Atlasz voltam

Atlasz.

Blogger Atlasz

2020. szeptember 03. - Atlasz.

Aki ismeri az idős emberek hallgatását, azokét, akik akkor sem szólnak, ha utódaik nem ugatják le őket. Mert fogynak az egyivásúak ,, akikkel "félszavakból is megértik egymást", s lassan-lassan maguk is elhiszik, hogy abban a jelenben, ahol random divatok celebjei alakítanak brandet, az ő nyelvüket "nem érti senki, s nem is akarja megtanulni". A locsi-fecsi persze ontja, önti, szórja szanaszét lángeszét, s ugyanúgy nem törődik azzal, hogy mások reagáljanak rá, mint ahogy mások meg sem kísérlik. A rendezett, szervezett belső monológok a legkegyetlenebb vitákat ott belül gerjesztik. Kiadás előtt. Mégis: ezek a mondandók a másik emberhez kívánnak eljutni. Épp emiatt formálódnak meg blogbejegyzésként.

 A közösségi blogolás megszűnt 

Megszűnt, mert évekkel ezelőtt a Freeblog és a Népszava után a Népszabó is felszámolta a bloggerek oldalát, ahol az amatőr szerzők, írogatók bizonyos nagyságú, elsősorban egymás közti nyilvánossághoz juthattak. Elsüllyedt egy véleménycserélő sziget, ahogy a középkorra vonatkozó terminológiával mondanánk: a szabadság kis szigete. Agyszüleményeink persze továbbra is szórhatjuk szanaszét a virtuális világba, de a kölcsönösség jegyében kialakult bloggerközösségre és az egy helyre csoportosult "csak" olvasókra és kommentelőkre immár nem számíthatunk. Ellentétben a profi közírókkal, másféle bérünk, mint az olvasói érdeklődés - nem volt. Most már nem is lesz. Hogy ezután mi motivál majd, nem tudom.

A még színes nolblog.hu oldal szerkesztői ajánlója. Első helyen a Vezér bejegyzés a Szervilis bunkók, az Ajánlóban, a 24 legjobbnak ítélt között egy másik írásom.

Mindazoknak, akiket érdekelt, hogy mi foglalkoztat, elérhetővé tettem a közölhető magánéleti, szakmai és közéleti témájú emlékeimet, fejtegetéseimet a honlapomon. Lehetőséget adtam a hozzászólásra bárkinek, akinek kedve támadt. Nem tiltottam ki senkit, sem ismerőst, sem ismeretlent - pedig az a blogomban is lehetséges volt, nemcsak a Facebookon. Inkább örültem, ha valaki korrigált. 

Ugyanakkor nem terjesztettem személyhez címzetten, választ provokáló levélben, amit írtam. Nincs kellemetlenebb ismerős, mint egy bennünket üldöző alanyi költő, vagy egy országot-világot kiokosító megmondó ember. De az írásaimban megemlített érintetteknek - ha lehetséges volt - többnyire kommentár nélkül elküldtem a blogbejegyzést: tudjanak róla.

 

A blogba írás különbözik attól, amit az ember az asztalfiókba vagy a naplóba tenne. A blog - engem legalább is - gondosabb fogalmazásra, szerkesztésre, egy-egy kép, dal beiktatására, kiegészítő információk belinkelésére késztetett. Ennyi előzékenységet és érdekessé tételt igazán megérdemeltek azok, akik az idejük egy részét a közleményeimre, azaz rám szánták. Meg aztán: hiú az ember. Ha ezer meg ezer fogalmazást kijavítottam (és nem csak javítottam!) adnom kellett magamra, hogy én se termeljek 4-5 "voltos" szóismétléseket, s legyen a szövegnek eleje és vége, meg valami olvasni érdemes a kettő között. Több mint hat évig gyakoroltam bloggerként a szövegalkotást. Szórakoztatott, néha partnereimet, olvasóimat szintén. Elegen olvastak!

 

Atlasz blogom a nolblog.hu-n 2009. szeptember 4-től 2015. május 9-ig íródott. Az utolsó komment december 14-én érkezett. Az összegzés 2015. december 31-ig 107 bejegyzés, 2907 komment (közel fele a szerzőé!). Elsősorban én-blog volt, egyéni, családi, baráti emlékekkel, tartalmakkal. A táblázatban a legnagyobb érdeklődést kiváltottak szerepelnek:

Bejegyzés                                                                                  Letöltés

Doc. 3. szakdolgozat ismét

6280

Miért éppen francia? 5.

1815

Ő lépte át a Rubicont, nem én

1128

Az esztenán

1099

Miért éppen francia? 3.

1018

Miért éppen francia? 1.

989

A Révész-bicska

916

Az utazó tanár kollokviuma

849

Kiss József

840

Minden májusban anyák napja

804

Fészekmelegben

793

Ki volt Pados Pál?

789

Miért éppen francia? 4.

778

Škvorecký

764

Blogisztika

754

Miért éppen francia? 2.

718

Péter krisztusi korban

696

A tekintélyről

688

Nem szabad hazudni!

681

Ez a könyv a repülőkről szól, a magyar repülőkről.

672

 

A Hatkiló blogot 2009. szeptember 25-én nyitottam, tanári-nevelői pályám dolgait töltöttem ide fel 2015. szept. 15-ig. Az adatok 2015. december 31-gyel zárulnak.

Bejegyzés                                                                            Letöltés

Mit és hogyan tanítottam az "átkosban"?

1479

A verés a szaktudás alternatívája?

1422

Így éltünk Kisterenyén

1347

Holt költők hullámhosszán

1217

Családba kerülni: az jó!

1087

Egy autonóm ember

976

Tanbanyák az osztálykiránduláson

958

Taní

920

A katedrális és a kardinális

910

Közönséges munkanapok 1974-ben

907

Rácz Joli

852

Honvédelmi nevelés

833

Ballagásra

750

Az óravázlat

690

A legfeleslegesebb történet

679

Félreismert zsenikkel vannak tele a tanárik

678

Fényképek

678

Honvédelmi nap

674

Oktatási-nevelési hagyományok

651

Vágányzár

639

 

A Hordó 2010.01.02-ától 2015.12.28-ig tartalmazott bejegyzéseket. Közélet, politika, közbeszéd volt a téma, s számos kapott és továbbadott vicc. Közülük egy szerepel a legolvasottabbak között. A statisztika 2015.12.31-ig tartalmaz adatokat.

Bejegyzés                                                                              Letöltés

Süketek párbeszéde

1956

Nem tudhatom, hogy kinek mit jelent:

1916

Tákolmányos antiszemitizmus

1894

Miért fagyott be a pokol?

1549

Megérte a Nyugatnak?

1431

"Isten sír még a vétkesek kiontott vére után is"

1386

Irrigátor gubernátor malomjátéka

1363

Blogisztika

1317

Egy magyar Biblia

1286

Koccintsunk

1159

Ελευθερία και δημοκρατία

1104

Akkor...

1071

Tejtestvérek a manézsban

1067

A baloldaliság tartalma és viszonylagossága

1047

Civilizáció csak egy van

1037

A francia katona

1001

Kinek a nevében?

938

Nyírfának, Valikának

916

Kettős kötés

902

Nach der Heimat!

