mindjárt két bicskát vettem, nem éppen szegedi módra. A másodikat valami ajándék mellé, az éppen megismert, megszeretett apósomnak. Az övé kitartott haláláig, az enyémet még koptatom. Megbízható. Kitart.
Szolnoktól Szegedig már csak a közeli barátok jöttek velünk, Verébék, Dudiék. Mi tagadás, a tábor végén sokalltam a kanyarokat a folyón, hiányzott a fürdőszoba, az otthon, az asszony. Apósomék a tápai révig elénk jöttek. Egyetlenem, gyermekem anyja nagy érzelmi átéléssel jelentette ki: – Ilyen többé sohasem lesz! – Így is tett. A fiamat ezután nem érdekelte a kajak, az apai nagyszülőktől ránk hagyományozott Móricz, sem a csónakház, egyre több programja akadt apóséknál. A válóper alatt és után eltűnt a lakásból is. Tíz év múlva tölthettünk együtt újra 4-5 napot, de ahhoz a Tisza nem volt elég, Párizs kellett.
Dani barátom, most már megértelek. A Révész-bicskánál sokkal hatékonyabban sebez a megtorló fegyver, amely a hiúságában sértett anyai szívben lakik.
