Ez az első alkalom, hogy a Születésnapi Lap nem diáktárs köszöntésére készül. Az eddigieket olyanok számára dedikáltuk, akik főiskolásként találkozhattak egymással a Nagy Pista tanár úr-féle Töri Tanszéken. Velük az alma mater közel azonos külső körülmények által befolyásolt légköre, ismerős tanárok, együtt megélt események, kalandok, divatok teremtettek kapcsolatot. Ezúttal hiányzik a Guevara-szakáll, az október-novemberi paprikagyári éjjeli műszak, a tanszéki kirándulás. Azaz…
Az aradi vértanúkra emlékező és a romániai magyarok iránti szolidaritásunkat kifejező egykori kirándulásra ötletgazda öregdiákként kaptam meghívást. Az együtt kalandozó „anyások” közül – ahogyan az egyik fiatalembernek feltűnt – valóban az elsőéves lányok kötötték le a figyelmemet Oly mértékben, amennyire a Kárpátok Géniuszának élenjáró és az egész világnak példát mutató birodalmában a döbbenet érzései helyet adhattak valami másnak is. Jó volt a közelükben és velük együtt lenni. A szépen szóló aradi megemlékezés, a későbbi szakestek nagyszerű műsorai őket dicsérték, őszinte megbecsüléssel hallgattam-néztem az utánunk következőket, a lányok után – illő sorrendben – a fiatalembereket is. Első találkozásunkkor így nem figyeltem fel külön Marjanucz Lacira, aki pedig daliás termetével igencsak kimagaslott közülünk.
Először egy tanszéki előadáson, talán a Találkozás neves történészekkel sorozatban, talán egy ünnepi szemináriumon amolyan félszavas megjegyzés lehetett, amire rábólintott, vagy bólintottam, s korántsem tűnt már kezdő elsőévesnek. Laci is a vendégek közt ült, talán már a Fekete-ház történész-muzeológusa volt. Gondolataink találkoztak, összecsengtek. A Nagy Pista tanár úr kisugárzása által teremtődött baráti-kollegiális környezetben vettünk tudomást egymásról. Számos hasonló alkalom következett, melyek során fokozatosan felfénylett meglátásai és kérdései mögött a történelmi tények ismeretének aranyfedezete. Magam, nem lévén egyetemi ember, kutatási eredményeiről eléggé hézagosan szereztem tudomást. Előfordult, hogy városunk folyóiratának egyik számát olvasva csaptam a homlokomra, hogy lám, milyen remekül megírt szövegben tárja a szélesebb közönség elé a XVIII. századi Bánság történetének fontos szeletét! Amikor – számomra ritka véletlenként – ugyanazon fórumon adtunk elő, az ismert kutató olyan lekötelező kollegiális természetességgel vette ezt tudomásul, mintha még mindig a Töri Tanszék tudományos diákköri üléseinek egyikén lettünk volna.
Számíthattam rá: tanulmányútjairól hozta a nyugati folyóiratokat, idegen nyelvű szöveget ellenőrzött, kutatási engedélyhez épp úgy segített, ahogy társult a határon túli magyarok érdekében megvalósított egyszemélyes népszavazásomhoz is. Ha tovább sorolnám, úgy tűnne, mintha végső összegzés lenne. Olyan, amilyen Bezdán Sándorról hangzott el tőle Újszegeden, a Kamara-töltés közelében. A legszebb és legnehezebb kötelességét teljesítette ott és akkor Marjanucz Laci barátunk, amelyért viszonzást sohasem várhat. De hiszen nem várja a többiért sem! Nem olyan ember!
A mostani alkalom – Karinthy nyomán – találkozás az egykori fiatalemberrel! Miféle ember a mai ünnepelt? Olyan, aki hitét, erkölcsét, hazafiságát nem kívül, nem kivagyiságból magára húzott palástként hordja. Vitáinknak nem az önérvényesítés, a politikai kakaskodás, hanem a természetes emberi véleménykülönbségek megnyilvánulásai. Életvezetése, tettei és szavai a belső értékekkel való összhangról árulkodnak. Ezért van az, hogy akár a húsz, akár a negyven, vagy épp most a hatvan éves Marjanucz Lacit megszólítva egyre teljesebb életű, egyre sikeresebb pályájú, mégis mindig ugyanarra az emberre bukkanunk! A baráti kör, a család, a város, a haza iránti szolgálatot mindig vállaló és teljesítő egyenes ember iránt megbecsülésünk kifejezése ma nem szólhat másként:
– Isten éltessen professzor úr!