899

 

A honlapom azonosít. Egyelőre. Mindig nehéz mérlegelni, mennyire legyek nyílt, őszinte, mely témákat boncolgassak. Szívesen lennék személyesebb - ám a szemérmesség még bloggerré válásom előtt, kiskamaszkoromban települt belém a református erkölcsű környezetben. Nem ismertük a fülbegyónást, sem a nyilvános önkritika/önvallomás pravoszláv eredetű bolsevik rituáléját, csak a főszabályt: Le ne térj az egyenes útról! Erre törekszem.

 

Marjalaki utca 45. A kapuban

beres_beolvasas0007.jpgA kapuban ritkán álltak ők egyszerre ketten. Akkor biztosan, amikor a távoztában fényképet készített vendéget kikísérték. Meglehet, hogy a Béres Kálmán bal kezében hagyott táska a fotósé. Posztós Teréznek pedig a vessző nem a járáshoz kellett. Talán a kotlót és a csirkéket igazította befelé vele, mert a kapun keresztül a késő délutáni naplementében Szekfű, a csordából kiváló tehén önállóan közlekedett. Akácfák látszanak mögöttük, a léckerítés és a nyitott kis- és a betett nagykapu. A ház asszonya lábszára mögött kifelé dűlő, élükre állított téglákat vehetünk észre, ezeket nem úgy rakták le, mint a többit.

Kerítéskarók és korhadó deszkák övezték otthonunkat. A gyalogkapu mellé belülről két-két lapos tégla került a néha száraz, máskor vizes talajra. Ezeket tartották meg az élükre állított téglák, ezekre állva lehetett kényelmesen szemmel tartani a környéket a kerítés felett, belülről szemlélni a kinti történéseket. Nagyanyám nagyon szeretett itt állni, a ház falától kétméternyire, párhuzamosan az utcával, de a léckerítésen belül.

A járókelők, felnőttek-gyerekek ismerték az egyszemélyes térfigyelő rendszert. Az illendő – Csókolom! Hogy tetszik lenni? – kérdésre Teréz néni gyakran válaszolta: – Grófosan pénz nélkül! – A csúfondáros mondatot a benne rejlő társadalomkritikával már-már elfelejtettem, hiszen nem nekem szólt. Megörültem a rokoni emlékeztetőnek.

A kaputól jobbra a város közepe iránt tekinthetett, arrafelé szaporodtak a nagyobb, igényesebb házak. Szemben a nagy, kanfarú házba, amelyben Pál Jenő lakott, a legritkább esetben jártunk. Ettől jobbra a Móricz Zsigmond utca sarkán Papp Ferenc bácsiékhoz, Esztike néniékhez gyakrabban. Szintén a túloldalon balra a Malom utca sarkán Vargáék laktak, a gyerekekkel gyakran csúfoltuk egymást. Mondtam rájuk, hogy tetvesek, bár akkoriban nem tudtam, hogy a tetű tényleg létezik, nemcsak úgy mondják. Hiszen a Varga gyerek is valótlanságokat újságolt arról, hogy a gyereket a szülők csinálják, sőt: Jézuska sincsen. Eme felháborító dolgokat az ártézi kútnál mesélte, velük szemben, a mi oldalunkon. Nagyanyám bizonyára a piacra ment vagy a boltba, csakis a távollétében kerülhetett sor a kút körüli kötekedésünkre.

A közvetlen szomszédos Marjalaki utca 47. számú beltelek előtt Prónay József hódmezővásárhelyi kútfúró mester 1937-ben kezdte meg a fúrást. Megbízást kapott, hogy 300 méter mélységig haladjon. Minthogy azonban még ebben a mélységben sem talált elegendő vizet, a fúrást tovább folytatva 476 méter 44 cm mélységgel fejezte be a munkát, ahol olyan bővizű réteghez jutott, mely évtizedekig folyamatosan szolgáltatta a bőséges mennyiségű jó ivóvizet. Percenként 200-250 liter vizet adott, hőmérséklete 35 Celsius fok volt. (Kisújszállás város története. III. Kisújszállás, 1988. 142. oldal).

Az ártézi kút szinte nagyanyámék udvarának tartozéka lett, amely a telekkönyvi adatok szerint két részből állt: a kisebbik, utcához simuló téglalap sarkához ugyanolyan közel esett a kút, mint a szomszédos 47. szám utcai kapujához. Ott, Varróék hadra fogható vízőr nem lakott, így aztán a kardos menyecskére, Béres Kálmánnéra hárult a feladat.

Teréz néni úgy őrizte a „meleg kutat”, hogy még a rokon gyerekeket is elzavarta onnan. A másod-unokatestvér Varga Pisti és Posztós Laci haragudott ezért. Egyikük írta: – Akkor tudtunk a kút alatt megfürödni, ha nagyanyád nem volt otthon.

A vezetékes víz korszakában fel sem mérhető a közeli vízvétel jelentősége. Nekünk volt az udvarban ásott kutunk, mégis, ivásra, főzésre, mosásra és tisztálkodásra egyaránt az ártézi kút vizét használtuk. Nem kellett messzire mennünk, bár így is takarékoskodtunk a vízzel. Nem úgy, mint egy faluról szalajtott funkcifeleségnek Százhalombattán, az egykori szocialista városban! Ő arra vágott fel, hogy forró folyóvízben mosogat… Nagy dolog: nem tett mást, mint megnyitotta a csapot. Nekünk az ötvenes években sokkal értékesebb és megbecsültebb volt a kút minden liter vize, amit, ha nem is túl messziről, de magunk hoztunk haza, nem a vezeték.

Váczi Mihály A mohos favödör kútvizére emlékezett Rákos Sándorral (A zsezse madár. 1964. 163-165. oldal). Szívből szóló őszinte líraisága megható, és már-már túlzásnak éreztem egykor, mert az a szegénység egyáltalán nem vonzott, inkább taszított engem. Annak a falvaktól kilométerekre lelhető, épp ezért nagy szomjakat oltó kútvíznek az íze számomra keserűbb a mienknél, a kitárulkozás pedig zavarta falusi szemérmességemet. Nem akartam érteni Váczi szégyentelen szegénységét. Ahogyan az ötvenes-hatvanas évek filmjeiben a Horváth Teri ábrázolta iszonyú szegénység is taszított. Így hát nehezemre esik a lelkemet kitakarni, felragyogtatni a tiszta kútvíz tükrében. Pedig mit nem adnék azért, hogy még egyszer ihassak a mi kutunk langymeleg, könnyű vizéből!

posztos_terez_varga_maria_tihanyi_attila_2007_03_24_20-44-50_2062x2784.jpgTöbb utcahosszról jártak az emberek Marjalaki utca és Malom utca sarkára – vedrekkel, kék zománcos kannákkal, a gyerekek kicsi bádogkannával is. Útjelző bástyatoronyként magasodott fel sík vidékünkön egy tégla és faépítmény a fontos létesítmény mögött. Magamban víztoronynak neveztem, pedig nem az volt. Magát a vízcsövet is – néhány lépésre tőle – festett deszkával borították. Idővel eltűnt a kút fakabátja is. Pedig megérdemelte, jól adta! Úgy emlékszem, de ebben nem vagyok biztos, hogy egy ideig folyamatosan ontotta a vizet az egyetlen hajlított csövön. Ha az ember betapasztotta a végét a kezével, akkor a vízszintes részen felül fúrt lyukon felszökött a vízsugár: egyből a szájba, néha orrba is.

