Atlasz voltam

Atlasz.

Apám Varga László, e néven a második

2020. május 25. - Atlasz.

 

Varga László ref. 22 éves napszámos, aki néhai Varga János és Nagy Julianna szülőktől 1891. évben született feltehetőleg Kenderesen – és Posztós Terézia, akinek apja Posztós János, anyja Nagy Eszter volt, 19 éves ref. (Kisújszállás, Széchenyi u. 77.) szülők gyermeke: Varga László, ref. fiú 1914. május 25-én született Kisújszálláson. Széchenyi u. 77/2. Kiállítva 1925. szept 4. 1000 Korona illetékbélyeg. Ismét kiállítva 1942. nov. 5. Születési anyakönyvi kivonat 1942. november 5.  Az apa lakóhelye kitöltetlen maradt.

varga_laszlone_nagyanyam_apuval.jpg

A kép 1915-ben készült az egyéves fiúról és anyjáról. Az apa, ha teheti, kettejük mögé áll. Nem tudunk arról, hogy ebben az évben már katona lett volna. 

Talán civilben  örülhetett még a fiának, talán eltávozáson, szabadságon karjába vehette a csecsemőt, de a fiának aligha maradt emléke róla. Ha látta fényképen, az se válhatott apa-képpé. Vér szerinti nagyapám egyetlen fényképével, amelyről tudhattam volna, hogy ő az, aki ugyanazt a nevet viselte, mint én, mint apám, és az én fiam, nem találkoztam. Ha volt is kép róla a nagy szoba falán, sose említette meg senki, hogy kié. Talán Posztós Teréz második férje iránti tapintatból történhetett, hogy az első Varga László fényképe, vagy az esküvői felvétel, ha volt is, eltűnt szem elől. 

4.jpgBevonulásának időpontja 1916. a m. kir. 68. gyalogezred Pozsony, utoljára: 13. honvéd gyalogezred. Varga László őrvezető nem egészen két és fél évvel a fia születését követően Jugovits István bajtársának házastársához intézett levele szerint 1916. október 19-én halt hősi halált s a ruszilovi magaslaton temettetett el. [A Budapesti Közlöny Hivatalos értesítője 1937. február 2. 6. oldal - Ari Géza szívességéből.] 
A magyar királyi 13. honvéd gyalogezred 2. századának parancsnoka aláírása hiányzik a tábori levelezőlapról, így hát helyette az írnoka küldte a hősi halálról szóló, több mint három hónappal megkésett értesítést. "1916 október hó 19-én egy saját támadásban hősi halált halt." Mi történt vele? Mi történt a harctéren?

Az Erdély elleni román támadás 1916. augusztus 28-án az osztrák-magyar vezetést váratlanul érte, s emiatt súlyos anyagi és emberáldozatot szenvedett el az országOktóber 16-án a román csapatok Gyergyóhollónál, a Putna-völgyében és a Békás-szorostól délre heves ellenállást tanúsítottak, a cs. és kir. XXI. hadtest előnyomulása megakadt. A 37. honvéd gyaloghadosztály... [benne a] pozsonyi 13. honvéd gyalogezred október 16-án érkezett észak-nyugati irányból Bélborba, és csatlakozott a hadosztály zöméhez, így létrejött az összefüggő arcvonal a Keleti-Kárpátok vonalán az addigi keleti-hadszíntér legdélebbre lévő csapataival (a Bukovinában harcoló cs. és kir. 7. hadsereggel). A pozsonyi honvédek támadása Gyergyóhollótól északra, az Égett-Butka 1385 (Bâtca Arsurilor) magaslatig, északabbra Szárazvölgy és a Fekete-víz folyó vonaláig jutott előre a hegygerinceken.  Nemsokára híre jött, hogy a román csapatok beásták magukat, ami a harcok csitulásához vezetett. Október 18-án a Gyergyói-havasokban leesett az első hó. A bakák nem voltak felkészülve a hidegre, ezért téli ruházattal sem rendelkeztek.  A [szomszédos] cs. és kir. 72. gyaloghadosztály október 19-én rohammal foglalta el a Csipkés-tető 1359 magassági pontot Gyergyóbékás településtől délre. (Nagy József: Az első világháború hadieseményei a Békás- és Tölgyesi-szorosokban (1916-1917).

„M. kir. Budapesti 29. Népfölkelő Parancsnokság. 1161. szám, npf.1917. Tekintetes Polgármesteri hivatalnak. Kisújszállás, Budapest. 1918. január hó 15-n. A m. kir. budapesti honvédkerületei hadbiztosságától beérkezett 1. drb. tájékoztatót özvegy Varga Lászlóné szül: Posztós Terézia lakik: Kisújszállás, Verbőczi út 25. való kézbesítés végett mellékelten átszármaztatom. Egyúttal nevezett özvegyet értesíteni kérem, hogy 1917, évi december hó 4-n. kelt 299522/29/1917.sz. H.M. rendelettel részére 1916. évi november hó 1-től kezdve özvegyi nyugdíj címén évi 96. kor. kilencvenhat korona, 50 % pótlék címén évi 48 korona évi segély címén 96. kor. kilencvenhat korona még pedig az özvegyi nyugdíj és pótlék özvegysége tartamára, az évi segély pedig vagyontalanságára és keresetképtelensége tartamára, továbbá gyermekei részére ugyancsak 1916. évi november hó 1-től kezdve: 1. László részére 1930. évi május hó 31-ig, nevelési járulék címén egyenkint évi 48. kor. Negyvennyolc korona. Engedélyeztetett. Az ellátási illetmény a M. kir. Minisztérium 6.oszt. által folyósíttatnak. Egyúttal az elhalálozott születési évét, illetékessége helyét, valamint elhalálozásának idejét ide tudtul adni kérem. – Kiss alezredes. 577. szám. Ki. 1918. Végzés. Másolatban. Tájékoztatóval együtt Varga Lászlóné részére vétív mellett kézbesítendő. Kisújszállás, 1918. január hó 17. [Tájékoztató mellékelve. polgármester]

apukb1920_1.jpg

A hadiárva egész alakos fotója a többinél nagyobb méretben, igényes keretben került a családi ikonosztázionra. Biztosan második Lászlót ábrázolja, talán, hogy a harctéren küzdő édesapa láthassa az „áll a baba, áll” örömhírét. Két karja lazán oldalra támaszkodik a fa kanapé hátlapjára, a fotómodell tehát még bizonytalanul áll a bútor középtáján. A felvétel biztosan a háború alatt készült. Meglehet, hogy a gyermek második, 1916. évi május 25-i születésnapján. Ekkor még el tudták küldeni kicsiben a képet annak, aki sose jött haza többé. Későbbi is lehet a felvétel, hiszen az orgonavirágot kézében tartó a gyermek háromévesnél idősebbnek látszik. Ez ellen szól, hogy fényképész műtermi képekre ok, alkalom nélkül aligha költhetett  a magára maradt fiatalasszony. Szüleinél laktak, kétségtelenül szűkölködve, szegényesen éltek második Lászlóval.

A gyermek fejformája, haja növése, aranyszőkés fénye, a két kajla fül, az áll, a befelé magasodó szemgödör – akár az enyém, a harmadik Lászlóé lehetne. De a nadrágot nekem már nem Posztós Teréz szabta-varrta volna, mint apámnak, s ahogy kortársaim, úgy én sem viseltem volna lányruhát, mint apám egy évesen, ahogy egy emberöltővel korábban kisfiúkon megszokott volt.  

Varga László a hat elemit kezdeti sikerrel, később gyenge eredménnyel végezte. Csalódott volna az intézményben, mint később a fia is? Az évről évre változó tanítók viselték meg, vagy csak a maga kicsi, szegényes élete? Az anyai szigorúság? A szigorú tanítók? Nem sok nyomot hagytak benne. 
A kisújszállási Református Elemi Iskola Értesítő könyvecskéje Varga László elemi iskolai tanuló részére. Kelt Kisújszállás, 1921. jún. 11. Varga István osztálytanító. A tanuló szüleinek (gyámjának) foglakozása: varrónő. A tanuló szüleinek (gyámjának) lakása: Vas u. 12/I
A mindennapi iskola I. osztálya. Az előmeneteli és mulasztási napló folyószáma: 58. Szorgalma: dicséretes, magaviselete és előmenetele minden tantárgyból jó. Másodikban Gaál R? harmadikban Illyés Gábor és Erdélyiné, negyedikben Balázs János, ötödikben Toroczkay volt az osztálytanítója. Az igazgató tanító Bodorkay József lehetett. A hatodik osztálynapló sorszáma 25. Magaviselete: jó. Szorgalma változó, előmenetele minden tárgyból – az éneklés kivételével – elégséges. Énekből jelest kapott. Hatodikos értesítőjét nem írta alá osztálytanító. 
Fél évig, 1927/1928-ban járt az ismétlőiskola I. osztályába, magaviselete szabályszerű, szorgalma változó, előmenetele jó volt. 1 napot mulasztott, Hegedűs Tibor osztálytanító szerint. 1928 január 18-án egy észrevételt írtak be: szerződött és kimaradt. 

1928_kuncz_jozsef_gyara_714624_o.jpgÉdesanyjának és eltartójának a munkahelye, a Varrógyár ugyanebben az évben szűnt meg. A Varrógyárat a morvaországi Rohle községből való, fehérnemű gyártással és vándorkereskedelemmel foglalkozott Kuncz család alapította. 1830-tól Pesten működtek, később több magyar városban is megjelentek. A cég 1929-ben minden telephelyén véglegesen bezárt (MaNDA). Annál többet dolgozott Posztós Teréz otthon, varrógéppel! Lászlónak a családfenntartó eszközt nemhogy megsimítani nem szabad, de még a közelébe se mehetett! 
A hadiözvegy a Nagyatádi-Rubinek-féle földreform során juttatott két hold föld használójaként adóstársait is képviselve megpróbálta az Országos Földbirtokrendező Bíróság előtt a törlesztő részlet csökkentését elérni. A két hold jövedelme 1930-1931 között nem állt arányban a használati díj évről évre fizetendő összegével. 1934-ben a birtokból való kimozdítását is kilátásba helyezték, azonban a törlesztések néha hátralékosan – 1943 végéig – dokumentáltan folytatódtak. 
Éppen a gazdasági válság kezdetén elköltöztek a Széchenyi út 77./2. alól, mert 1928 október 30-án vásárolta meg apai nagyanyám, özvegy Varga Lászlóné Posztós Teréz – kiskorú fiával, Varga Lászlóval és idős Posztós Jánossal, Teréz édesapjával együtt a Marjalaki utca 45. szám alatti házas ingatlant Kis Lajostól és nejétől, Oros Z. Margittól egyszáz mázsa búzáért Ahogy megíratott: együttesen az ő nevükre. Az első huszonöt mázsát követő törlesztések néha késtek, jelzáloghitel bejegyzésére is sor került.

Az iskolából kimaradt fiú az 52000/1924. V.K.M.-rendelet alapján leventekötelessé vált, és így legalább öt hónapon át heti két óra alatt és legfeljebb 8 hónapon át heti két óra alatt és egy délután tartozott testgyakorlást végezni. Alig hiszem, hogy eme hazafiúi kötelezettségének tizenévesen szabályszerűen tett eleget, hiszen megesett, hogy a leventeoktató biciklivel ment érte, amelyiknek a csomagtartóján ülve szállította volna őt a gyakorlótérre. A derék ember bizonnyal megállhatott valahol visszaútban, mert dolga végeztével a csomagtartón csak egy oda rögzített követ lelt. A halványan kiszínezett történet jobb híján maradt meg. Kisújszálláson nemigen lehetett úton-útfélen kövekre lelni. Nem is nekem, csak előttem mesélték, s egyáltalán nem példaképpen. A családi hagyomány mindig a tekintélyt preferálta. 

