- és a párhuzamosok találkozása
- és a párhuzamosok találkozása
Szeged és Kisterenye között átszállással, kitérőkkel, megszakításokkal 5 óránál is hosszabb menetidőre lehet számítani. Az ember elindul, mert épp akkor van a nevelőotthoni találkozó napja, bízik az alkalmi menetrendben, mert két-három órát az oda-visszaút között az is megenged.
Mi értelme vonatra szállni, útra kelni oda, ahol annak idején az ember egy kis Fiatra befizetett, autóvezetői tanfolyamra feliratkozott, és elmúltak filléres napi gondjai? Súlyosabb problémák jöttek, kocsija azóta sincs, másféle bakra sem kapaszkodott fel. Talán ha tovább marad a gyermekvédelmi rendszerben, lehetett volna tollasodni szerényen, tanárosan egész a nyugdíjig, és most autóban szidná a kormányt, hogy jobbra húz, nem vonatozna. De akkoriban a magyar Makarenkót – aki klasszisokkal nagyobb ember a névadójánál – a „Róbertben” egy képesítés nélküli, deformált elméjű gyermekfelügyelő nyírta ki. A kisebbségi érzéssel megvert részeges igazgató is az alulképzetteket favorizálta. Semmi sem idegen tőlem, ami emberi, mondják ó- és újkori bölcsek. Az embert emberi gyarlóságok veszik körül – és belül – azóta is.
A szakmában szakma híján mindenki Pál apostollal érvel: A szeretet! Az a legfontosabb! Cáfolhatatlan, és az erre hivatkozót karácsonyi fénybe emeli.
Vajon a „szeretteihez” a régi kollégák közül miért nem jön vissza senki? Rosszmájú kérdésem bevezető az önfelmentéshez. Vajon a magam rövid vendégszereplésével, a konfliktusok meneküléses „megoldásával” nem ártottam-e többet, mint amennyit használni vélek? Miért tértem ki a szorosabb kötődés elől? Miért jöttem zavarba, amikor két hónap múltán visszalátogatva az egyik srác örömében a nyakamba ugrott? Miért nem öleltem magamhoz Ágit, aki apapótlékot érezve bennem hozzám kötődött? Miért vagyok meglepve, hogy az egykori neveltjeim rám alig emlékeznek?
Az első találkozó jól sikeredett. Pedig több mint harminc év után az egykori nevelőotthoni lányok-fiúk többségére a köztük megélt nyavalyás két év bázisán az ember rá sem ismer. Változtak az arcok, a nevek, s azok vannak többségben, akiket sosem láttál. Ismerőseid némelyike egykori életétől elzárkózik. Aki miatt aggódtál, a szomszédban lakik, ahová segítetted, de csak az örökbefogadójától jött üzenet: majd ő felhív. Máig. Néhányan sitten: férfi-női kurválkodás, vagyon elleni ügyeskedések – bakfitty a politikai prostituáltak álszent szemforgatásához képest! Ő pedig, akit hiába próbáltál meglátogatni a Csillag-börtönben – nem állami gondozott, hanem átlagos családból származó tanulód volt. A bukás nem sorsszerű: önmagáért saját maga áll helyt az ember.
A vonaton azon tűnődöm Pál apostollal, hogy a pályát ugyan végigfutottam, de a jó harcot vajon megharcoltam-é? (2Tim 7)
Önigazolást várok az egykori gyerekektől? Megerősítést, hogy mennyire szerettem őket a megpróbáltatásokkal teli, mindennapi gondoktól terhelt hétköznapokban? De hiszen épp köztük tapasztaltam meg, hogy az embernek sokkal nagyobb szüksége van a másra irányuló szeretetre, mint arra, hogy őt magát szeressék. Sanyikát irgalmatlan verésekkel sem sikerült a kutyájától elválasztani, a gyermeket kifosztó szülőhöz is hazamentek a gyerekek, ha tehették, és a szadista nevelő számára is találtak mentséget – míg fel nem nőttek. Vagy talán azután is.
Ami megtörtént, azon nem lehet változtatni. A cselekedetek, a döntések, a körülmények más szempontú megismerése az önismeretet segíti. Akkor is, ha a történet két kisgyerek egykori szökéséről, akkor is, ha a nevelőjük két év utáni megfutamodásáról szól. Nem tőlük, nem előlük, hanem… Vajon tudunk-e, majd ha odaérek a vonattal, múltbéli fontos dolgokról beszélgetni?
Időnként javításra szorul a vasút. Ilyenkor vágányzárat rendelnek el a pályán. Azt a két párhuzamost, amelyek találkozása a mozdonyvezetőt aggodalommal tölti el, néha ki kell cserélni, hogy gördülékenyebben közlekedhessünk – visszafelé.
Nekem sikerült. Hogy éjszakára hazaérhessek, Hatvantól fordultam vissza.