Estefelé várakozni kellett, amíg a három oldalról beton kerettel védett cső alá tett edények egymás után megteltek. A felnőttek közt ritka szavú beszélgetésekkel telt az idő. Aztán a megfáradt emberek vállukra vették a pitlifát, a tartórudat, amelynek két végéről kampók csüngtek le, s azon ki egy-egy vödör, ki két-két kanna víz súlyával ballagott haza.

A kúton túl, dél-keleti irányban kinyílt a láthatár. A Malom utca túloldalán pár háznyira balra véget ért a város, a Sóhaj utcái nem látszottak, jobbra pedig a Vay-malom mögött az iskola rejtőzött, távolabb tőle a számomra ismeretlen Dühöngő. A két településrész között, messze-messze lehetett valahol a Csordajárás, s úgy képzeltem, a rét, a sokat emlegetett kisújszállási Nagyrét is. Nem szerepel a térképeken.

 

Marjalaki utca 45. A porta

Mikor a nádfedeles kis házat szóba hoztam, régi barátném – a szó nem azonos a barátnővel – kunyhónak értelmezte, éppen ő, aki a magyaron kívül három nyelven tudós az internetes lingvisztikában. Pedig micsoda különbség! A kunyhó egyterű, alkalmi szállás, padlás, mennyezet nélkül. Nem lakik abban csak a csősz, ha őrizni valót bíztak rá kint a határban. A halászkunyhó a Tisza-vidéken hasonló: éppen meg lehet aludni benne, de a részben talajszint alá ásott menedék mégiscsak munkahely, szerszám- és készségraktár. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban alkottak újjá egyet az emlékezet számára belőlük.  

Putri előtt táncoló roma gyerekek. Révész Tamás felvétele.

Alacsony státuszúak a szintén földes aljzatú putrik, ámbár azokban állandóan laknak, nem is kevesen. Cigányok. A putri fala ritkán vályog, gyakrabban a törekkel vegyes sárga föld sarát verik a vesszőfalra, olyat, amilyenből a putrilakók másoknak vetik a vályogot, a házfalnak valót. A kunyhó és a putri tetejét mindenféle növényi anyag, akár nád is boríthatja, de az sohasem válogatott szálakból, szakember által felvitt nádkévékből készül. A hozzáértő nádazó gyerekkoromban, az ötvenes évek első felében is ritka volt, a putrik népe ezt a mesterséget akkor sem űzte, mostanában pedig, aki ért hozzá, németországi luxusvillákon szorgoskodik.  

A villa szó falu, major vagy épület jelentését tízévesen ugyanúgy nem ismertem Kisújszálláson, ahogyan a nagyatyja által tervezett Bauhaus-stílusú budai villában élt barátném a kunyhóét nem. Meglehet, nem mondtam neki eleget a nádfedeles házról és a kunyhóról. Ahogyan ő sem a Bauhausról. Nem gondolhatta akkor, hogy a különbség számunkra milyen fontos lehet.

(www.pinterest.com Viktória Háklár)

Nemrég találtam egy fényképet az interneten, amely elsőre inkább nagyobbacska kunyhót, mint nádtetős házat ábrázolt, azt, aminek nevezték. A kettő közti különbség: a padlás megléte. A kunyhónak és a  villának nincsen, a háznak van. Az egykor igen népszerű, nem éppen Bauhaus-szülte Villa Negrában  sem volt padlás, de működött a vízvezeték, a villany, míg a kunyhókban, putrikban vagy az Isten háta mögötti nádtetős házakban az sem. Az én osztályozásom szerinti  különbségtétel azonban belülről indul. Ahová születtem, az az origója mindennek, ami körülvett. Ahol felnyílt a szemem, ahhoz mértem és minősítettem a kunyhót, villát, palotát  lakóikkal együtt. Az egész életemet. 

A mi házunk az előbb említetteknél   különb, más kategóriát képviselő, de mégsem túl tekintélyes épületként állt a Marjalaki utcában. Az épület egészéről nem maradt fénykép, hacsak nem unokatestvérem, Papi Lajos fotóművész mindörökkön rendezetlen negatívjai között nem. Szóba jöhet rajta kívül Tihanyi Péter archívuma, meg a véletlen – egyszóval az összkép a házról: veszett fejsze nyele. A korábban soha fel nem fedezett hasonlóság a Burai-féle, sokáig fényképezhető házzal segít az épületet kívülálló számára megjeleníteni.

A Burai Zoli bácsiékétől csak tájolásában különbözött. Ennek a gangja északra nézett. A város megbecsült cigányzenészének otthona a 13-as szám alatt az ezredfordulót is megérte. 

A mi kicsiny, az időben egyre kisebbnek látszó fehérre meszelt falú nádtetős vályogházunk pár portával kijjebb állt a csordajárás felé. Nagyképűen mondva a szarvassá változott fiúk egyikeként nem tudtam volna visszaköltözni bele, de hazamenni magától értetődően oda lehet, pedig otthonunk maga valójában réges-rég elenyészett. Időről időre feltűnik egy kép az interneten a belvíz vagy az elhagyatottság okán térdre rogyott testvérkéjéről, a mi házunk ezen közben legbelül, a lelkemben újra épül.

Az 1940-es évek városismertető honlapján otthonunkról leírás található, amelynek megfogalmazásában magam is részt vettem. Többször pontosítottam, majd vontam vissza a kéréseimet, Gönczy Sándor bátyámnak kissé elege is lett belőle. A megmaradt fotók segítségével igyekszem a kis háznak, az akkori és ottani világomnak lelki és egyben írott testet adni. Emlékképeim az 1950-es évek első felébe vezetnek, azonban a családi otthon története nem velem kezdődött.

A Marjalaki utca 45. szám alatti házas ingatlant Kis Lajostól és nejétől, Oros Z. Margittól 1928 október 30-án egyszáz mázsa búzáért vásárolta meg apai nagyanyám, Varga Lászlóné Posztós Teréz – kiskorú fiával, Varga Lászlóval és idős Posztós Jánossal, az édesapjával együtt. Ahogy megíratott: együttesen az ő nevükre.   

Papi Mária játéktervező

Varga Lászlóné -Tamáska Mária kolléganője

Miután Kádárt 1951-ben letartóztatták és elítélték, a feleségét is kitették az ÁVH-s állásából. Egy játékbabákat összeszerelő üzembe került Pest külvárosában. Itt a visszaemlékezések szerint rosszul fogadták, miután osztályidegennek minősülő felső középosztálybeli és arisztokrata származású munkatársak közé került, és nem akarták eleinte elhinni neki, hogy nem kémként került oda titkos megbízatással (Wikipédia). Kornis Mihálytól lehet tudni, hogy 1954 tavaszán a szövetkezetben az akkor éppen semmiféle funkcióval nem rendelkező Kádár is többször megjelent. „Kinyírt, szerencsétlen mókusnak látszott; már nem gondolta magát politikusnak; azt hitte, az ő történetének egyszer s mindenkorra vége van.”

Anyum első pesti munkahelye az a bizonyos külváros üzem lehetett, amely talán később került az ötödik kerületi Vadász utca és Báthory utca sarkán álló épületbe. Valószínűbb azonban, hogy Tamáska Mária munkahelye, amelynek méltatlan mivoltát utolsó interjújában Kádár is emlegette, csupán stilisztikai ellenpontként került a külvárosi pincehelyiségbe. De Kádár felesége Anyum szerint sem beszélgetett senkivel, így bizonyára ővele sem beszélgettek a kolléganői. Megjegyzem, Varga Lászlóné Papi Mária szabász nem lehetett felső középosztálybeli osztályidegen a Textijátékkészítő Háziipari Szövetkezetben, akkor sem, ha apámnak a „fordulat éve” után kellett feladnia a család kisújszállási kisiparos egzisztenciáját.