A leventekötelezettségének teljesítését második Varga László minden esetre igazolta, különben 1932-ben 18 évesen, amikor ismét bevezették az általános hadkötelezettséget, nem kerülhetett volna a sorozóbizottság jóvoltából a fölösszámúak közé. Később az 1939. évi II. törvénycikk 30. § (2) szerint a fölösszámúakat a póttartalékba kellett beosztani. Az eljárást a honvédelmi miniszter szabályozta. (3) ... A kiválasztásnál egyenlő előfeltételek mellett előnyben kellett részesíteni a sokgyermekes családapa, a hadirokkant, a hadiözvegyfiát. Mesélték, hogy apámat végül a lúdtalpa mentette meg a katonai szolgálattól. Ha ez nem lett volna elég, a fiatalember immár nagyszerű lábbeliket tudott készíteni a mentesítésben illetékes helyi katonai potentátok lúdtalpaira is. 1944 októberében a nyilas rezsim minden magyart feláldozni kész rendelkezései Kisújszállásra már nem terjedtek ki. A város súlyos harcokat követően felszabadult anélkül, hogy apám nevét - az ő apjáéhoz hasonlóan - felírták volna háromszáz-tizennyolcadiknak a városi hősi emlékműre.  

varga_laszlo_iparostanonc0001.jpgA napszámos fia a családi hagyomány szerint korán a görbe tű igézetébe került, mindenképpen suszter szeretett volna lenni. 1928-ban Kozma János cipész mester inasának szerződve maradt ki az ismétlő iskolából. Szabadulása előtt 1930. június 15-én az ipartestület kiállításán 1 pár félczipőért dícséretet és II. díjat 2 P. jutalmat nyert. Aztán október 20-án az iparostanonc-iskolai harmadik osztályába járván, a tanított tantárgyakból általánosan jó osztályzatot szerzett. Aláírók: Bodor Lajos Béla, Torockay Lajos, Varga István. A Kisújszállási Ipartestület 2047. 1931. számú segédlevele szerint Varga László az 1931. évi április hó 30-án tartott segédi vizsgálaton a(z) czipész iparban jó előmenetelt tanúsított. Mestere Kozma János volt.

1931_segedlevel0001.jpg

A 17 éves segéd munkakönyvét 1931. május 2-án a kisújszállási iparhatóság állította ki. Aláíró tisztviselő Karakas Mihály. Kartoték kiállítva: 24165. Szerepel benne a Jászberény és Vidéke bélyegző mellett a 3072-es szám is. Munkaadója először a mestere volt, majd egy ideig kisújszállásiak, később Túrkeve, Budapest cégei, háromhetes váltakozásokkal és ismétlődésekkel, hogy ne kelljen nekik az állandó alkalmazott után kötelező biztosítást fizetni. Az okmány első borítóján utólag ragasztott címkén lakóhelye Budapest, XIV. Gyarmat utca 79. is szerepel, nagybátyja, Posztós Kálmán lakott itt. Második László a fővárost igencsak belakta, megismerte. Állásából az utolsó kijelentkezés 1943. november 10-én történt Budapesten. A 29 és 32 éves kora közötti időszakról nincs adat. 1946. november 15-én 10.933 törzskönyvi számmal mesterré nyilvánították Debrecenben. 

1946_mesterlevel_3_1.jpg

Nagykorúságáról 1936. december 10. napján döntöttek, mely 1937. január 13. napján jogerőre emelkedett. Ezt követően a családban változás történt: Végzés 1937. április 7.: Az 1916. és 1916. október 20. napja közötti időben a világháborúban eltűnt Varga László református vallásút, kinek neje Posztós Terézia, akinek gyermeke Varga László… a Kisújszállási kir. járásbíróság: holtnak nyilvánítja és elhalálozása idejéül 1917. évi december hó 31. napját állapítja meg. Ezenképpen a hivatalosan is özveggyé lett, kiskorú gyermeket immár nem nevelő asszony nyugodt lelkiismerettel vehette férjül az én felnevelő nagyapámat. Az 1895. április 22-én született Posztós Teréz második férje Béres Kálmán lett. 1937. június 24-én kötöttek házasságot. Gyermekeik: Béres Kálmán (1921. április), Varga László (1914. május 25.).

13_jaszkun_huszarok0001.jpgAz új férj néha mesélt az ő katonaidejéről, amely éppen kitelt volna, amikor a világháború kitört. Bevonultunk Erdelybe, mondta furcsa hangkészlettel, németesen, ahogy a tisztek, a parancsok szóltak hozzájuk eseményről. Cugszfírer, dupla lélung voltak a katonaságtól hazahozott szavai, hiszen a jászkun huszárok a közös hadsereghez tartoztak,  míg a 13-as honvéd gyalogezred a magyar honvédséghez. Az Erdélyből kivert románokat, Romániát sohasem említette.
Béres Kálmán a 13. jászkun huszárezreddel a galiciai Ivanichiből Csapon és Mátészalkán keresztül 1916. október 24-én érkezett Szászrégenbe. Varga László ekkor már öt napja halott. Az ő sorsát elkerülve, de ugyanazon harctéren, a gyimesi szorosban vett részt a kárpáti állóharcban az én felnevelő nagyapámmá lett Béres Kálmán. (Kovács József: A jászkun huszárok emlékezete. 2010. 21.22. oldal.)  

A 23 éves Varga László Béres Kálmánt élete végéig apámnak szólította.

1945_korul_varga_laszlo_2.jpgA kései testvérrel, Kálmánnal egy szobában aludtak, s éjszakánként előfordult, hogy az öcskös lába ujjához kötött s onnan kivezetett cérnaszál megrángatásával jelezte a házból kizárt legény, hogy immár hazaért, és észrevétlenül bemenne a belülről zárt ajtón. Jóval László halála után egy lakodalomban az örömanya bizalmasan említette meg nekem:
– Tudja Lacikám, a maga apukája nekem udvarolt, mielőtt anyukáját elvette! – Ezt aztán a férje nem hagyta szó nélkül: – Neked is! Úgy nevezték – már meg ne haragudjon! – hogy a kuvasz!

Egy elejtett szó, ennél nem több számomra Csanádi Juliska. Egy kedves rokonom szerint „nagyon szép kézi munkái voltak és kaptam is tőle egy nagyon szép necc terítőt, ami sokáig megvolt nekem. Az biztos, hogy nagyon szép asszony volt, de soha nem ment férjhez”. Apámnak ő volt az első felesége. Dokumentálva nincsen.

1946_marcius_anyulaszlo460330-1.jpgAmikor Papi Mária 17 éves cipőfelsőrész-készítő körül feltűnt a lányos házaknál talán nem annyira jó nevű cipész segéd, idősebb Papi Lajos nem lelkesedett érte. A lányos anya, B. Fodor Róza érzelmi ambivalenciája érthető. Hiszen a bálban a lánya hazakísérésére engedélyt kérő egyik legénynek ezt mondta: – Ó, babázik ez még, kedves! – ám nagyon jól tudta, hogy egy bálozó lyány le is babázhat. Akkor inkább… Meglehet, hogy a lányos család elutasító magatartása válthatta ki Varga Lászlóból a „csakazértis” reakciót. Hogy majd ő megmutatja! Úgy is lett!

A kisúji iparosok közül volt, aki odamaradt a háborúban. Ifjabb Béres Kálmán egysége megadta magát a szovjeteknek, ifjabb Papi Lajosé ugyancsak. Egyikük a felszabadulás ötévenkénti évfordulóin emléklapot kapott a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától, a másiknak többéves éves, 1948. 11. 10-ig tartó  Szovjetunió béli „tanulmányút” jutott. Apám mindkettőt megúszta. Másfél évvel az ostrom után biztos egzisztencia reményében alapíthatott családot. 

Tanúsítvány a házasság megkötéséről. O.T.I. céljára. Varga László kisújszállási lakos és Papi Mária kisújszállási lakos egymással alulírott Szűcs János … mint polgári tisztviselő előtt 1946 márc. 30-án házasságot kötöttek. Kelt Kisújszálláson 1947. évi jan. 18. napján. 

Az 1946. december 3-án született első gyermeket természetesen az apja után nevezték el. A második, Albert az anya balesetben elhunyt testvére nevét örökölve szállt, kétnapos kis életét befejezve a sírba. Róla semmi más nem tudható, minthogy az anyakönyv szerint a Marjalaki utcai házban 1948. március 9 – 1948. március 11. között koraszülöttként élt. Temetése: március 13-ig kellett történjen. 1948. március 12-én keresztelték. A dokumentum kissé pontatlannak tűnik. A harmadik gyermek lyány lett: 1949. január 3-án született a húgom, Marika. Hogy ugyanoda, vagy a család külön lakásába hozta a gólya, azt ma már nem tudni. A Kálvin utcai szülőotthont egyik gyerekkel kapcsolatban se említették. 

A külön lakás, ha volt, a Túri Károlyék portáján állott kisebb épületben lehetett a Malom utcában, második háznyira a Marjalaki utca sarkától. Bérelhették a félházat? Valószínű. Emlékszem, hogy az udvaron disznót vágtak, melynek sötétre perzselt oldalából – míg az emberek a konyhában reggeliztek – a kutya kiharapott egy jó darab szalonnát. Az akkori jólétből egy gyermeknyelvi mondóka maradt fent. Anyu az én lelkendezésemet – Csimbelől a bása! Csimbelől a bása! – hallva nyitott be a szobába, s valóban: a nagy kínai váza, amellyel kétéves formán megmérkőztem, akkor csilingelt először és utoljára. Apu a ki tudja hol volt műhelyében pedig az éppen felért spangliról elkapott politúrt hófehér angóra bundám kárára próbáltam bőr alá akartam küldeni. A polgárosodó életvitelről az Új Idők előfizetése vagy rendszeres vásárlása is tanúskodott, sokszor bámultam az 1949-ben megszűnt hetilap képeit.

Varga László kisiparos egy 1947. évi januári „Férfiak állandó lakását igazoló szelvény” szerint üzemvezető lett. Így került fel – karjában a trónörökössel – az 1947. évi május elsejei csoportképre. 1947_majus_1-jen_nagykun_kalendarium_1998_229_o.jpg

 

1948_anyuapuvlketeves.JPGKészült egy felvétel Máté Juliánna fényképész (Kisújszállás) műtermében a hátlap szövege szerint „Apukának – Anyuka és Lacika – születésnapjára, 1947, máj 25.”. Szerencsére ezen az írást nem semmisítette meg a ragasztó, amellyel első fényképalbumomba rögzítettem a régi családi képeket. Mit nem adnék most ezekért a feliratokért, dátumokért! Van még fényképünk hármasban („Mária” Fotó műtermi felvétele), valószínűleg a következő, 1948-as esztendőből, de az 1949-ben született húgommal együtt már nincsen. A fordulat éve családunkat illetően egy év késéssel bekövetkezett. Sok más gondjuk közt a szüleim nem fényképezkedtek. 1951 augusztus 1-jén egy a Papi családdal készült kisújszállási csoportképen még mind a négyen szerepelünk. Nem tudni, hogy pontosan mikor költöztek Vargáék Budapestre. Ebben az évben egészen biztosan ott éltek már. Bennünket a húgommal azonban – Pesten nem lehet gyereket nevelni! – felkiáltással apai nagyanyánk visszavitt magához. 

fo_utca_37_budapest-i-kerulet-beard-apartman-budapest15.jpgA családi – ez a szó ettől fogva erős túlzás – legendárium szerint Varga László Kisújszálláson vontra rakatta a betyárbútort, anélkül, hogy Budapesten lett volna hová lepakolni. A ki tudja hogyan kiutaltatott üzlethelyiségbe a járdáról befelé vezető, húzóráccsal is felszerelt ajtón lehetett bejutni, a két, fehérre festett ózlag  között. Kicsi gyerekként ezt rendkívül érdekesnek, ezért értékesnek is találtam. Azt meg igen különösnek, hogy a házbeli vécére az utcán keresztül közlekedtünk. Apám az I. ker. Fő utca 37/a címre költözését 1954. 05. 31-én jelentette be a honvéd kiegészítő parancsnokságon. A katonakönyv szerint ekkor alkalmas, kiképzetlen. Párton kívüli. Szerette a lóversenyt, vagy csak a társaságot, s együtt hallgattuk az ablakokba kitett rádiókból a közeli Mária téren az Aranycsapat valamelyik világra szóló meccsét. A kilences villamossal járt munkába, ahova néha, főleg nyaranként, elkísérhettem. Ha valakivel összeszólalkozott, kétkezi munkás mivoltával érvelt. Meglehet, hogy 1955 nyarán már nem a Fő utcában, hanem a közeli Batthyány utcában lakott Kirilláéknál. Szövetkezeti tagként kéthetes üdüléshez jutott Balatonberényben. Két gyerekével a faluban szállhatott meg, Gulyáséknál. Apu keverttel kezdte a napot, aztán kártyázott az üdülőépület kertjében. A két kislány egyformán babos ruhája korjellemző, apánk dús haja a pedig az ő koráé. 

