Orosz, francia, magyar

A szerző sokadik regénye a kezemben. Merész idősík-kezeléssel, rendkívül izgalmas művelődéstörténeti-kulturális asszociációkkal varázsol el, amelyek nem csökkentik az egész mű és az egyes részletek líraiságát. Ráadásul könyvei fogyaszthatók: legtöbb nem hosszabb, mint 200 oldal. Ezúttal az első 10-12 mintha belülről szólna, pedig nem élted meg a szovjet rendszeromlást, a másodvonalbeli párizsi művészvilág manzárdlakásaiba sem voltál bejáratos. Andrei Makine beleszületett mindkettőbe, és élménnyé teszi számodra. De ez csak az alapozó.

Nála a couleur locale nem közhelyes, mégis odahelyez. Főhőséről is kiderül, hogy nem csak az. Beszélő nevét (sutocska, sutka) feloldva úgy viselkedik, mint afféle szofisztikált, önmagán is mulatni képes enyhén keserű intellektuel. Sutov, az emigráns író eljátszik Csehov, Nabokov kifejezéseivel: rámutat, hogy melyikük választott a közönséges helyett új, finom megoldást, vagy éppen miért kellene valahová irodalmiaskodástól mentes közönségest írni. Makine ötvenen túli hőse saját korának közhelyeit is öniróniával kezeli. A bohóc nem cirkuszol, hanem figyel:

A férfi szép, fiatal (nincs negyven, ránctalan, bronzbarna, aki tehetős, sokáig ilyen tud maradni). „Bú-boci”, gondolja Sutov… Haragszik magára ezért a rosszmájúságért. A szépfiú a férfiasság amerikai követelményeinek felel meg, a franciák csak úgy nevezik: B-kategóriás filmhős… Kifogástalan szabású nyári öltöny, hódító férfi, aki kegyesen elnézi áldozata gyengeségét. Jana hangja új, Sutov még nem ismeri: derűs közöny, amely könnyen átcsap törékeny, gyengéd tanácstalanságba.

Jana Sutov ci-devant szerelme. Azelőtti. Amikor a hős város Leningrád volt, nem pedig a háromszáz éves Szentpétervár. Melyik a létező?

Sutov elképzeli, milyen hangon beszél Jana az alkalmazottaival, a férjével, ezzel a bú-bocival. Egyszerre több életet él, látni. Hogy felvillanyozza. Most itt áll a szeretőjével szemben, sokkal alacsonyabb, mint ő, egész teste arról árulkodik, hogy ő az, aki ad. Sutov színésznek érzi magát, aki lelépett a színpadról.

Nyelvi probléma: Ki áll [Jana] szeretőjével – aki nem a férje! – szemben? Ő, azaz Jana, vagy ő, tehát Sutov? A magyarban nincs hím és nőnemű személyes névmás. Inkább a nő – bár a „most” a másik kettő mindennapos együttléte miatt Sutov számára szokatlan eseményt emel ki, amely arra utal, hogy a férfi áll a nő szeretőjével szemben.

Az olvasói élmény nem jöhetett volna létre a fordító nélkül. Maga az író a Szajna partjára érkezve oroszból fordítottként szerzett érvény francia regényeinek. Az orosz történet a legigazibb franciául volna. Makine orosz és francia számunkra. Az alábbi részletben két olyan szót hagyott Szoboszlai Margit, amelyek, meglehet, a franciában is oroszul szerepelnek. Az egyik sokunknak ismert, a másik jelentését korábban olvasottak alapján szövegkörnyezetéből találtam ki.