A játékkészítő szövetkezet helyiségei L alakban húzódtak: a rövidebb szár a Báthory utcán a 19-es ház kapubejáratáig tartott, az udvarba triciklik és kisebb gépkocsik is beállhattak le- és felpakolni az anyagokat, készárukat. Onnan jöttem ki én is a dolgozókkal együtt ebédidőben a szemközti, 20-as számú házba igyekezvén. Üzemi ebédlő viaszkos vásznas asztalokkal. A ház hosszabbik oldala a Vadász utcai volt. Ide nyíltak a szabászat nagy ablakai, mindegyik fehérrel lefüggönyözve szemmagasságom felett. Végül egy raktárhelyiség ablaka-ajtaja következett, belül Amstadt bácsi birodalma.

1960_utan_papi_maria_textiljatek_1130x729_14-26-28_1130x729.jpg

Anyum eleinte plüss mackók sablonját, vagy más, akkor divatos tömegesen előállítandó egyszerű babák sablonjait vágta ki a szabászpult vastag, kemény felső deszkájára feszített anyagokból. Ezen a képen már egy új, kecses, kedves játékgeneráció jelent meg. A kutyusnak nyilván neve is volt, s talán a kis elefántnak is. 

1960_utan_kezmu_vagy_mutex_papi_maria_jatekjaival_4.JPG

A hagyományos babákkal alkotó módon nem igazán foglalkozott, nem számította sem élménynek, sem feladatnak. 

 1960_utan_papi_maria_textiljatek_2_2010_12_08_7-03-43_459x742_1.jpg
Varga Lászlóné a plüssmacikhoz kezdett először hozzányúlni, meglehet, hogy ez kiállításra készült egyedi darab. 

1960_papi_maria_anyu_textiljatekbeliekkel.JPG
A Textiljáték sarki főbejáratán át a szabászatot és az irodákat is el lehetett érni. Nem volt sok belőlük. Meglehet, hogy szövetkezeti elnök, Takácsné is megosztozott egy helyiségen Blincingernével, a műszaki vezetővel. A képen balról ő a második, a jobb szélen Anyu. A párttitkár nem volt irodás, de gyakran sertepertélt arra. Őt mindenki Karának hívta Karáné helyett. Mennyi furcsa, szokatlan név az én kisúji fülemnek!

 1960_utan_papi_maria_textiljatek-1.JPG

Eleinte – 1955-ben biztosan – a Kossuth hídon át gyalog mentünk Nagyanyóval a Textiljátékba, alighanem a közeli Batthyány utcából, ahol Kirilláéknál, a Fő utca 37/a korábbi házmesterénél lakott Anyu. A pesti oldalon útba esett a Batthyány örökmécses. A képen baloldalon Varga Lászlóné Papi Mária, majd egy asszony, akit akkor is szépnek találtam, és egy Manyi nevű kolléganőjük. Ez utóbbinak az arca segíti visszaemlékezéseimben a régi fényképfelvételek datálását. A másik csinos textiljátékos nő, Rajki Éva nincs a képeken. Ő a férjével, Rajki Bélával a hétvégeket rendszeresen a Margitszigeti Nagyszállóban töltötte. Mert jó, pihentető, és megéri. Naná, hogy megjegyeztem!

Első életévtizedem második felében Pesten akadtak kérdeznivalóim. Anyu jól bírta, Nagyanyó is tűrte: szerencsés gyerek voltam. Meg szégyellős. Túl sokat ma sem kérdezek, inkább várom az információt spontán beérkezni, esetleg utánanézek a holt anyagban. Így aztán valamikor 1957 és 1960 között, már pesti lakosként, a Textiljátékhoz közeli Vadász utcai Szabó Ervin könyvtárba is beíratkoztam. Antall Józseffel sem ott, a munkahelyén, sem máshol nem jött létre történelmi találkozásunk.

Sokszor hívtam a 313 560-as számot, amelyen vagy előre az irodákba, vagy az Amstadt-féle raktárba kapcsoltak, s gyakran behallatszott: – Varga Mari, telefon! – A gyerek ott, abban az időben nem számított nyűgnek. Soha nem fordult elő, hogy ne tudta volna otthagyni a szabász asztalt, amikor kerestem. Eleinte bizonyára plüss macikat szabott a magas, vastaglapú asztalon anyám. Sablont, szabászkést fogott erős, szép kezében, úgy dolgozott. Aztán 1960-ban megbízták, hogy a május 20-30-a között rendezendő Budapesti Ipari Vásár szövetkezeti standjára készítsen valamit.

1960_05_11_papi_maria_textiljatek_jatekokkal-1.jpg

A kacsa, a kutyus és az elefánt. Hogy kiállított játékainak sikere volt, magától értetődött. Akkoriban, ha a dolgok kissé jobban mentek, azt természetesnek vettem. Mégis eseményszámba ment az öt- vagy hatnapos, üdülőhajóval megtett jutalomútja Pozsonyig és vissza. A csoportkép ekkor, 1960. augusztus 17-én készült. Középen Takácsné, jobbra a fonott táskával, helyesebben „táskaskával” és maga festette szoknyában Papi Mária.

1960_08_17_papi_maria_textiljatek_pozsony1960viii17igazan.JPG

 

Varga Lászlóné Papi Mária – a Textiljátékon túl

 

Az 1960-as Budapesti Ipari Vásárt követő évben Varga Lászlóné Papi Mária a Textiljátékkészítő Háziipari Szövetkezet dolgozója maradt.

Később, talán 1962-től a Fővárosi Kézműipari Vállalathoz került. Meglehet, hogy abban az időben, főleg 1968 után kerületenként üzemágakban működött a cég. Anyum munkahelye feltehetően a 8-as üzemágban először a VIII. kerületi Vajdahunyad utcában (16. szám), majd a Krúdy Gyula utca és a Mária sarkán lévő alagsori helyiségekben volt. A megmaradt néhány fénykép datálásában a korábbinál valamivel otthonosabbá tett környezet, függöny, az álló munkavégzéshez tartozó szabászpult helyett íróasztal, telefon látványa segít. Anyum előlépett. Otthonról, gyermekszemmel ebből nem látszott semmi, amiről beszélt, azok megoldandó feladatok voltak, némelyikük emberekhez, munkatársakhoz kötődött. 

Varga Lászlóné 1963-tól 1965-ig hetente három estét a dolgozók esti általános iskolájában (IX: kerület, Mester utca) töltött, hogy a 7., 8. osztály bizonyítványát megkaphassa. Az iskolaidőn kívül soha nem kellett tanulnia. Az 8 osztály elvégzésére valószínűleg előléptetése vagy átsorolása céljából lett szükség. Mindkét helyen munkatársainak közvetlen vezetője lett. Tervezői munkáját is igénybe vette a vállalat. Egyszer büszkén említette, hogy egy Párizsban végzett iparművésznőével szemben az ő modelljei találtattak szebbnek, gyárthatóbbnak, piacképesebbnek.