1955_balatonbereny_2009_09_04_19-09-47_1645x953_19-09-47_1645x953.jpg

Munkahelye 1951-ben biztosan a Kisipari Termelő. Szövetkezetben, a XI. kerületi Verpeléti út (Karinthy Frigyes út) 15-ben volt. Az 1956-os „kisháború” Móricz Zsigmond körtéri eseményeit innen, a Bercsényi utca sarkáról figyelte. Munkástanács elnöknek választották. Hátra lépett a második legtöbb szavazatot kapott szövetkezeti elnök javára. Sikerült a szövetkezet vagyonát, javait megőrizniük, sőt: gyarapítani. Az erről szóló igazolást magam is olvastam. Ez a tény a megtorlás idején éppen ellene szólt: a Kádár-rendszernek nem volt érdeke a munkás önigazgatás pozitívumait elismerni. 

Apám – immár elvált emberként – 1956 novemberében jött haza Kisújszállásra, kiváltotta az ipart, s együtt töltöttünk néhány boldog hónapot. A sikeres cipészmestert ellepték a kuncsaftok, arra is volt ideje, ki tudja honnan nyersanyaga is, hogy csodaszép vadonatúj pár cipőkkel utazzon fel olcsó éjszakai személyvonattal időnként Budapestre. Talán egy pillanatig maga is elhitte, hogy van még jövője, van még perspektíva előtte, hiszen alig múlt negyven! Aztán a pufajkások utána nyúltak, s ezzel neki befellegzett. A húgom volt otthon, amikor elvitték, és én, amikor hazakerült. Soha előtte és utána nem találkoztam annyira összevert emberrel, mint amilyen állapotban őt láttam. Fájdalmasan sóhajtozott: – Anyám! Anyám! – és nem mesélt sem akkor, sem később semmit a Városháza alagsoráról, ahol úgymond „puhították”. 

Pedig szeretett mesélni. A „kisházban”, azaz a kisebbik szobában az udvarra nyíló ablak felé rendezte be a suszterájt, ahol egyszerre két-három kuncsafttal is tréfált, beszélgetett. Talán ez lett a veszte, elirigyelte egy konkurense, hogy jól megélt. 

Emlékszem az akkor kapható, nem a szokott függőleges téglalap, hanem négyzetes alakú iskolai füzetre, amelybe jószerével a másodikos húgom vezette be a napi befizetéseket nekünk. A megtakarítást, amely apánk bevételeinek állandó hányadából képződött. Tetszett ez az újdonság, a mi ügyünk volt, bár értelmét, célját elfelejtettem. Nevelni akart? Vajon évtizedekkel később őt utánoztam óvodás kisfiam heti zsebpénzével? Ki tudja… 

Apu sokat olvasott, válogatás nélkül. Könyvtárba nem járt. Engem küldött az Ostrom utcába Milike nénihez – akinek a nevét furcsán kislányosnak találtam. Kis alakú sárgás Pesti Hírlap-könyveket kölcsönzött, fillérekért. Másféle ponyvák is akadtak, cowboyokról, szintén különös nevű szereplőkkel. Ami érdekelt, azt elolvashattam. A sátán kutyája korán érkezett hozzám. Tíz éves voltam. Gárdonyi József Pósa Lajosról írta A mesélő tollat, és szinte Munkás voltam Párizsban egy másik, akkor olvasott könyv révén. (1957 márciusában lelkesen követtem az Ifjúsági Rádió 1000 szó franciául című nyelvleckéit.) Apám gyakorlatiasan kezelte a saját könyveit. A vécére is magával vitte, de nem ott használta fel őket. Éjszakai személyvonatos pesti utazásaira a cipők mellé tojást is csomagolt. Jó ára lehetett annak is. A kitépett lapok nekem szinte fájtak. 

A pufajkások megfenyegették, hogy az udvarra se merjen kimenni. Az anyai rokonság ilyen körülmények között kereste fel a Marjalaki utcában, s invitálta karácsonyozni a nagy területű város keleti széléről a nyugati felébe. A szeretet ünnepe 1956-ban. Hogy ne legyen szem előtt, apánk visszament Budapestre. Másodszor is kiszámolta a történelem, talpra állnia többé nem sikerült.

apu_dunakeszi_cipeszek-1.jpg

1957 őszén, 1958 elején még Budán lakott a körtér mögötti Vásárhelyi Pál utcában, a 11. szám alatt. Abban az üzlethelyiségben dolgozhatott feketén, s egy függöny mögött alhatott. Mészáros nevű kollégáját, barátját (hátul, középen, tőle balra) követve 1958. december 21-én helyezkedett el a Dunakeszi Cipész KTSZ-nél. Egy udvari melléképületben húzta meg magát, a Tanácsköztársaság út 112. alatt, ahová a villanyt hivatalosan csak 1970 januárjában kapcsolták be. Innen jött néha Pestre, ide címeztem ritka leveleimet, egyszer egy postai lapot a neve nélkül. Itt látogattam meg, amikor a harmadik feleségének, Nagy Matildnak (1930.) engedve meghívott, hogy kimondja: ne menjek többé. Szót fogadtam. Nem rám tartozott, nem is tudtam, hogy Anyu megreklamálta a két gyerek után járó, de késedelmesen érkező és csekélyebb összegűvé vált gyerektartást. Apánk baleset miatt táppénzes állományba került, ez volt az ok. 1965 ősze vagy a következő év tavasza lehetett.

apu_dunakeszi_haziko.jpg

Különélőként határozta meg önmagát, amikor 1971 június 1-től befeküdt a váci kórházba az egy hónapja tartó étvágytalanság, 11 kg-os fogyás okának kivizsgálására. A II. Belgyógyászaton és a Sebészeten daganatos megbetegedés gyanújával vizsgálták. Július 14-én bocsátották el cirrhosis hepatis, azaz májzsugorodást megállapításával. Erről én mit se tudtam. Részegen egész életében csak egyszer láttam. Hazament Kisújszállásra augusztus 12-én. Édesanyja levélbeli ösztönzésére még akkor Vácra utaztam, ahol egy orvos a rákos megbetegedésre vonatkozó kérdésemet derűsen hárította. Ha nem is jó érzéssel, de hittem neki. Miért hazudott volna? Azokban a hónapokban egyszer még találkoztunk apámmal. A jelen volt rokonok lesték, hogy mi lesz. Köszöntem a szemmel láthatóan súlyos betegnek, és megöleltem. 

Felnevelő nagyapám, Béres Kálmán őszi rosszulléte hírére, majd a karcagi kórházból történt hazajövetele alkalmával ismét Kisújra utaztam. Nagyanyámmal és ifjabb Béres Kálmánnal a gangon üldögéltünk, tréfálkozva, hiszen a szeretett ember derűsen maga mondta, hogy a kórházban ellökte magától az őt már-már megragadó Pulútót. Akkor, egyelőre. Apám odabent a házban lehetett. 1971. szeptember 19-én a temetőbe nem a saját lábán tudott kijönni. Ott állt a sírnál, némán.

Varga László 57 évesen 1971. december 26-án meghalt. Nélkülem temették.

 

Egy fénykép datálása

Ráfoghatnám a Korona-vírus okozta önkéntes elszigeteltségre, de nem teszem. Minden mai körülménytől függetlenül is szeretek fényképeket nézegetni. A régtől meglévőkön találni valami újat, lehet szabadjára engedni egy eddig nem volt ötletet, és indul a dokumentált valóságon belüli fantáziajáték. Előhívom a szereplőket, beazonosítom a helyet és az időt, aztán feldereng valami új, amire egykor nem gondoltam. Mindez sorrendetlenségben és alig kötött emlékképeket ébresztve történik.

Húgom fiaitól érkezett a kép, édesapjuk, Péter szkennelte. Ha ő exponálta volna, akkor a felvétel 1973 körül, inkább előtte készülhetett. Marika és Péter 1974 márciusában házasodtak össze. De a sógor akkor sem lehetett a tettes: ő ennél tökéletesebb fotókat készített, némelyiket természetjárással, turisztikával foglalkozó ismeretterjesztő kötetekbe is megvették. Szép pálya indulhatott volna velük, ám Péter szerteágazó érdeklődése és aktivitása nem egyetlen vágányon haladt. Most szerencsémre a családi albumra összpontosít, és időnként meglep onnan valamivel.

A kép középpontjában Varga Mária.

1970_varga_maria_es_laszlo_image_0001.jpgA télikabátjának minden bizonnyal van valami női neve, ahogy az ingnek, zakónak is. Én felöltőnek nevezném, lehet, hogy helytelenül, mintha éppen rajtam volna. Télikabátomként szolgált eredetileg, aztán kifordítást, átalakítást, átszabást szenvedett, hogy egy nő viselhesse. A húgom nagykabátja közös matériánk része, ahogy ránézek, ahogy simítom – elárulja magát…

papi_maria_img_7734.JPGA nyaksál műselyem, olyan anyag, amire Anyu festett. Két kőművesbakhoz hasonló, méternyi magas álló fakeretre rögzítette az áttetsző textilt, azután megfestette. Többnyire csumival, vagyis fanyelű fémrudacskára tekert vattaszerűséggel. A batikoláshoz kicsiny staniclivá tekerte a hólyagpapírt, de a csúcsán résnyi nyílást hagyott. Ezzel a papírtölcsérrel adagolta a faggyú- vagy viasz-szerű meleg folyadékot a kendőre. A festékek felvitele után a zsiradékot kivasalva a színek, minták között seszínű választóvonalak maradtak. A kendőkön alkalmazta inkább, mint sálakon. Három-négy erős, de egymásba olvadó szín, négyzetek, foltok, vékony és vastag sávok lehettek ezen a sálon. A szókincsem elégtelen az árnyalatokat felsorolni. Szerettük azt a színvilágot, amely nem csak úgy magától, hanem színhatás-próbák, apróbb textíliákon történt kísérletek után alakult ki. Noha az anyagát nem találtam eléggé férfiasnak, magam is viseltem Anyu nyaksálját.

Ott van még a húgom sapkája. Az érettségi tablón látott, újra hosszú haját rejtette bele. A sapka színére nem emlékszem, talán a kékesszürke valamely árnyalata. Pirosat fel nem vett volna.

A hatvanas évek fordulóján a hivatalosan közös, végre igazi otthonunk dacára egyre ritkábban találkoztunk: bevonultam, majd elmentem diáknak Szegedre. Más iskolákba, más barátok közé jártunk. Pestre érkezése (1959), Anyunkhoz és hozzám csatlakozása óta úgy tartottam, hogy jobb, ha ő nem keveredik bele az én különféle konfliktusaimba. Becsültük egymást, büszkélkedtünk testvér mivoltunkkal. Chapeau bas!