Miután a pár elmegy, Sutov a régi pajtáskodó fesztelenséget próbálja eljátszani: „Na és, hol építettétek fel a dácsátokat? Szívesen beugranék.” Jana habozik, mint aki megbánta a meghívást: „Egy régi izba. Egy picit szűkös nekünk, még három hektár sincs. A Finn-öböl partján…

Hangulata van annak a magyarban kevéssé ismert orosz eredetinek, amelyet régi, megkopott faházra, ne adj’ Isten: kunyhóra utal az újgazdag Janáék három hektáros „hétvégi telkének” közepén. Alighanem csak a név maradt a régi kettejük beszédhelyzetében. Cottage, hut, bungalow? Ha a fordító ezt követően izbákban tobzódna, az sokat levonna a könyv, azaz a magyar szöveg élményéből. Nos, a hátralévő száz oldalon csak öt izbálkodás fordult elő, okkal vagy kényre-kedvre. Nem rossz! A fordító használ szinonima-szótárt. Az olvasó nem. Csak fárad, ha a fordító fáradni rest.

Abban biztos vagyok, hogy a Sutovénál is fontosabb másik beszélő nevet, a valódi főhősét, Volszkíjét sem az írónak, sem a fordítónak nem volt szándéka megfejteni. Monoglott mivoltom dacára ennek a feloldatlan névnek a francia-orosz asszociációi (vol, voile, volja) hordozzák számomra a könyv enigmatikus üzenetét. Szabadság, szárnyalás, fel a magasba, az égig – amire gondolok.

A harmadik név, amelynek hangulata anélkül is hat, hogy a szerző bátorította szófejtésen tűnődnék, a modern, korszerű Jana ellenpontja: Mila. A kedves, a szerető, az áldással, kegyelemmel teljes…

Mila maga sem tudta, hogyan keveredik bele a küzdelembe. Kezén érezte a lángok harapását, az ajka vérzett, ruhájának egyik ujja félig leszakadt. A súlyos hadonászó öklök visszanyomták, ő lehajolt, utat tört, elkapott egy könyvet, egy fényképet, igyekezett óvni, elrejteni őket. A mentés lázába ismeretlen öröm keveredett: az országban még soha semmiféle tiltakozás nem nyilvánult meg a sötét egyenruhások kőkemény hatalma ellen, a legelső lázadásban a háborús években meggyötört testű asszonyok, a kiéhezett, csontos arcú nők keltek fel. …

… Egy darabig még reménykedtek is, hogy éjszaka tartóztatják le, vagy reggel, amikor a gyerekek iskolában lesznek. …

Egy óra múlva jöttek érte: ugyanolyan fekete autó, mint a korábbi, „hollócskának"  nevezték, és ugyanazok az egyenruhások. Volszkij ment ki elsőnek, durván a motorházra lökték. Másik kocsi érkezett, a rendőrök kiszálltak, kitépték Mila kezéből a kis bőröndöt, amelyet magával akart vinni. „Nézzétek meg, mi van benne, nagyon fontos”, kiáltotta, és miközben a két rendőr izgatottan kutatta át a néhány ruhát és pipereszert, Volszkijhoz rohant, megcsókolták egymást, és noha már karok nyúltak feléjük, hogy elválasszák őket, sikerült néhány szót súgniuk. „Minden nap legalább egy pillanatra nézz az égre, én is felnézek…” Külön autóba vágták őket. Volszkíj nem emlékezett rá, ő vagy Mila ajánlotta, hogy nézzenek az égre, amelyet a másik is lát. Csak szájában érezte a vér keserű ízét, Mila ajka meg mindig vérzett.

…

A kihallgatótiszt suttogóra fogta: „Mondja, hogy azért akarta bombázni a Szmolnijt, mert ki akarta irtani a városvezetés pártellenes frakciózóit.” És Volszkij látta, hogy már írja is ezt az eszement vallomást. A fiatal tiszt éppen bűnöst gyártott, igaz, olyan bűnöst, akit a Párt és Vezér ellenségei elleni harc dicséretes szándéka hajtott. Ha Volszkij picit lehajtotta a fejét, a pinceablakon egy kis havat láthatott, meg az üvegen tükröződő eget.

A táborban mindig akadt egy szabad pillanata, amikor az égen megtalálta Mila tekintetét.

Makine, Andrei: Az ismeretlen. Fordította: Szoboszlai Margit. 2010. Ab Ovo Kiadó, 172. p. Az idézett részletek az 54-55. és a 140-143. oldalról valók.