Simonffy Miklósné néven 1974 januárjában történt házasságkötése óta lett a szakmában ismert.

1979-ben már biztosan a Mű-Tex Műanyag és Textilfeldolgozó Háziipari Szövetkezet bedolgozókat is foglalkoztató Baba részlegében (a XI. kerület Bartók Béla út 53-55-ben) részlegvezetőként és tervezőként dolgozott nyugdíjazásáig.

Feladatai közé tartozott a bedolgozók, azaz a nyersanyagból az árut lakásukon, kötetlen munkaidőben elkészítő asszonyok irányítása, betanítása – már a Bossányi György által igazgatott, Orlay utcai központú Fővárosi Kézműipari Vállaltnál is. A gazdaság visszarendeződéséről, a kézműipari vállalatok trösztösítéséről a hetvenes évek elején tényszerűen említést tett.

Mindkét munkahelyén tárgyalt kül- és belkereskedelmi vállalatok képviselőivel. Folyamatosan tervezett játékokat, melyek legnagyobb részét külföldön, nyugati piacokon, valutáért adták el. A Triál Sport Hangszer és Játékáru Nagykereskedelmi Vállalat egyik partnere révén vált első szakmai munkahelyemmé. A Konsumex Külkereskedelmi Vállalatot 1959 áprilisában hozták létre. A társaság a fogyasztási cikkek fő importőre volt, 1965 után ellátta a nyugati vendégkörrel rendelkező fővárosi és vidéki szállodákat is. Egy külkereskedő, a Konsumexes Vajdáné nevére is vélekszem partnerei közül. Voltak munkaköri kapcsolatai az ARTEX Külkereskedelmi Vállalattal (1948-1986) is. A vállalatot 1949. június 1-én hozták létre az Állami Háziipari Rt, az Országos Kisipari Szövetkezet (OKISZ) külforgalmi csoportjából és a Magyar Külforgalmi Nemzeti Vállalat műtárgy csoportjából.

Különleges ember volt partnerei közül Ara Jeretzian (Konstantinápoly, 1918. február 23.Bécs?, 2010. január 1.) Az interneten fellelhető szöveg szerint az örmény származású kereskedő „gyapjú zseníliából kezdett kis állatfigurákat gyártani, aminek egyedisége miatt óriási nemzetközi sikere lett. Abba a szerencsés helyzetbe került, hogy akkoriban – kommunista idők – dollárért megrendelték az ő termékeit, s ez lehetővé tette, engedélyezték neki, hogy egy évben egyszer kimenjen nyugatra, Bécsbe és dollár elszámolású üzleteket kössön. Ezt ő maximálisan ki is tudta használni, jelentősen megnövekedett a forgalom. Szövetkezetek gyártották ezeket az ARA állatkák márkajelzésű figurákat.” Nos, az egyik ilyen szövetkezetben, kisüzemben dolgozott és tervezett textiljátékokat 1965-ben Varga Lászlóné. Tenyérnyi, porcelánfigurákra emlékeztető, finom plüss borítású állatkáit itthon nem lehetett kapni, de e sorok írója elvitt belőlük négyet Lengyelországba elajándékozni. Csodaszámba mentek ott is.

 

papi_maria_1981_04_12_papi_maria_uj_tukor0001.jpg

Egy napilapból: "Világsiker a magyar rongybaba
Minden év februárjában Nürnbergben rendezik meg az év legjelentősebb nemzetközi játékkiállítását, melynek hagyományos résztvevője a magyar játékok exportőre, a KONSUMEX. Világsikert arattak a textil alapanyagú magyar rongybabák, a rongyból készült állatkák. Ezekből rendelték a legtöbbet.
A KONSUMEX az idén több mint kétmillió rubel és egymillió dollár értékben exportál magyar játékokat. Anglia fajátékokat kért, az NDK, Csehszlovákia és a többi szocialista ország mechanikai és mágneses játékokat...." (v.)

 

 

Kádár alatt jobb volt...

… szokták mondani 1963, a nagy amnesztia után.

 

vl_1963_fvv-1.JPGPedig az enyhülés korábban megkezdődött. A szabaduló ’56-osok már másik nemzetet találtak idekint. A kádári megtorlás utolsó kivégzésére első úttörő táborom nyarán, 1961. augusztus 26-án került sor, megszűnt az iskolákban a származás szerinti megkülönböztetés, az új osztályfőnököm már nem fenyegetett az ÁVH-val, megkezdődött az egymillió lakás program, a hiú remény engem is megkísértett: sorsunk jobbra fordul. Rádiót hallgattam, sokat olvastam, de Lenint is.

Ha Lenin élne most…

 

Ha Lenin élne most,

kopott kabátban sétálna Budán

a villák közt, hol nincs tülekedés

megfordulnának Lenin után:

 

Ejha, de ismerős fickó,

mily furcsán villan a szeme,

semmi ijedtség: egy a tömegből,

a sarokra mégis rendőr kellene!

(1964. október)

 

Apám Varga László, e néven a második

 

Varga László ref. 22 éves napszámos, aki néhai Varga János és Nagy Julianna szülőktől 1891. évben született feltehetőleg Kenderesen – és Posztós Terézia, akinek apja Posztós János, anyja Nagy Eszter volt, 19 éves ref. (Kisújszállás, Széchenyi u. 77.) szülők gyermeke: Varga László, ref. fiú 1914. május 25-én született Kisújszálláson. Széchenyi u. 77/2. Kiállítva 1925. szept 4. 1000 Korona illetékbélyeg. Ismét kiállítva 1942. nov. 5. Születési anyakönyvi kivonat 1942. november 5.  Az apa lakóhelye kitöltetlen maradt.

varga_laszlone_nagyanyam_apuval.jpg

A kép 1915-ben készült az egyéves fiúról és anyjáról. Az apa, ha teheti, kettejük mögé áll. Nem tudunk arról, hogy ebben az évben már katona lett volna. 

Talán civilben  örülhetett még a fiának, talán eltávozáson, szabadságon karjába vehette a csecsemőt, de a fiának aligha maradt emléke róla. Ha látta fényképen, az se válhatott apa-képpé. Vér szerinti nagyapám egyetlen fényképével, amelyről tudhattam volna, hogy ő az, aki ugyanazt a nevet viselte, mint én, mint apám, és az én fiam, nem találkoztam. Ha volt is kép róla a nagy szoba falán, sose említette meg senki, hogy kié. Talán Posztós Teréz második férje iránti tapintatból történhetett, hogy az első Varga László fényképe, vagy az esküvői felvétel, ha volt is, eltűnt szem elől. 

4.jpgBevonulásának időpontja 1916. a m. kir. 68. gyalogezred Pozsony, utoljára: 13. honvéd gyalogezred. Varga László őrvezető nem egészen két és fél évvel a fia születését követően Jugovits István bajtársának házastársához intézett levele szerint 1916. október 19-én halt hősi halált s a ruszilovi magaslaton temettetett el. [A Budapesti Közlöny Hivatalos értesítője 1937. február 2. 6. oldal - Ari Géza szívességéből.] 
A magyar királyi 13. honvéd gyalogezred 2. századának parancsnoka aláírása hiányzik a tábori levelezőlapról, így hát helyette az írnoka küldte a hősi halálról szóló, több mint három hónappal megkésett értesítést. "1916 október hó 19-én egy saját támadásban hősi halált halt." Mi történt vele? Mi történt a harctéren?