E képen csendes büszkeség, békés öröm látszik. Klasszikus görög sisakra hajazó keretben sugárzó szépség. Nemes a rajzolat a szemöldök ívétől az áll vonaláig Nem fecseg, hangtalan bölcsesség fénylik fel inkább.

karacsony_kisujon-2.JPGSapkát középiskolásként nemigen viseltem. Csikorgó télben műszőrme kucsmát. A seregben parancs rendelte el a téli-nyári sapkaváltást, a vékony vagy a vastag alsót. Ezzel az utóbbival 18 éves koromig nem találkoztam. Nagyon viccesnek találtam, amikor karácsonyi ajándékként kapott hosszú gatya láttán nagybátyám, Papi Lajos örömében – vagy örömét eljátszva – felkukorékolt. Bizony, megtörtént, hogy a békés családi otthont náluk és a Papi-zugban találtuk. Anyuval és Marikával Kisújszálláson karácsonyoztunk…

A hosszú alsó után két-három évvel megismerkedtem a színház világával, a János vitéz, az Aida, A mosoly országa és az Úri muri titkaival. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Iluska szépséges alakítójának Gobbi Hilda adott instrukciót: – Ne majrézz a szereptől! Ez egy kis falusi kurva. Add, ami vagy, bátran! –. Az Aida sziklatemplom jelenetében a 12 méter magas díszlet volt igazán megindító. Mi díszletmunkások a takarásból a színpadra bekúszva testünkkel fékeztük le – mielőtt elérte volna a zenekari árkot. Kezdetben reggeltől késő estig melóztunk a szigeten. Gyakran aludtam a Kissváb-hegyen Dudi barátomnál. 1970 nyarán a szakállamat is hagytam megnőni, így maradtam guevarásan bozontos mindmáig.

1965_borzsonyben_vl_2010_08_20_12-07-58_482x568.jpgA dús hajtól évekkel korábban, 1965-ben megrettentem, hiszen tarkó felőli nézetben egészen Korda Gyurisan hatott. Még az a fénykép se kellett. A hajam a húgommal  közös képen sokkal rövidebb, de még nem ment át Félkopaszba. Az 1971-ben megjelent Jó szelet, kapitány szereplőjének modellje egy ismeretlen sráccal együtt év volnék, de a figura egyszerre rám is, és a szerzőre, Kiss József Lászlóra is hajaz.

Az én télikabátom sötétjét apró kékes, mi több: fehéres bolyhok, szövetszálak enyhítették. Szerettem. A festett sál nálam is tartozék volt. Alatta feketét hordtam, mint Bartók, mint Kassák, mint az anarchisták. Volt Anyum-szabta fekete mellényem, hozzá oroszosan gombolódó ing, a hagyományos szabású fekete inghez tartozott a vörös munkásőr nyakkendő Palcsitól – és hozzá lelkesedés, versek. Már a seregben is.

Pózoltam? A fotón biztosan. A beharapott ajak nem jellemző. Tréfának, ironikus elemnek szánhattam ezt az arckifejezést, hiszen a mosolyból is ott bujkál az arcomon valami. A gondterhelt homlok ugyan állandó, s az érzések, az öröm, a szeretet leplezése szintén. Ha valakivel, akkor vele, a húgommal oldódhatott  karakterpáncél. Együtt éltünk meg néhány meghatározó gyermekkori évet, s ami belénk fagyott akkor, az senki mással meg nem osztható.

A felvétel datálandó Kisújszálláson, Papi Lajosék gangja előtt készült. A háttér dupla ajtaján a külső kitárva, mi ketten vagy balról, az istállónak becézett szobrász-műteremből, vagy jobbról, a lakókonyha felől jöhettünk. A kis félmagas deszkakapuban állhattunk meg, amikor ifjabb Papi Lajos exponált. Ő készítette ezt a népesebb és a helyet jobban azonosítható felvételt is. A bal sarokban kishúgom, Varga Mária, a jobb szélen kosztümben anyunk, Papi Mária, és a derűs, Móricz Zsigmondos férfi a képen Papi Lajos szobrász.gangon_anyu_keresztapank-2.JPG

A most előkerült kép - kettőnkről - vagy 1970-ben, vagy legkésőbb 1971 őszén készülhetett. Marika 1971 decembere után, ha tehette, kitért a megváltozott családi állapotom elől. Akkor látogatott meg engem, akkor jött bárhova velem, Kisújszállásra és Párizsba is, ha egyedül talált. Sokáig nem vettem észre, mert nem akartam a saját helyzetemmel szembenézni. Ő tapintatos volt azzal is, aki nem érdemelte. Közel húsz év múlva jártunk ismét a húgommal és a gyermekeinkkel együtt Kisújon. Derűsen megint, mint a most tárgyalt képen. Csaknem boldogan.

 

A méltóság elvesztése

depp.jpg„Hallottál arról a Johnny Deppről, aki bedrogozva és bepiálva rendszeresen bántalmazta ártatlan, angyali feleségét, Amber Heardöt? Ugye, hogy ugye! Na és arról a Johnny Deppről hallottál-e, akit ártatlan, angyali felesége a házastársi viták alkalmával a legnagyobb természetességgel ütött arcon, és egy alkalommal úgy vágott hozzá egy vodkásüveget, hogy a színész majdnem elveszítette az egyik ujját? Nem? Semmi?” (player.hu)

Nem, én sem hallottam. De pofon az csattant. Abban a pillanatban, amikor lehetetlenné vált ilyen-olyan ürüggyel a Gonosz ártatlan angyali látszatánál megmaradni. Abban a pillanatban, amikor a legvédtelenebbet megütötte. Amikor az együttélés terheit a kiszolgáltatott gyermek lelkébe ültette. A testi-lelki kártételeket az anyai szív közhelye leplezi. Így megy ez.

Aztán a válás. Olyan, mint a borosta. Csak akkor szúr, ha a rossz oldalára születtél. Ha apaként... A kicsinyes osztozás, amelybe kényszerülsz, a hiábavaló önigazolásokkal teli táska, a szégyellős szövetségeskeresés ellentmond a józan észnek. Az anyagi romlásból akár erőt meríthetsz: a családi rekvizitumok beszennyeződtek úgyis. De megcsal a kármentő remény: hogy kapcsolatot tarthatsz, hogy Apu maradhatsz azután is. Kipreparáltak már a felkészülési szakaszban. Vesztessé kényszerít emberi-férfiúi és apai önbecsülésed. A méltatlanság a lélekbe ég.

A méltóság maga az élet. A méltatlanság pusztít. A Timbuktut övező sivatagban titkolt örömben, muzsikálásban, fociimitációban, kényszerházasságban, a Saria fogságában is emelt fővel élnek az emberek. A méltóság az, aminek híján mindez nem lehetséges.

https://www.youtube.com/watch?v=f7YeoB5bSBY

872.jpg

Pedigré

80 éves dokumentum

Kiadta a Magyar Királyi Kisújszállási Honvéd Kiegészítő Parancsnokság. Akkor még volt ilyen, létezése bizonyára megmentett a munkanélküliségtől néhány embert. Pontosabban: néhány urat.

Méltóságost? Nagyságost? Tekintetest? Ki tudja ma már… Az tudható, hogy ezen a hármon kívül hazánkban akkoriban még további négy megszólítás-kiegészítés létezett, nem kis gondot okozva az 1938 őszén visszatért felvidéki területek lakosságának. Ugyanis e tekintetben az ottaniak a cseh megszállás alatt nélkülöztek: be kellett érniük egyetlen titulussal. A köztársasági elnöktől a favágóig minden állampolgárt úrnak szólítottak a világ akkori 10. legfejlettebb ipari államában. Az 1938. évi visszacsatolások után az oda kirajzó „anyások” új szinekúráikban alig győzték harsányan megnevelni a demokráciához szokott őslakosokat.

Íme, ezen a magyar királyi dokumentumon a címzett akár méltóságos is lehetett volna – de maradjon köztünk: valójában még csak tekintetes se! Ahhoz kellett volna az érettségi. Abban a drága jó világban pedig már az is irigylésre méltónak számított, ha valakinek, történetesen a címzettnek is – a szülei szakmát adtak a kezébe.

Papi Lajos, a 18. évét betöltött fiatalember az 1939. évi II. törvénycikk értelmében sor alá került. Így aztán be kellett szereznie néhány okmányt, hogy katonai szolgálatához megkaphassa az itt bemutatott igazolást.

26_27.jpg


Iktatva az 527. számon, 1940-ben. Már javában dúlt a világháború, túl voltunk az angliai csatán, a kontinentális Európa nyugati része a Pireneusoktól a Visztuláig Hitler kezében, a keleti szegély államait Sztalin szaggatta. Visszatért 1940 novemberében (lásd a dokumentum keltezését!) „édes Erdély”, ahol a két Papi, apa és fia hamarosan munkához jutott. A Szeretfalva-Déda vasútvonal építkezéséhez – lévén civil vasúti munkások - nem kellett az 1939. évi IV. tc. folyományaként elrendelt származást igazolni.papi_lajose_2013_04_19_14-19-21_951x709_14-19-21_951x709.jpg

Igazából nem is tudom, mire kellett ez Lajkónak! A családi hagyomány szerint az idősebb Papi – máskülönben első világháborús frontharcos – annyira megvetette a tekinteteseket és nagyságosokat, hogy valamelyik rokonhoz a nemesi levelet is hozzávágta! A kutyabőrt sose akarta látni többet! Vajon ki lehetett ez a katonatiszti ambíciókat dédelgetett személy? A Csanytelekre került Papi Rozi néni fia? Ez csak magántörténelem volna? Talán mégse!

A dokumentumra vonatkozó kérdés az, hogy e lángoktól ölelt kis országban a küszöbön dúló háború árnyékában miért vált fontossá a pedigré?! A kiegészítő parancsnokságok irattárak és más civil hivatalok munkaidejét lekötni azzal, hogy személyenként legalább hat iratot felkutassanak és ellenőrizzenek?!  Normális?!

(A visszatért területek térképét Tófalvi Péter készítette 2006.)

A származásigazolást mindenütt kérték, a hadseregben rendfokozattól függetlenül törekedtek arra, hogy zsidó fegyvert ne viseljen. Az 1939. évi II.tc. A honvédelemről 87.§ már szól a honvédelmi munkakötelezettségről, u.a. évben az 5.070.M.E. sz. rendelet már honvédelmi munkaszolgálatot említ. „Zsidó” kifejezés még nem fordul elő a szövegben, de így értették és alkalmazták. 1941-től már kifejezetten a „zsidók munkaszolgálatáról” intézkednek. Munkaszázadokra „honvédelmi munkaszolgálat” kifejezést alkalmaztak. (Róbert Péter szíves közlése.)

A kitli

A fehér gyolcsing eredetileg egyszerű ünnepi ruha volt, s csak a XII., XIII. században lett szokássá, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan.kep1.png

A legfontosabb zsidó ünnepeket, a ros ha-sánát és a jóm kippurt jámim noráimnak (félelmes napoknak) is nevezik, arra a félelemre utalva, mely az embert elfogja az ítélet napján.

A két bűnbánó ünnepen fehér szín – az ártatlanság és a megtisztulás színe – uralkodik a zsidó templomokban. Fehér függöny borítja a frigyszekrényt, fehér takaró az előimádkozó asztalát, fehér a Tórát burkoló köntös is; az előimádkozó és vallásosabb gyülekezetekben a hívők nagy része is fehér gyolcsingben, az úgynevezett kitliben végzi imáját. A fehér gyolcsing egyúttal halotti ing is és az általános hit szerint azért viselik, hogy ezzel is fokozzák az ítélkezés napjának félelmetesen komor hatását.

Néhány héttel később, hósána rabba reggelén a zsinagógában az előimádkozó ismét halottas inget (kittel, kitli) ölt, és ebben imádkozik, mint a félelmetes napokon (rós ha-sánától jóm kippurig, azaz újévtől engesztelő napig), külön imarend szerint. A muszáf ima befejeztével kiveszik a frigyszekrényből az össze Tóra-tekercset, felviszik az emelvényre és kézben tartják őket, míg az ünnepi csokorral nem csináltak hét körmenetet (hakkáfót ). Ennek az ünnepnek a célja, hogy a jóm kippurkor meghozott kedvezőtlen ítéleten lehessen változtatni.

