egy pohár fröccsel!

Az emlékezés gesztusa már nem az elhunytról szól, hanem azokról, akik azt megélik. Még akkor is, ha ezzel adósságot törleszt valaki, ha elmondja, amit személyesen kellett volna, és megtenné, amit szeretett volna tenni. Ily módon is eljuthatunk lehetőségeink határaihoz. Lelki szükséglet őszintén és egyenesen számot vetni, emlékeinket frissíteni azzal, akinek távoztával szegényebb lett a világunk, és benne mi magunk is, mert egykor általa is épültünk, emelkedtünk.

Nagy emberek évfordulóival tele a naptár, elég csak a port.hu műsorfolyamának aljára figyelni. Némelyikük - elsősorban a művészek, írók, költők közül - személyes ismerősnek tűnik. Az idealizált nemzeti és kulturális emlékképben okosak, szépek, tiszteletre és szeretetre méltó jó emberek. Most már. Mert csak ami fontos, az marad meg. Néha az is, ami személyes, ami azzá vált belőlük bennünk. Hogy a fröccsöt szerette, „vagy bort ivott és boldogan meredt a/ kezében égő, olcsó cigaretta/ füstjére, és futott, telefonált,/ és szőtte álmát, mint színes fonált…” Róla, akivel sohasem találkoztam, efféle emlékem nincsen.

1956-ot gyerekként, de értelmes, könyvtárlátogató gyerekként éltem meg. A könyvek és a vasárnapi matiné filmjei tele voltak dicsőséges harcokkal, forradalmakkal, bosszankodtam is rajta, hogy bezzeg most nem történik semmi. Hát történt. A vérontás képei csak később ömlöttek rám a Fehér könyvekből. Elborzasztott, de nem szennyezte be az emlékeimet. Tanárként az akkori pártállam által előírtakat tanítottam, ez a felsőbbség felelőssége volt, a behúzott ajtó mögötti katedra szabadsága pedig az enyém. Azóta a sok ezer diákból egyik sem olvasta rám, hogy hamisan szóltam, ellenkezőleg. Áldozatokról és hősökről beszéltem. Az ellenforradalomnak hősei nem lehetnek. A forradalomnak, a szabadságharcnak igen.

Aztán kezembe akadt egy könyv, amelynek tiszta, egyenes beszédét tovább hitelesítette, hogy személyes emlékemhez kapcsolódott. 12 évesen megfenyegettek az ÁVÓ-val, de mégis csak annyi történt, hogy a Kopácsi könyvében szereplő Lombos alezredes fia helyett engem buktattak osztályismétlésre. Potomság! – mondaná akkori kedves költőm, hiszen minden jóra fordult: nem buktam el az életem, miként gyermekei, unokái szemében elbukta Lombos, Biszku, és rokonom, Imre bácsi.

Kopácsi Sándor születésnapján eszembe jut, hogy a tőle vett szerovi idézettel hányszor illusztráltam a legmagasabb rendű társadalom, valamint a szovjet-orosz hadművészet alaptételét: Ember, mint a dudva! Budapest egykori rendőr-főkapitánya megerősített a tanárként is képviselt meggyőződésemben, hogy a tisztesség, a hazaszeretet nem pártfüggő. Ha az álságos ellenérvek a könyökömön jönnek ki, ha az önigazoló pitiánerség gátlástalanul mocskol, akkor sem. Kopácsi, a munkáskáder kommunista parancsnoki felelősséggel mutatta meg, hogy a véres napokban is lehetséges erkölcsös, humánus döntéseket hozni.

Egy igaz magyar ember születésnapján emlékfrissítő fröccsel emelem poharam!