Az Erdély elleni román támadás 1916. augusztus 28-án az osztrák-magyar vezetést váratlanul érte, s emiatt súlyos anyagi és emberáldozatot szenvedett el az országOktóber 16-án a román csapatok Gyergyóhollónál, a Putna-völgyében és a Békás-szorostól délre heves ellenállást tanúsítottak, a cs. és kir. XXI. hadtest előnyomulása megakadt. A 37. honvéd gyaloghadosztály... [benne a] pozsonyi 13. honvéd gyalogezred október 16-án érkezett észak-nyugati irányból Bélborba, és csatlakozott a hadosztály zöméhez, így létrejött az összefüggő arcvonal a Keleti-Kárpátok vonalán az addigi keleti-hadszíntér legdélebbre lévő csapataival (a Bukovinában harcoló cs. és kir. 7. hadsereggel). A pozsonyi honvédek támadása Gyergyóhollótól északra, az Égett-Butka 1385 (Bâtca Arsurilor) magaslatig, északabbra Szárazvölgy és a Fekete-víz folyó vonaláig jutott előre a hegygerinceken.  Nemsokára híre jött, hogy a román csapatok beásták magukat, ami a harcok csitulásához vezetett. Október 18-án a Gyergyói-havasokban leesett az első hó. A bakák nem voltak felkészülve a hidegre, ezért téli ruházattal sem rendelkeztek.  A [szomszédos] cs. és kir. 72. gyaloghadosztály október 19-én rohammal foglalta el a Csipkés-tető 1359 magassági pontot Gyergyóbékás településtől délre. (Nagy József: Az első világháború hadieseményei a Békás- és Tölgyesi-szorosokban (1916-1917).

„M. kir. Budapesti 29. Népfölkelő Parancsnokság. 1161. szám, npf.1917. Tekintetes Polgármesteri hivatalnak. Kisújszállás, Budapest. 1918. január hó 15-n. A m. kir. budapesti honvédkerületei hadbiztosságától beérkezett 1. drb. tájékoztatót özvegy Varga Lászlóné szül: Posztós Terézia lakik: Kisújszállás, Verbőczi út 25. való kézbesítés végett mellékelten átszármaztatom. Egyúttal nevezett özvegyet értesíteni kérem, hogy 1917, évi december hó 4-n. kelt 299522/29/1917.sz. H.M. rendelettel részére 1916. évi november hó 1-től kezdve özvegyi nyugdíj címén évi 96. kor. kilencvenhat korona, 50 % pótlék címén évi 48 korona évi segély címén 96. kor. kilencvenhat korona még pedig az özvegyi nyugdíj és pótlék özvegysége tartamára, az évi segély pedig vagyontalanságára és keresetképtelensége tartamára, továbbá gyermekei részére ugyancsak 1916. évi november hó 1-től kezdve: 1. László részére 1930. évi május hó 31-ig, nevelési járulék címén egyenkint évi 48. kor. Negyvennyolc korona. Engedélyeztetett. Az ellátási illetmény a M. kir. Minisztérium 6.oszt. által folyósíttatnak. Egyúttal az elhalálozott születési évét, illetékessége helyét, valamint elhalálozásának idejét ide tudtul adni kérem. – Kiss alezredes. 577. szám. Ki. 1918. Végzés. Másolatban. Tájékoztatóval együtt Varga Lászlóné részére vétív mellett kézbesítendő. Kisújszállás, 1918. január hó 17. [Tájékoztató mellékelve. polgármester]

apukb1920_1.jpg

A hadiárva egész alakos fotója a többinél nagyobb méretben, igényes keretben került a családi ikonosztázionra. Biztosan második Lászlót ábrázolja, talán, hogy a harctéren küzdő édesapa láthassa az „áll a baba, áll” örömhírét. Két karja lazán oldalra támaszkodik a fa kanapé hátlapjára, a fotómodell tehát még bizonytalanul áll a bútor középtáján. A felvétel biztosan a háború alatt készült. Meglehet, hogy a gyermek második, 1916. évi május 25-i születésnapján. Ekkor még el tudták küldeni kicsiben a képet annak, aki sose jött haza többé. Későbbi is lehet a felvétel, hiszen az orgonavirágot kézében tartó a gyermek háromévesnél idősebbnek látszik. Ez ellen szól, hogy fényképész műtermi képekre ok, alkalom nélkül aligha költhetett  a magára maradt fiatalasszony. Szüleinél laktak, kétségtelenül szűkölködve, szegényesen éltek második Lászlóval.

A gyermek fejformája, haja növése, aranyszőkés fénye, a két kajla fül, az áll, a befelé magasodó szemgödör – akár az enyém, a harmadik Lászlóé lehetne. De a nadrágot nekem már nem Posztós Teréz szabta-varrta volna, mint apámnak, s ahogy kortársaim, úgy én sem viseltem volna lányruhát, mint apám egy évesen, ahogy egy emberöltővel korábban kisfiúkon megszokott volt.  

Varga László a hat elemit kezdeti sikerrel, később gyenge eredménnyel végezte. Csalódott volna az intézményben, mint később a fia is? Az évről évre változó tanítók viselték meg, vagy csak a maga kicsi, szegényes élete? Az anyai szigorúság? A szigorú tanítók? Nem sok nyomot hagytak benne. 
A kisújszállási Református Elemi Iskola Értesítő könyvecskéje Varga László elemi iskolai tanuló részére. Kelt Kisújszállás, 1921. jún. 11. Varga István osztálytanító. A tanuló szüleinek (gyámjának) foglakozása: varrónő. A tanuló szüleinek (gyámjának) lakása: Vas u. 12/I
A mindennapi iskola I. osztálya. Az előmeneteli és mulasztási napló folyószáma: 58. Szorgalma: dicséretes, magaviselete és előmenetele minden tantárgyból jó. Másodikban Gaál R? harmadikban Illyés Gábor és Erdélyiné, negyedikben Balázs János, ötödikben Toroczkay volt az osztálytanítója. Az igazgató tanító Bodorkay József lehetett. A hatodik osztálynapló sorszáma 25. Magaviselete: jó. Szorgalma változó, előmenetele minden tárgyból – az éneklés kivételével – elégséges. Énekből jelest kapott. Hatodikos értesítőjét nem írta alá osztálytanító. 
Fél évig, 1927/1928-ban járt az ismétlőiskola I. osztályába, magaviselete szabályszerű, szorgalma változó, előmenetele jó volt. 1 napot mulasztott, Hegedűs Tibor osztálytanító szerint. 1928 január 18-án egy észrevételt írtak be: szerződött és kimaradt. 