Más jellegű a tavaszi szabadság-ünnep, a peszah, melynek estéjén az otthoni ünnepi asztalhoz odakészítenek a széder (szertartás) vezetőjének egy kényelmes széket, melyre balra támaszkodni tud, ezzel is jelezvén, hogy a széder résztvevői is szabad emberek, kényelmesen esznek, mint egykor a rómaiak. A házigazda fehér köntöst, kitlit is felvehet, amelyet az esküvőn is visel, s amelyben majd az utolsó útra indul. A legfelszabadultabb alkalomkor - az egyiptomi szabadulásra emlékezve - a legboldogabb pillanatban is gondolnia kell az embernek az elmúlásra .

Peszah első és második napján a zsinagógákban hálaadó zsoltárokat (egész hallél: 113-118. zsoltár) mondanak. Az ünnep első napján délelőtt a többlet (muszáf) ima keretében a harmatért (tal) imádkoznak. Az előimádkozó a harmatért szóló ima előtt felölti a fehér halotti köntöst (kitli). Elhagyják az esőt kérő imabetoldásokat, melyeket e napig mondtak a mindennapi tizennyolc áldásban (Semone eszré). E szokások az izraeli éghajlat sajátosságaihoz igazodnak.

A kitlinek nincsen zsebe. Ez a rekvizitum az élőket, az ünneplőket emlékezteti, a pénz, a vagyon múlandóságára. Az értéket hiábavaló a zsebben keresni.


(Varga Papi László: Az örök reménység temploma - A szegedi Újzsinagóga szimbólumai és hagyományai.)

 

 

Fiat Lux!

Az igazság létezik. Csak a hazugságot találják ki. (Georges Braque).

Akit érdekel, mi a giccs – megguglizza. A Soroksár FB-csoportban vitáztunk róla. Az ember tetszetősnek találja, hiszen érthető, könnyen fogyasztható. A giccs lehet kedves emlék a vitrinben, és emelkedett eszme megjelenítője a köztereken. A bánatos szemű porcelánkutya belül üres, éppen úgy, mint a királyi-hadvezéri rekvizitumokkal (sisak, korona, kard) ellátott monumentum. Az utóbbi elhiteti, hogy minél nagyobb, annál nagyobbá teheti azokat, akik hisznek benne. A 85 méter magas sztalingrádi emlékművel nemcsak az áldozatból győztessé vált Rosszija anyácskával azonosulók lelkét emelték fel, hanem a gigantikus ellenségnek is emléket állítottak.volgograd-3.jpg

Családi örökség és példa okán kerámia-szakkörbe jártam. A szinte a romos királyi vár tövében afféle kiskamaszként hősies dolgok jártak a fejemben: a kirántott szablyával rohamozó huszárok, vagy a  – Ne lőjetek! Mi is Putyilov gyáriak vagyunk! – kigombolt ingű, kitárt szívű önfeláldozó munkásai. Legalább is olyasmit szerettem volna mintázni, mint ez a Tanácsköztársaság-emlékmű. Imre bácsi  – festőként amatőr, foglalkozása szerint technikai munkatárs az Állami Bábszínházban – azonban lelohasztotta igyekezetemet: az anyagszerűségre figyelmeztetett. tanacskoztarsasag_14_big.jpg

Régebben a Hétköznapi fasizmusban, nem túl régen a Mephisto című filmben láthattunk ugyanolyan, egymással felcserélhető szobrokat. No meg a Népstadion körül. A náci és a bolsi hősök egyformák voltak, egyformán hazudtak. A diktatúrák nem jártak kerámia szakkörbe, ezért olyanokat rendelnek, hogy mindenki értse! Gondolkodni nem érdemes, sőt: nem is ajánlatos róluk. Az is kiderülhet, hogy szomszédos országokban az egymáshoz hasonlatos hősies pózok alá egymással ellenséges figurák, eszmék, államok nevét szokták írni. Akkor pedig a szobor hazudik.  A gesztusok, a rekvizitumok, az egész ábrázolás hamis.

0505szegedhpim0536a.JPGMás történet az utcabútoroké: Varga Imre Radnótit az emberek közé, jelenvalóvá állítva – elgondolkodtatott. Évtizedekkel később Columbo hadnagy kutyástól: panoptikumfigura, lehet vele fényképen komázni a Falk Miksa utcában. A szegedi Kárászon az alföldi puli a gyerekek kedvence, Soroksáron sváb házőrzőként sem mond többet. Ki van fizetve.

tobias_klara_hungarianpieta1956unj.jpgMichelangelo Pietája örök anyai bánatról beszél. Szegeden Tóbiás Klára a lyukas háromszínű zászlót helyezte a fájdalmas anya ölébe. Szép, igaz és érthető – ma már! Hiszen a lyukas zászló motívumáról a nemzet kommunista mártírjainak temetését látva egy történelemtanár 1989-ben megjegyezte: – Hát ez már igazán túlzás!  – Az lehetett annak, aki 1956-ban született, és sose látott ilyet. Újhartyán obeliszkjén már nem kell megmagyarázni, s talán a kegyetlenül durvára kidolgozott felületet sem.

Miért ne lehetne megértéshez segíteni a fiatalt, a látványra nem könnyen ráhangolódó idősebbet, a jelképek tengerében bolyongó embert? A műalkotás nyújtotta élmény épp úgy nem adja ingyen magát, ahogyan az alkotóban sem csak úgy magától, puszta ihletből születik!  A művész nem ugyanazt a fát, nem ugyanazt a zászlót, nem ugyanazt az anyaságot látja és láttatja, mint mi, akikben jó esetben csak a nyitottságunk, befogadási készségünk van meg a szokatlanra, az eddig meg nem látottra, meg nem gondoltra. Engedjük hatni az újszerűt, s ha lehetséges, fogadjuk be.

Lux Antal önéletrajzi kötetét - Élet-Mű - olvasva a Mester életigazsága hitelesíti az olykor elvont tartalmakat. A gyermekkortól kezdve őszintén, mégis férfias szeméremmel szól a családjáról, a barátairól, és messze-messze elkerüli a konyhai falvédő-szerű közhelyeket. Szikla-ember. Műveiben néha meglátjuk azt, amit ő, néha valami mást asszociálunk, de mindenképp többek leszünk általa.

A Hanság című képén nincsenek hősiesen rogyadozó pesti srácok, nem szerepelnek rajta pufajkások, a lyukas zászló elemeire bomlott. Kordon a határkarón. A kép középpontjában nem azonosítható harckocsi. Körötte baljós nád és sás kések özöne - megannyi gyilok fenyeget. Nincs elől, nincs hátul, nincs menekvés. A civilizáció csupán homályos rettenet, rom. Kísért az otthon, a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Sebek az égen is!hansag_56_lux.jpg

Az igazság létezik.

Az én Balatonom.

Gyössz?

Nem sokat hallhattunk a Balatonról addig, legfeljebb a vezetékes rádióból. – Az valami jó! – lehetett gondolni. De alig egy évvel azután, hogy a parasztgyalázat bekövetkezett anyu és apu között, először az egyik, azután a másik vitt bennünket, húgomat és engem, üdülni. Azaz máshol lenni, mint mindig. 1955 nyarán apuval vonattal – mi mással? – mentünk Balatonberénybe. Jó messzire.

Attól kezdve, hogy jobbról feltűnt a nagy kékség, szinte csak a vonatablakban lógtunk, azaz kapaszkodtunk  szandálos lábunkat a folyosó hosszában végighúzódó fűtőtestre támasztva. A lehúzott ablakot fel sem értük, de a befelé kavargó korom így is megtalálta a szemünk sarkát. A budapesti, záhonyi személyvonatok nem álldogáltak meg olyan sűrűn, mint ez a balatoni, másutt ritkábban szólt a fütyőtő, emelkedett a piros sapkás vasutas hónaljából az indító tárcsa… Izgalmas, érdekes volt a vasút akkor és még nagyon sokáig. A Balaton déli partján mégis meg lehetett unni.

A megállók nevét – Balatonakármi alsó, felső – már a húgom is el tudta olvasni. Néha abbahagytuk az üdülők sorának bámulását, mert hiába kérdeztük aput, a válasz azóta is ugyanaz: – Nem, ez még nem a miénk! – (Tiéd az ország, magadnak építed!). Végül megérkeztünk a déli part legvégére, sok kis Balatonmicsodán és Fonyódon túl, Balatonberénybe. Ide szólt a jegyünk, a beutalónk, a beosztásunk, az alvégre.

A vasút közel a vízparthoz futott, a megállótól a Balaton felé azért elfért a két nagy üdülőépület. Odalátszott. Lakni persze nem ott laktunk, hanem a faluban, a nagyanyánkéhoz hasonló, szinte vele azonos parasztházban. Mindenki a maga helyére került.

1955_balatonbereny_2007_04_10_23-19-47_2032x1395_23-19-47_2032x1395.JPG

Fent középen apu két üdülőtárs között, alul balról a fia és a lánya, Gulyás Laci és egy lány Soltvadkertről.

Gulyásék estére nem zárták az udvari kaput. Az jött be nappal is, aki akart. Mi a Nagykunságban reteszeltünk, zártunk. Ahogy később megtudtam: az egykori Panonia Superior öröksége a balatoni nyitottság. A házinéni nálam alig idősebb Gulyás Lacijával szintén jól kijöttünk, csak egy komolyabb vitára emlékszem:

– Megyünk templomba. Gyüssz? – kérdezte.

– Gyössz. – szögeztem le. Ebből aztán épp oly hiábavaló huzakodás kerekedett, mint manapság szokott, amatőr nyelvvédő hunok között. Mert az egyik hun így tudja, a másik meg hun úgy. Ahogy mindenki.

Azért a katolikus templomba elmentem, holott a miénkben se fordultam meg sűrűn. A különbségekről, amelyeket most először megtapasztaltam, addig is tudtam: másként teszi-kulcsolja össze a kezét az ember, mink nem térgyepelünk, meg ilyenek. Igyekeztem ellesni a menetrendet: mikor fel, mikor le. Fontos volt, hogy hogy illedelmes legyek. A kántálástól idegenkedtem, de ha a többieknek jó, gondoltam, hallgatom én is. Megnyugtatott, hogy a templom belülről nem is olyan setét, mint amilyennek a kisújszállási tűnt kintről befelé. Szagos volt, ráadásul hosszú rúdon az orrom alá bökdöstek egy zacskót. Jól esett túl lenni rajta.

Akár az első cigarettán, amelybe az egyik, parti nádas közé benyúló stégen slukkoltam meg. Irgalmatlanul a szájpadlásomba mart. Rögtön megfeledkeztem arról, pedig izgatta a fantáziámat, hogy a közelben kikötött fekete-fehér csónak miért is Nebuló. Lehetne valami rendes neve. Még bulákról se hallottam addig, nemhogy nebulákról… Ezt a rejtélyt is lenyeltem, mint a cigifüstöt.

A csónakokba néha bemásztunk, de arra, amire valók, sose használtuk őket. Reggeltől estig a két nagy üdülőépület mögötti vízparton és a vízben töltöttük az időt. Apánk az árnyékban, kártyaasztal mellett, mi gyakran belementünk a Balatonba. Olyan messzire lehetett begyalogolni, hogy még a gondolatát is eluntam. Fecském sem volt: kantáros vászonnadrágot hordtam, így aztán két-három nap múlva rendesen leégtem, mindkét vállam kisebesedett.

Reggelente a hűvös, kemény ágyban ébredve a hámló, elhaló bőrt körömmel kezdtem kaparni. Kicsit fájt csak, nem úgy, mint este, de addig se viszketett. A sebhelyek sokáig megmaradtak.

Mikor a húgom és apu hazaértek a korai sétából, együtt indultunk a part menti üdülő pazar reggeliző asztalához. Az öregátkosban ugyan falun mindig volt mit enni, de a balatonberényi szövetkezeti üdülő változatos, elegáns kínálata felejthetetlen maradt számomra akkor is, ha a brüsszeli négycsillagos Berlaymont Hotel petit-déjeuner-je sem volt rossz.

Mire emlékszem még?