1928_kuncz_jozsef_gyara_714624_o.jpgÉdesanyjának és eltartójának a munkahelye, a Varrógyár ugyanebben az évben szűnt meg. A Varrógyárat a morvaországi Rohle községből való, fehérnemű gyártással és vándorkereskedelemmel foglalkozott Kuncz család alapította. 1830-tól Pesten működtek, később több magyar városban is megjelentek. A cég 1929-ben minden telephelyén véglegesen bezárt (MaNDA). Annál többet dolgozott Posztós Teréz otthon, varrógéppel! Lászlónak a családfenntartó eszközt nemhogy megsimítani nem szabad, de még a közelébe se mehetett! 
A hadiözvegy a Nagyatádi-Rubinek-féle földreform során juttatott két hold föld használójaként adóstársait is képviselve megpróbálta az Országos Földbirtokrendező Bíróság előtt a törlesztő részlet csökkentését elérni. A két hold jövedelme 1930-1931 között nem állt arányban a használati díj évről évre fizetendő összegével. 1934-ben a birtokból való kimozdítását is kilátásba helyezték, azonban a törlesztések néha hátralékosan – 1943 végéig – dokumentáltan folytatódtak. 
Éppen a gazdasági válság kezdetén elköltöztek a Széchenyi út 77./2. alól, mert 1928 október 30-án vásárolta meg apai nagyanyám, özvegy Varga Lászlóné Posztós Teréz – kiskorú fiával, Varga Lászlóval és idős Posztós Jánossal, Teréz édesapjával együtt a Marjalaki utca 45. szám alatti házas ingatlant Kis Lajostól és nejétől, Oros Z. Margittól egyszáz mázsa búzáért Ahogy megíratott: együttesen az ő nevükre. Az első huszonöt mázsát követő törlesztések néha késtek, jelzáloghitel bejegyzésére is sor került.

Az iskolából kimaradt fiú az 52000/1924. V.K.M.-rendelet alapján leventekötelessé vált, és így legalább öt hónapon át heti két óra alatt és legfeljebb 8 hónapon át heti két óra alatt és egy délután tartozott testgyakorlást végezni. Alig hiszem, hogy eme hazafiúi kötelezettségének tizenévesen szabályszerűen tett eleget, hiszen megesett, hogy a leventeoktató biciklivel ment érte, amelyiknek a csomagtartóján ülve szállította volna őt a gyakorlótérre. A derék ember bizonnyal megállhatott valahol visszaútban, mert dolga végeztével a csomagtartón csak egy oda rögzített követ lelt. A halványan kiszínezett történet jobb híján maradt meg. Kisújszálláson nemigen lehetett úton-útfélen kövekre lelni. Nem is nekem, csak előttem mesélték, s egyáltalán nem példaképpen. A családi hagyomány mindig a tekintélyt preferálta. 

A leventekötelezettségének teljesítését második Varga László minden esetre igazolta, különben 1932-ben 18 évesen, amikor ismét bevezették az általános hadkötelezettséget, nem kerülhetett volna a sorozóbizottság jóvoltából a fölösszámúak közé. Később az 1939. évi II. törvénycikk 30. § (2) szerint a fölösszámúakat a póttartalékba kellett beosztani. Az eljárást a honvédelmi miniszter szabályozta. (3) ... A kiválasztásnál egyenlő előfeltételek mellett előnyben kellett részesíteni a sokgyermekes családapa, a hadirokkant, a hadiözvegyfiát. Mesélték, hogy apámat végül a lúdtalpa mentette meg a katonai szolgálattól. Ha ez nem lett volna elég, a fiatalember immár nagyszerű lábbeliket tudott készíteni a mentesítésben illetékes helyi katonai potentátok lúdtalpaira is. 1944 októberében a nyilas rezsim minden magyart feláldozni kész rendelkezései Kisújszállásra már nem terjedtek ki. A város súlyos harcokat követően felszabadult anélkül, hogy apám nevét - az ő apjáéhoz hasonlóan - felírták volna háromszáz-tizennyolcadiknak a városi hősi emlékműre.  

varga_laszlo_iparostanonc0001.jpgA napszámos fia a családi hagyomány szerint korán a görbe tű igézetébe került, mindenképpen suszter szeretett volna lenni. 1928-ban Kozma János cipész mester inasának szerződve maradt ki az ismétlő iskolából. Szabadulása előtt 1930. június 15-én az ipartestület kiállításán 1 pár félczipőért dícséretet és II. díjat 2 P. jutalmat nyert. Aztán október 20-án az iparostanonc-iskolai harmadik osztályába járván, a tanított tantárgyakból általánosan jó osztályzatot szerzett. Aláírók: Bodor Lajos Béla, Torockay Lajos, Varga István. A Kisújszállási Ipartestület 2047. 1931. számú segédlevele szerint Varga László az 1931. évi április hó 30-án tartott segédi vizsgálaton a(z) czipész iparban jó előmenetelt tanúsított. Mestere Kozma János volt.

1931_segedlevel0001.jpg

A 17 éves segéd munkakönyvét 1931. május 2-án a kisújszállási iparhatóság állította ki. Aláíró tisztviselő Karakas Mihály. Kartoték kiállítva: 24165. Szerepel benne a Jászberény és Vidéke bélyegző mellett a 3072-es szám is. Munkaadója először a mestere volt, majd egy ideig kisújszállásiak, később Túrkeve, Budapest cégei, háromhetes váltakozásokkal és ismétlődésekkel, hogy ne kelljen nekik az állandó alkalmazott után kötelező biztosítást fizetni. Az okmány első borítóján utólag ragasztott címkén lakóhelye Budapest, XIV. Gyarmat utca 79. is szerepel, nagybátyja, Posztós Kálmán lakott itt. Második László a fővárost igencsak belakta, megismerte. Állásából az utolsó kijelentkezés 1943. november 10-én történt Budapesten. A 29 és 32 éves kora közötti időszakról nincs adat. 1946. november 15-én 10.933 törzskönyvi számmal mesterré nyilvánították Debrecenben. 

1946_mesterlevel_3_1.jpg

Nagykorúságáról 1936. december 10. napján döntöttek, mely 1937. január 13. napján jogerőre emelkedett. Ezt követően a családban változás történt: Végzés 1937. április 7.: Az 1916. és 1916. október 20. napja közötti időben a világháborúban eltűnt Varga László református vallásút, kinek neje Posztós Terézia, akinek gyermeke Varga László… a Kisújszállási kir. járásbíróság: holtnak nyilvánítja és elhalálozása idejéül 1917. évi december hó 31. napját állapítja meg. Ezenképpen a hivatalosan is özveggyé lett, kiskorú gyermeket immár nem nevelő asszony nyugodt lelkiismerettel vehette férjül az én felnevelő nagyapámat. Az 1895. április 22-én született Posztós Teréz második férje Béres Kálmán lett. 1937. június 24-én kötöttek házasságot. Gyermekeik: Béres Kálmán (1921. április), Varga László (1914. május 25.).

13_jaszkun_huszarok0001.jpgAz új férj néha mesélt az ő katonaidejéről, amely éppen kitelt volna, amikor a világháború kitört. Bevonultunk Erdelybe, mondta furcsa hangkészlettel, németesen, ahogy a tisztek, a parancsok szóltak hozzájuk eseményről. Cugszfírer, dupla lélung voltak a katonaságtól hazahozott szavai, hiszen a jászkun huszárok a közös hadsereghez tartoztak,  míg a 13-as honvéd gyalogezred a magyar honvédséghez. Az Erdélyből kivert románokat, Romániát sohasem említette.
Béres Kálmán a 13. jászkun huszárezreddel a galiciai Ivanichiből Csapon és Mátészalkán keresztül 1916. október 24-én érkezett Szászrégenbe. Varga László ekkor már öt napja halott. Az ő sorsát elkerülve, de ugyanazon harctéren, a gyimesi szorosban vett részt a kárpáti állóharcban az én felnevelő nagyapámmá lett Béres Kálmán. (Kovács József: A jászkun huszárok emlékezete. 2010. 21.22. oldal.)  

A 23 éves Varga László Béres Kálmánt élete végéig apámnak szólította.