Az addig sose látott apró kecskekörmökre, a nagyobb kagylókra, a belőlük készült, fára festett és applikált dísztárgyakra. Két három év múlva ugyanott, Berényben, de a Spartacus S. E. sporttáborában, amelybe már egyedül mentem, fel is használtuk ezeket a sátor előtti térség díszítésére. Másra sem emlékszem, csak arra, hogy mi nyertünk. Szerényen fogalmaztam a szerénytelen emléket. Akkor már volt fürdőgatyám, nem csak kantáros és klott, meg előre megkövetelt kék színű atlétatrikóm, kettő. Anyu készítette össze. No igen, két fiú nevére emlékszem, lányok ugyanis nem voltak, de sokat beszéltünk róluk...

Ez volt és maradt az én Balatonom máig. Se saját telek, se autóstop az Osztapenkónál, és nem jártam ott Pierrel sem, amikor Megállt az idő

A sitten

A Csillagbörtön iskolakörletében az asztalok mögül penészes arcok néztek vissza rám. Ez volt a legmegdöbbentőbb számomra az intézetben. A szürke mákos rabruha természetesebb benyomást keltett, mintha a közismert, hosszában csíkos lett volna, de embertelennek hatottak a halvány, sápadt, kifejezéstelen emberi arcok. „Odakint” még a kórházakban sem látni ilyen beteges egyöntetűséget. Ezek az emberek nem kaptak napot, nem kapta meg őket a nap a sokadik, a börtönbeli nagyon sokadik napon. Ahhoz kevésnek bizonyult az előírásos, majd’ minden napi egy órás udvari séta.

 csillag_1994_2007_04_21_20-45-33_2940x2052_19-45-33_2940x2052.JPG

Különös sorsok, különös személyiségek - odabent. Ahogyan idekint is.

Pedig a híres dalra, a Késő üzenetre utalva: a szegedi börtön ablakába gyakran besütött a nap. A Csillag épületszárnyának hol az egyik, hol a másik oldalát világította meg.

A sitiprinc eszerint hordozta egyik oldalról a másikra, s akasztotta fel az ablakzugba beépített ablakrácsra az ő kicsiny ültetvényét, a favályúban gondosan nevelt macskapöcse paprikát. Kincset ért az ízesítés akkor, amikor addig etették a vitamindús növényi táplálékot az elítéltekkel, amíg a pótkocsis teherautó-rakomány kapor el nem fogyott. Bármiféle egyéni igény kielégíthetősége óriási jelentőséggel bírt odabent.

De nem mindenki panaszkodott a börtönkosztra: a szocializmus utolsó évtizedében megtörtént, hogy egy utcán élő ember a rendőrjárőr szeme láttára tört be egy kirakatot: rögtön bevitték, s ősztől tavaszig kitelelte a büntetést. Nem csak a meleget, a váltás tiszta ruhát és a rendszeres étkezést nyújtotta neki az állami gondoskodás, hanem előfordult, hogy életmentő orvosi kezelést is.

A tanárként bent töltött tanévek alatt a nagy, sápadt, szürke tömeg egyöntetűsége feloldódott. Az iskolakörlet ablakkertész pedellusa után másokat is megismertem valamelyest, ha úgy akarták. Volt, aki szabadulását követően pajzán képeslapot küldött egy tengerparti üdülőhelyről, akadt, aki a szabadsága alatt látogatott meg. Pedig a lakáscímem nem nyilvános. A ballagás előtti nekem adható szerenádot persze nemcsak emiatt lett volna körülményes megszervezni.

Egyszer mégiscsak csengettek. Amikor megláttam a vékony kis fiatalembert, alig ismertem rá. Udvariasan köszönt, tanár úrnak szólított, s ekkor, a meglepődés oldódásakor ismertem fel. Vele volt egy szintén sápadt, igen karcsú, csinos, feketébe öltözött nő. Beengedtem őket. Szinte csak a lakásban vált teljessé bennem a felismerés, hogy a vendég: csillaglakó!

A beszélgetést ő irányította, a szorgalmas, tudálékos diák a Kaptárból. Dolgozatai tele voltak idegen szavakkal, melyeket saját, több nagyalakú füzetből alkotott kéziszótárába gyűjtött és onnan memorizálta őket. Igyekezett velük meglepni engem is, aki az idegen szavakat lehetőség szerint kerülöm. Legtöbbjüket egyszerűbb helyettesíteni, mint megmagyarázni.

A dolgozatjavítási óra részeként sor került nem csak a szóbeli értékelésre, hanem a javításaimra történő rákérdezésekre is. Ezt annak ellenére sem tartottam feleslegesnek, hogy egy-egy kifogás jelzéséhez szöveges iránymutatást is fűztem, például, hogy a bekezdés 5 V-os, amellyel a „volt” szó ismétléséből adódott „feszültségre” hívtam fel a figyelmet. A hibáztatott részek megvitatása után került sor az osztályzatok véglegesítésére, a naplóba történő beírásra. Egyszer azonban nem az osztályzatról, hanem az idegen szavakat kedvelő (preferáló) szerző tájékozottságáról szólt a vita. Már akkor, amikor aláhúztam a látogatóm máskülönben kiváló irodalom dolgozatában a ditriambus kifejezést, számítottam arra, ami a javítási órán bekövetkezett.

Kötötte az ebet a karóhoz, hogy van ilyen szó, én pedig, nyújtva a jelenetet, nem hittem el neki. Szó szót követett derűsen, majd igazát és az én tájékozatlanságomat bizonyítandó lelkesen hozott le a zárkájából egy nyomtatásban megjelent szótárat a szerző, hogy íme itt van benne a ditirambus! Az elragadtatott érzelmekkel teli, dicsőítő költemény görög neve. Csakhogy a dolgozatában két betű felcserélődött! Szándékát a javítás során természetesen megértettem, de kifogásommal nemcsak odafigyelésemet jeleztem, hanem az idegen szavak használatának kockázatát is. Diákom nem vette zokon a leckét…

 graham_greene_brightoni_szikla.jpg

 A Brightoni szikla (Graham Greene) stílusos ballagási meglepetés volt ettől az osztálytól.

Szabadsága idején meglepetésemre azért keresett fel menyasszonyával együtt, hogy szabadulása után különórákat vehessen tőlem. Mintha Miskolcon nem találhatott volna nálam különb magyartanárt! Tőlük azonban szíve választottja jelenlétében, de még elítéltként aligha kísérelhette volna meg elkérni a doktori oklevelet! Beszélgetésünk úgy alakult, hogy maga a börtön, a szabadulás nem is hangzottak el benne. Az pláne nem, ami miatt mindez bekövetkezett. Körül írtuk, vagy inkább megkerültük, idegen szavak nélkül.

A „benti” osztályom tanulóitól sose kérdeztem, hogy mit követtek el. Így aztán börtön-tanéveim kezdetén – a feleségem kérdésére –, hogy félek-e „odabent”, magabiztosan válaszoltam:

– Ugyan mitől? Vannak ott ártatlan emberek is. Némelyikük csak a feleségét gyilkolta meg…

Egyikük eme némelyek közül nem az ártatlanságát, hanem a könnyelműségét emlegette. Úgy vélte, jobban járt volna, ha sikeresen befejezi a gyilkossági kísérletet. Akkor az asszony – hogy az a magasságos tegye ide meg amoda – nem vallott volna ellene. Hogy ezt poénnak szánta-e, nem tudhatom. Őrszolgálati bölcsességként a seregben hallottam effélét: ha már lőni kell, akkor ne legyen tanú.

Néha előtörtek a másféle vallomások, érzelmek is. Irodalomórán, ha jól sikerült. Arany János Ágnes asszonya férjgyilkossága miatt nem a börtön, hanem a lelkiismerete által bűnhődik meg. A Csillagban sokakban őszinte megrendülést váltott ki a ballada üzenete. Kiszakadt belőlük: – Nap nem telik el úgy, hogy ne bánnám! – mások nyugodt cinizmussal reagáltak erre: – Ne tessék elhinni, tanár úr, itt mindenki hazudik, bűnözők! –

Természetesen a bűnelkövetők nem mindegyike bűnöző! De aki a nehéz életűek közül elmesélte, hogy javítóintézetben kezdte, börtönben folytatta azt, amibe beleszületett, s börtönévei alatt a felesége gyermekükkel együtt külföldre távozott, száraz cinizmussal tette fel nekem a kérdést: szabadulásakor 1200 forinttal a zsebében lakás, megélhetés nélkül vajon mihez kezd majd?!

Egy másik elítélt odakint rendőrként szolgált. Kocsmai hergelés után leendő apósára és anyósára lőtt rá. Elhitették vele, hogy a menyasszonya és annak csábítója közeledik a sötét, folyóparti töltésen. Ez a rab egyike volt azoknak, akiket a híres Richter-gyilkosság után előre, a katedra és a tanulóasztalok, a tanár és a tanulók közé, az első sor első helyére ültettek. Megbízható, korrekt, nyugodt emberként engem védett, hiszen bárki bekattanhatott a tanteremben ugyanúgy, ahogy Richter Richárd a bútorgyárban.

1984-ben azon az októberi délutánon is odabent, a Csillag-épületben dolgoztam, amikor hirtelen minden rabot a zárkákba, engem pedig az intézetből kiparancsoltak. A szomszédos gyárban ekkor történhetett a szörnyű hármas gyilkosság. A Délmagyarország talán két nappal később írta meg, a tanítás legalább három héttel ezután vált lehetségessé. Tanulóim szerint Richter kereste a halált, s miután öngyilkossági kísérlete – megbilincselve fejest ugrott az emeletről – nem sikerült, támadt a bútorgyári művezetőkre. Kivégzése napján elcsendesült a Kaptár…

 csillag_1994_plusz_2007_04_22_0-02-43_3504x2364_23-02-43_3504x2364.JPG

 Diákok és tanárok a sitten is együtt ünnepelték a sikeres vizsgát!

Az én tanítványaim középiskolai érettségire készültek, s az iskolába járáshoz nemcsak a 8 osztály, hanem szakmunkás bizonyítvány is kellett, továbbá jó magaviselet a sitten. A lehetőség inkább néhány órai civil életet jelentett a börtönön belül, mintsem szabadulás utáni jobb anyagi perspektívát. Volt, aki kerek perec megmondta, hogy a szakmájában többet keres, mint az érettségizett irodisták. Főiskolát végzett, művelt, olvasott tanítványom is akadt, de végzettsége csak érettségi után derült ki. Addig is: minden jegye ötös lett nálam… Neki sem a bizonyítványra volt szüksége. 

A Kék fény tévéműsorból benzinkutas gyilkosként elhíresült fiatalembernek maga az iskolába járás, az érettségi, a második–harmadik szakma megszerzése adta vissza az életkedvét, s ezzel talán – a sitten – az életét is. Története addig a bizonyos pillanatig banálisként indult. Egy lánynak szeretett volna imponálni jómódú riválisához képest, a benzinkút amatőr kirablása gyilkossá tette. A lány néhány hónapig válaszolt a leveleire, de aztán műsorváltozás történt. Az elítélt egyedül nézett szembe az egész addigi életének hosszával felérő rabság tényével, s persze azzal is, amit elkövetett. Az egyik nevelőtiszt vette rá, hogy készüljön az érettségire, tanuljon új  szakmát, hozza ki a börtönévekből mindazt, amire képes, ami lehetséges. Az élő halottból lassan élő, reménykedő emberré kezdett válni…

A 40 évet be nem töltött iskolázatlan rabokat az „átkosban” kötelezték az általános iskola elvégzésére. Ezt aztán a szabadság beköszöntével, 1990 után eltörölték. E tekintetben visszatértünk a polgárosodás küszöbére, a reformkorba. Bölöni Farkas Sándor 1830-1832 között tett utazásának tapasztalatai alapján az amerikai Massachusetts állam börtöne legfontosabb, követendő funkciójának az oktatást, a nevelést tartotta idehaza, az akkori két hazában, Magyarországon és Erdélyben is!

Talán nem egészen úgy, ahogy csinos kolléganőnk az írni-olvasni is alig tudó általános iskolai közegben az esztétikai szép fogalmát magyarázta. Nem vitt be szemléltető eszközt, s a tankönyv nem elégítette ki, így a figyelmet magára fókuszálta:

– Szép például az én lábam! –

A kanos társaságban mindig meglévő feszültség kirobbant:

– A tüve! –   harsant fel rögtön, s ezt aztán óriási hangzavarban ütötték felül a különféle, csöppet sem esztétikai élményekre utaló tippek és javaslatok. Hiszen ezek az emberek nőt alig láttak, este nyolc után az egyetlen tévéadást központilag kapcsolták ki, hogy alkalmanként a szocialista erkölcs szempontjából káros tartalom ne érje őket. Így aztán a rémült tanárnő az iszonyú hangzavarnak, a rá meredő férfivágyak kitörésének csak a vészcsengő alkalmazásával volt képes gátat vetni. A fegyőrök az osztályt szétdobták, a tanítást szüneteltették, s némi fegyelmi büntetést követően kezdtek el az órán történtekről kérdezősködni…

Igen, a rabok is emberek. A büntetéssel járó korlátozásokat tudomásul vették. Volt, aki ezen keretek között a fizikai erejével, volt, aki szellemi kapacitásával lett odabenn fontos személy. Az egyik osztálybizalmiról – amely egy másik szerep – meg-meg jegyezték, hogy ő a kislány. Elfogadta, nem zavarta, hozzá tartozott. Én is megvontam a vállam.

Ám sokan szóvá tették, hogy csak szabadságmegvonás szerepel az ítéletben, a szexualitás megvonása nem! A sittes szólásmondás szerint bemegy a laboráns, kijön a buzeráns… Mert nem mindenki született ilyennek vagy olyannak, s nem mindenki választ szabadon. Szexualitása azonban mindenkinek van.

Az irodalom, a művészet az életről, a halálról, a szexusról szól. Akkor is, ha az utóbbiról az iskolai tananyagból nemigen lehet tudni.

Az egyik osztályomban egy 16 oldalas dolgozatban olyan elképesztő erővel tört fel a bebörtönzött, s eközben az erőszakszervezet tisztje révén megcsalatott Madách Imrével való azonosulás, amilyen mértékűt sehol máshol nem olvashattam! Aki írta, minden tekintetben férfinak tudta magát. Büszkén mesélte, hogy kétemeletes ház tetejére mászott fel kívülről tévéantennát javítani, hogy a gyerekek tévét nézhessenek. Ám nem akárki, hanem egy fegyveres, hivatalból bátor katonatiszt gyereke ismerte el:

– Na látod apu, a bácsi megcsinálta! –

Az említett 16 oldalas dolgozatot persze nem lehetett a minden iskolában megszokott módon, a tanteremben kétszer 45 perc alatt megírni. Eleinte ebben az osztályban is a katedráról – a börtönben még nem vették ki alólunk a dobogót – figyeltem az illegális tevékenységek előfordulását. A rendszerváltás után, hogy ne unatkozzam annyira, az asztalomra tettek a fiúk egy rakás színes szexlapot, s mi tagadás, ezek sokkal inkább lekötöttek, mint az előttem körmölők! Mivel nem az üldögélésért fizettek, s a tényleges tanítással töltött idő is jobban hasznosult, ezután inkább „házi” dolgozatokat írattam. Akinek tellett rá, 10-20 oldalt is írhatott.

A börtönről nincsenek rossz emlékeim. Arról a kevésről, amit tapasztaltam, vastag könyvet lehetett volna írni, annál is inkább, hiszen az egyik parancsnokhelyettes ebben támogatott volna. Anyaggyűjtés helyett azonban inkább tanítottam. A büntetés-végrehajtás tisztjei és tiszthelyettesei és az Alföldi Bútorgyár dolgozói segítettek ebben. Számukra is indult osztály, amelyben tanítottam.  Ez az osztály a rabokéval ellentétben el is ballagott, s ez alkalommal a valaha volt legszebb virágcsokor került a tanári asztalra.

 csillag_1995_osztalykep_2011_05_05_20-50-28_3564x2436_19-50-28_3564x2436.JPG

A mindennapi kötelezettségek teljesítése mellett...

 

 

 

Dedikáció

– Apja fia! – mondták nem megosztott, de kétfelé tartó jóindulatú szeretettel, ha a gyerek ügyesen lépett fel a suszterszékre valami előle rejtett dologért. Apja fia volt akkor is, ha a tanítónő kivételezettjét a fogalmazásban idétLenkének jellemezte. Szűcs Lenke sűrű tenyeresekkel torolta meg a szóalkotást – de odahaza ebből cinkos fejcsóváláson kívül más nem keletkezett. A húgom apámmal hasonló járásunkra figyelt fel inkább.

– Apja fia – mondtam játszi büszkeséggel a pesterzsébeti Pacsirtatelepen korai sétáinkon, melyeken a fiam minden rigó szoknyára erősen felfigyelt. A női ruhák ott hullámzottak szemmagasságában, az én szememben pedig a lányok-asszonyok mosolya ült meg. Egyik irányban, a villamos végállomás felé boltba mentünk a Királyhágó utcából, a másik irányban egy tágas tér volt a cél játszani. Szerettem ezeket a rövid utakat, amelyeken kissé le kellett hajolnom hozzá, a kezéhez. Elvégre azért férfi, hogy ne vegyem fel! Az 52-es villamoson is csak megtámasztást kínáltam az álláig érő ülés előtt. Egy idegen kisded nagyot nézett, amikor neki is csak térdét megvetni tartottam a markom. Értetlen pillantást vetett hátra – ő a tedd ide-tedd oda rendszernél tartott. Az én fiam azóta sem!

1976_06_08_2011_08_18_15-35-59_759x523_15-35-59_759x523.jpg

Nagyfiam már a második születésnapján vezetett! Máig szenvedélye. Sok évvel korábban ábrándoztam a pedálos autóról, nagyanyám, aki ennek tanúja volt, a fiamat lepte meg vele. És engem ugyancsak! Ma is döbbenettel nézem az összegek nyugtáit, amelyekhez téesz nyugdíjas özvegyeként jutott.

1977_2010_08_08_20-44-53_543x726_2.jpg

A Mátraaljáról vonattal látogattuk a nagymamát. Visszaútban a Kisújszállás–Kisterenye vonal egyik állomásán a fiam maga fújhatta a kalauz indítósípját. Kettesben utaztunk órákig, és egy cseppet sem unatkoztam. Kicsit később, a százhalombattai játszótereken már inkább. Az ifjabbnak akadt jó társasága, számomra sem apatárs, sem anyatárs nem adódott. Fontosabb dolgom mégsem volt annál, minthogy az időt vele töltsem hétvégeken.

1980_szazhalombatta_2010_07_08_23-27-45_571x766_22-27-45_571x766.jpg

Néha Budára, a Sas-hegy oldalába látogattunk: itt az ő nagymamája, annak a férje: Miki papa és Abu várt bennünket. A nagyszülői rajongás akkor még meglepett, mert mégis csak túlzás, hogy anyum az afgán agárral együtt négykézláb kergetőzik a fiammal! Hazafelé Kelenföldről, ahonnan a házra szinte odaláttunk, mindig visszatelefonáltunk egyet. Felemelő játék volt az – mert így érte el a lánccal rögzített kagylót. Nálunk ilyen eszköz nem lévén, a távbeszéd remek szórakozásnak bizonyult.

1984_04_30_2011_08_20_14-38-22_909x714_14-38-22_909x714.jpg

Aztán a séta, a kirándulás egyre kevesebb. Még egy vízitábor belefért, majd változtak az idők, megnőtt a gyerek. Kamasz korától – nem ritka ez – fontos dolgainkról nem beszélve, ragaszkodásunkat elrejtve éltünk. Tovább tartott, mint De Gaulle sivatagi átkelése. Az én apámnak az sem sikerült: ő hamarabb kelt át a túlsó partra, mintsem hogy megtudhatta volna: megértem és részemnek érzem őt. Ötvenhét múlt akkor, én huszonöt.

Az ember az életét az utódainak dedikálja. Apja fia vagy tagadója – egyre megy. Mégis jól esik, amikor – évtizedek után, de még ideát – nyugtázom azt, amiben sose kételkedtem. Hogy küzdött, vesztett és nyert, mindig egyenesen. Az én fiam, az én apám, a mi atyánk…

Az én forradalmam Kisújszálláson 2.

Ellenforradalom

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők! Nem is csak az, hogy nem vót mit enni! Hanem az a megalázás... az a lenézés amit kaptam! Hogy ollyat én soha még nem éreztem egész életembe, még cseléd koromba se!

Az ellenforradalom különben itt úgy zajlott le, hogy – hát puffogtattak, puffogtattak: szóbelileg. De úgy komolyabb dógok, hála istennek, nem vótak nálunk. … Olyan különlegessebb dógok mondom itt nem történtek. Nem vót itt még egy puskalövés se. Csak a szobrot döntötték le, itt a főtéren – hát azt ledöntötték. Meg pofázás vót – a pofázás, az ugye ment.

Így mesélte ezt egy kisúji fontos elvtárs Csalogh Zsoltnak: – Egy téglát én is letettem. (Ifjabbaknak: a szocializmus felépítéséhez.) Az 1989-es kiadásból idézek.

kisuj_2010_10_09_18-44-56_150x247.jpgSzobor persze egy darab se’ állt a városban, csupán a szovjet katonák obeliszkje. Aznap döntötték le, amikor a piactéren a Forradalmi Tanács is megalakult. A református templom kőkerítésére kapaszkodva figyeltem, amint sokak mellé szomszédunkat, Lapis bácsit, az üvegest is beválasztották. El sem tudom képzelni másként, hogy ott lehettem, másként, mint nagyanyám piaclátogató szenvedélye folyományaként. A népgyűlést követően, amikor a kommunisták ellen készülődő tömeget Sípos tiszteletes leszerelte, már hazafelé tartottunk. Pár nap múlva apánk is megérkezett Budapestről.

Apu sokat mesélt a forradalomról, amikor hazajött Kisújra. Végleg, úgy gondolta.

Ki is váltotta az ipart. Felkerült a Marjalaki utca 45. szám alatti ház utcai homlokzatára cégtáblán a neve, nagyobb betűkkel: CIPÉSZ, kisebb méretben jobbra alul, hogy mester. A ház kisebb, belső szobája lett a műhely spanglival, háromlábú székkel. Ott is aludt az „új lakó”, mi ketten a húgommal a „nagyházban” maradtunk, a konyha másik oldaláról nyíló utcai szobában nagyanyámékkal. Napközben persze ott üldögéltünk a vaspálcákkal tagolt, dróthálóval védett nagyablakú kis szobában, a váltótanítás engedte rend szerint. Testvérem másodikos volt, én már negyedikbe jártam.

A 2017-es NAGYKUN KALENDÁRIUM 113. OLDALA UTÁN ELTŰNT  A SZÖVEGBŐL AZ ALÁBBI:

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Szövetkezet persze Kisújon is volt. Mint Csalogh Zsolt dokumentum-bejegyzéséből megtudtam: ugyanaz a „régi jó elvtárs” alapította, aki egy téglát maga is letett a szocialista rendszer megalapozásához. Nem cipészműhelyben rakta a téglát, persze. Ez az illető nem jutott olyan magasra, mint az államfői testületben leghosszabb ideig, évtizedekig elüldögélt Nánási László, vagy a szintén suszterként emlegetett kis Oláh Laci.

Kevesen tudják ma már, hiszen kiveszőben vannak, de a cipészekre legalább annyira jellemző a politizáló hajlam, mint az a fodrászokról, taxisokról közismert, hogy a leghíresebb péksegédet, Buci Gyurit ne is említsem. A kisúji cipészek közül a történet elején idézett elftárs életrajzában, akár Kádár Jánoséban is, szintén szerepelhetett, hogy „eredeti foglalkozása: munkás”. Egyikük sem dolgozott azonban túl sokat a saját szakmájában, 1945 után mindketten a belügyi vonalra kerültek.

Varga suszter velük ellentétben szerette a görbe tűt, meg a betűt is, sokat olvasott, bár magukat a könyveket nem különösebben bálványozta. Az udvar végében álló budiba könyvvel a kezében vette be magát, már amikor az időjárás engedte. Kitépett lapokba csomagolta a tojásokat, melyeket Pestre utaztában a hüvelyes vetemény, tehát a füstölt kolbász mellé helyezett. Irkán, egyszerű levélpapíron-borítékon kívül nemigen költöttünk papírra. Pénzt adni ilyesmire? Akkéne még! Időnként bepakolt két-három pár vadonatúj, maga készítette remekművet: olyan cipőket, amelyekhez foghatót harminc-egynéhány év múltán bécsi kirakatokban láttam. Hogy mennyiért adta el őket, s honnan szerezte a bőr hozzá, az nem rám tartozott. 1956-1957 telén úgy látszott, talpra állhat, újra kezdheti az életét, egzisztenciáját.

Fordult a kocka apám régi szaktársa számára is. Nem lehettek nagyon jóban, mert nem emlegették a cipészek között, névről se ismertem, Csalogh Zsolt könyvéből szereztem róla tudomást először.

Ötven hatba én személyzetis vótam a Városi Tanácsnál, ott ért az ellenforradalom is. Onnan bocsátott el a Forradalmi Tanács ötvenhat november másodikán. Máma is megvan még az az ember, aki akkor bejött az irodámba és közölte, hogy vegyem a kabátomat, elmehetek, el vagyok bocsátva – máma is megvan, és én nem indítottam ellene eljárást ötvenhétbe! Pedig hát mint volt ávós, én ezekkel az ügyekkel is foglalkoztam – de nem, annak az embernek én semmit nem csináltam, nem is szóltam hozzá. …Elbocsátottak a munkahellyemrül, de amúgy engem senki nem bántott.

4_labu_suszterszek.jpg

Egykettőre jöttek a kuncsaftok a cipészműhelybe. Apu sokat viccelt velük, miközben járt a keze a kerekfejű kalapáccsal, a faszögek csak úgy röpködtek a szája széléről az árral kijelölt helyükre: a talpba. A lábszíj, amivel a megmunkálás idején a kaptafára húzott félig kész cipőt a combjára szorította, sűrű szemöldök-emelintéssel került szóba, jóval gyakrabban valóságos pedagógiai célzatú alkalmazásánál. Többnyire be nem váltott ígéret maradt a – Kapsz a lábszíjjal! mert azt, hogy engem valaki megverjen abban a kis házban, felnevelő nagyapám nem tűrte volna el. Pedig Béres Kálmánnál szelídebb embert nem ismertek az ártézi kút környékén, de még a Dühöngőben, a Sóhajban sem!

Apám történetei nem nekünk, gyerekeknek, hanem a kucsaftoknak szóltak a forradalomról, komcsikról, ruszkiról, ávósokról. Különösen tetszett az a história, amelyben a felkelők kátrányfőző üstház csövét fordították az érkező tankok ellen, s azok rendre meg is hátráltak a „nehézfegyver” láttán. Évekkel később már mesének tűnt ez a jelenet, legyintettem is rá, hiszen sokáig szóba sem került 1956, és annyira valószínűtlennek hatott az egész. Akár a kockaköves útra borított kenőszappan, ez is elfolyt a feledésbe, amelyben csak csúszkálni voltak képesek a tankok, haladni, irányt változtatni nem. A mesebeli legkisebb fiú, a Dávid és Góliát motívuma mindig, de különösen tízéves mivoltában lelkesíti az embert. Mivel a tankokkal ellentétben a kenőszappannal majd tíz év múlva, kereskedő-gyakornokként esett az első találkozásom, apu igencsak szemléletesen adhatta elő a történteket, mert meseként ugyan, de bennem megmaradtak. Aztán egy évfordulós rádióműsorban hallottam újra a Móricz Zsigmond körtéri harcokról, s rájöttem: apám az igazat mondta. Azt mesélte el a kisházbeli hallgatóságnak, amit látott.

verpeleti_ut_eleje_a_moricz_zsigmond_korternel_hatterben_a_bartok_bela_ut_torkolata_fortepan.jpg

A kuncsaftok azonban nem a történeteiért, hanem a munkájáért jártak hozzá. Megbecsült, jól kereső cipészmester volt, amíg be nem ütött neki az államosítás, a kolhozrendszer, a diktatúra. A fordulat után a szüleim Budapestig meg sem álltak. A Verpeléti út (ma: Karinthy Frigyes út) sarkán a cipész-szövetkezet adott munkát először mindkettőjüknek. A forradalom is itt, a körtér közelében érte apámat.

Apámat azonban valamikor ’57 elején elvitték. Ez a szó többet, mást jelentett akkoriban, mint az egyik helyről a másikra történő mozgatást. Hogy tulajdonképpen mit is, azt akkor éreztem át, amikor hazakerült.

Iszonyatosan megverték. Taknya-nyála folyt, könnyezett csendben, az ujjait se behajlítani, se kinyújtani nem volt képes. A felső teste tele volt soha nem látott sérülésekkel. Csak fel-felsóhajtott: – Anyám! – mondta nagyanyámnak, és nem beszélt neki se semmit. Sipos tiszteletes mellett fekve látták a betonpadlón, vizes kenderzsákokat dobáltak rájuk, azon lépkedtek passzióból a pufajkások. Állítólag nem odavalósiak voltak: a kisúji elvtársak a szomszéd városokba jártak az ellenforradalmárokat aprítani, nehogy valaki idehaza a sötét utcán megkenje őket, amazok meg hozzánk.

IDÁIG TART A KIMARADT SZÖVEG. A KALENDÁRIUM 114. OLDALÁN FOLYTATÓDIK:

Pedig a forradalom napjaiban nekik nem kellett félniük! Maga az egykori suszter mondta:

Hát mint volt ávósnak ugye üzengettek, hogy majd ez lesz, majd az lesz – de én nagyon fel vótam kíszülve. … Úgyhogy aztán én fel vótam szerelve KÉZIGRÁNÁTTAL, GÉPPISZTOLLYAL, GOLYÓSZÓRÓVAL, MINDENNEL el vótam én látva! A rendőrségtül meg megkaptam a régi kutyámat, egy hatalmas nyomozókutyát. Géppisztollyal álltam az ajtóba, a kutya mellettem – úgyhogy ha bejöttek vóna, már a Cézár is elkapott vóna egybül két-három magyart. Szóval ki vótam stafirozva hiánytalanul, vót itten annyi mindenféli! De mondom, nem kellett használni belűle semmit se. Vigyázni vigyáztam, az igaz, de olyan nagyon nem féltem azér – hát kimentem én az utcára is, végigmentem a városon! Igaz hogy mondogatták utánam, hogy "em meg a vín gazember ávós!", ilyen siheder kölkök, mögöttem - de én hátra se néztem, mintha nem is hallottam vóna.

Szegény apámnak még az udvarra sem volt szabad kimenni 1957 tavaszán! Megszűnt a kisházban a suszterájos terefere, Apu soha többé nem beszélt sem a pesti, sem a kisúji eseményekről. Csak a véletlenül kezembe került igazolásból derült ki számomra, hogy a cipész-szövetkezetben munkástanács-elnökké választották. Akik ismerték. igazolták, hogy gondosan őrizte a szövetkezeti vagyont, politikai tevékenységet nem folytatott. Nem hinném, hogy segített rajta ez a papír. Az talán igen, hogy a választás második helyezettje, a szövetkezeti elnök javára lemondott az elnökségről. A forradalom napjaiban nem is sejthette, mit tesz majd a „munkáshatalom” pár hónap múlva a munkásokkal…

Az egykori szaktárs akkoriban másképpen szenvedett.

Énnekem inkább utánna lett keserves – mer nem kaptam munkát sehun se. Egyszerűen nem vettek fel! A Tanácsnál szóba se álltak velem. De úgy hogy szabályossan kenyér nélkül vótam, ötödmagammal! Mer nem vettek fel sehova, még a cipész-szövetkezetbe se, amit én alapítottam még negyvenháromba – onnat is elkűdtek! Hát suszter vagyok, nem tagadtam én meg a szakmámat – de hiába:

– Ávós vótál? –  aszondta az akkori elnök. – Akkor menjé haza. Ne zavarjá minket!

Mentem akkor a téeszbe. Az elnökkel eggyütt dógoztunk valamikor, tizenöt évig jártunk ugyanabba a kulákudvarba – most meg:

– Kedves komám – aszondja –, én felvennélek, mer jó vónál a raktárba, vagy könyvelni, te mégis jobban tudod az írást; de nem tehetem, mer a tagság azt mondja, hogy ávós vótál.

Nem vettek fel sehova se!

Az anyai családnál, épp úgy, mint eddig, kéthetenként találkoztunk a Pestről érkező Anyuval. Egy-két születésnap is adódott a télen, szokatlanul gazdag: naranccsal, igazi kakaóval, gesztenyepürével. Csak a karácsonyfa nem volt olyan, mint két-három évvel korábban a közös amott, a Marjalaki utcán.

A Papi-zugban a ház felnőttekkel is benépesült egyszer: Szolnokról szobrász keresztapám érkezett, Záhonyból a vasúti főtiszt, a Bittner-faluból meg Imre bácsi. Mindnyájan kommunisták voltak, de korántsem egyformán. A szobrász még a sztalinizmussal leszámolt szovjet XX. kongresszus előtt odavágta a párttagkönyvét a megyei tanácsi népművelési osztályán, hamarosan el is veszítette a munkáját. A záhonyi mozdonyvezetőt a munkásőrségbe vitte a meggyőződése, Imre bácsit meg a Bittner-faluból ugyanez a pufajkásokhoz. Az „események” után már ő sem csak odahaza, a kerítés fölött kipislantva küzdött a proletárhatalomért.

Emlékszem, mert ilyesmi csupán akkor egyszer történt meg, hogy egy egész sereggel, korai sötétben visszamentünk Papiéktól apámért a Marjalaki utcába, hogy magunkkal vigyük elvált felesége családi körébe. Most csak találgatom a dolgot: visszafogadó családi gesztusnak, megbocsájtásnak szánták, vagy öntelt megfélemlítő díszszemle volt az egész? Akkor nem értettem, ma már nem tudhatom. Hanem apu nem jött ki a házból, csak nagyanyám: nemet mondani.

Apám a válás után az '57-es egzisztenciális kudarcot, a megalázást, a kilátástalanságot sose heverte ki. Megverték, megfélemlítették, összetörték. Egész életében az apósát, a vín Papit okolta megveretéséért, másodszor is zátonyra futtatott életéért. Sose beszélt róla, sose beszélte ki.

Keresztapámtól, a szobrász Papi Lajostól hallottam először a munkanélküli ávósról, Nagy Ferenc volt rendőrkapitányról, a feljelentőről. Ő Csalogh Zsoltnak panaszkodott. Neki szabad volt az is.

Képtalálat a következőre: „Csalog Zsolt Egy téglát”Akkor jött Korcsmáros elvtárs, aki most Karcagon párttitkár, itt vót párttitkár akkoriba – aszondja a Korcsmáros elvtárs nekem:

– Feri – aszondja –, add be a kérvént iparra. Mer más nincs!

Beadtam a kérvént – visszadobták! Elutasították!

Úgy kaptam meg aszt nagy nehezen, hogy a Korcsmáros elvtárs járt közbe érte, a Párt nevibe, úgy kaptam meg az ipart egy hónap után.

Akkor aztán kisiparos lettem, ötvenhét januártul. Hát ugye: maszek – elég sajnos hogy így történt, de én nem tehetek róla. Lett egy kis javittó műhelyem, kiraktam a cégtáblát – de nem jött be senki se, munkám nem vót semmi, hacsak egy-két régi elvtárs nem nyitotta rám az ajtót egy rossz cipővel.

Borzalmas idők vótak azok, borzalmas idők!

(
Megjelent a Kisújszállási nagykun kalendárium a 2017. évre című kötetben. A 113. és a 114. oldal szövege között kimaradt rész miatt összefüggéstelenül. A kivágás okáról sem előzetesen, sem utólag nem kaptam értesítést. A 115. oldalon fejeződik be a nyomtatott szöveg.)