1945_korul_varga_laszlo_2.jpgA kései testvérrel, Kálmánnal egy szobában aludtak, s éjszakánként előfordult, hogy az öcskös lába ujjához kötött s onnan kivezetett cérnaszál megrángatásával jelezte a házból kizárt legény, hogy immár hazaért, és észrevétlenül bemenne a belülről zárt ajtón. Jóval László halála után egy lakodalomban az örömanya bizalmasan említette meg nekem:
– Tudja Lacikám, a maga apukája nekem udvarolt, mielőtt anyukáját elvette! – Ezt aztán a férje nem hagyta szó nélkül: – Neked is! Úgy nevezték – már meg ne haragudjon! – hogy a kuvasz!

Egy elejtett szó, ennél nem több számomra Csanádi Juliska. Egy kedves rokonom szerint „nagyon szép kézi munkái voltak és kaptam is tőle egy nagyon szép necc terítőt, ami sokáig megvolt nekem. Az biztos, hogy nagyon szép asszony volt, de soha nem ment férjhez”. Apámnak ő volt az első felesége. Dokumentálva nincsen.

1946_marcius_anyulaszlo460330-1.jpgAmikor Papi Mária 17 éves cipőfelsőrész-készítő körül feltűnt a lányos házaknál talán nem annyira jó nevű cipész segéd, idősebb Papi Lajos nem lelkesedett érte. A lányos anya, B. Fodor Róza érzelmi ambivalenciája érthető. Hiszen a bálban a lánya hazakísérésére engedélyt kérő egyik legénynek ezt mondta: – Ó, babázik ez még, kedves! – ám nagyon jól tudta, hogy egy bálozó lyány le is babázhat. Akkor inkább… Meglehet, hogy a lányos család elutasító magatartása válthatta ki Varga Lászlóból a „csakazértis” reakciót. Hogy majd ő megmutatja! Úgy is lett!

A kisúji iparosok közül volt, aki odamaradt a háborúban. Ifjabb Béres Kálmán egysége megadta magát a szovjeteknek, ifjabb Papi Lajosé ugyancsak. Egyikük a felszabadulás ötévenkénti évfordulóin emléklapot kapott a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától, a másiknak többéves éves, 1948. 11. 10-ig tartó  Szovjetunió béli „tanulmányút” jutott. Apám mindkettőt megúszta. Másfél évvel az ostrom után biztos egzisztencia reményében alapíthatott családot. 

Tanúsítvány a házasság megkötéséről. O.T.I. céljára. Varga László kisújszállási lakos és Papi Mária kisújszállási lakos egymással alulírott Szűcs János … mint polgári tisztviselő előtt 1946 márc. 30-án házasságot kötöttek. Kelt Kisújszálláson 1947. évi jan. 18. napján. 

Az 1946. december 3-án született első gyermeket természetesen az apja után nevezték el. A második, Albert az anya balesetben elhunyt testvére nevét örökölve szállt, kétnapos kis életét befejezve a sírba. Róla semmi más nem tudható, minthogy az anyakönyv szerint a Marjalaki utcai házban 1948. március 9 – 1948. március 11. között koraszülöttként élt. Temetése: március 13-ig kellett történjen. 1948. március 12-én keresztelték. A dokumentum kissé pontatlannak tűnik. A harmadik gyermek lyány lett: 1949. január 3-án született a húgom, Marika. Hogy ugyanoda, vagy a család külön lakásába hozta a gólya, azt ma már nem tudni. A Kálvin utcai szülőotthont egyik gyerekkel kapcsolatban se említették. 

A külön lakás, ha volt, a Túri Károlyék portáján állott kisebb épületben lehetett a Malom utcában, második háznyira a Marjalaki utca sarkától. Bérelhették a félházat? Valószínű. Emlékszem, hogy az udvaron disznót vágtak, melynek sötétre perzselt oldalából – míg az emberek a konyhában reggeliztek – a kutya kiharapott egy jó darab szalonnát. Az akkori jólétből egy gyermeknyelvi mondóka maradt fent. Anyu az én lelkendezésemet – Csimbelől a bása! Csimbelől a bása! – hallva nyitott be a szobába, s valóban: a nagy kínai váza, amellyel kétéves formán megmérkőztem, akkor csilingelt először és utoljára. Apu a ki tudja hol volt műhelyében pedig az éppen felért spangliról elkapott politúrt hófehér angóra bundám kárára próbáltam bőr alá akartam küldeni. A polgárosodó életvitelről az Új Idők előfizetése vagy rendszeres vásárlása is tanúskodott, sokszor bámultam az 1949-ben megszűnt hetilap képeit.

Varga László kisiparos egy 1947. évi januári „Férfiak állandó lakását igazoló szelvény” szerint üzemvezető lett. Így került fel – karjában a trónörökössel – az 1947. évi május elsejei csoportképre. 1947_majus_1-jen_nagykun_kalendarium_1998_229_o.jpg

 

1948_anyuapuvlketeves.JPGKészült egy felvétel Máté Juliánna fényképész (Kisújszállás) műtermében a hátlap szövege szerint „Apukának – Anyuka és Lacika – születésnapjára, 1947, máj 25.”. Szerencsére ezen az írást nem semmisítette meg a ragasztó, amellyel első fényképalbumomba rögzítettem a régi családi képeket. Mit nem adnék most ezekért a feliratokért, dátumokért! Van még fényképünk hármasban („Mária” Fotó műtermi felvétele), valószínűleg a következő, 1948-as esztendőből, de az 1949-ben született húgommal együtt már nincsen. A fordulat éve családunkat illetően egy év késéssel bekövetkezett. Sok más gondjuk közt a szüleim nem fényképezkedtek. 1951 augusztus 1-jén egy a Papi családdal készült kisújszállási csoportképen még mind a négyen szerepelünk. Nem tudni, hogy pontosan mikor költöztek Vargáék Budapestre. Ebben az évben egészen biztosan ott éltek már. Bennünket a húgommal azonban – Pesten nem lehet gyereket nevelni! – felkiáltással apai nagyanyánk visszavitt magához. 

fo_utca_37_budapest-i-kerulet-beard-apartman-budapest15.jpgA családi – ez a szó ettől fogva erős túlzás – legendárium szerint Varga László Kisújszálláson vontra rakatta a betyárbútort, anélkül, hogy Budapesten lett volna hová lepakolni. A ki tudja hogyan kiutaltatott üzlethelyiségbe a járdáról befelé vezető, húzóráccsal is felszerelt ajtón lehetett bejutni, a két, fehérre festett ózlag  között. Kicsi gyerekként ezt rendkívül érdekesnek, ezért értékesnek is találtam. Azt meg igen különösnek, hogy a házbeli vécére az utcán keresztül közlekedtünk. Apám az I. ker. Fő utca 37/a címre költözését 1954. 05. 31-én jelentette be a honvéd kiegészítő parancsnokságon. A katonakönyv szerint ekkor alkalmas, kiképzetlen. Párton kívüli. Szerette a lóversenyt, vagy csak a társaságot, s együtt hallgattuk az ablakokba kitett rádiókból a közeli Mária téren az Aranycsapat valamelyik világra szóló meccsét. A kilences villamossal járt munkába, ahova néha, főleg nyaranként, elkísérhettem. Ha valakivel összeszólalkozott, kétkezi munkás mivoltával érvelt. Meglehet, hogy 1955 nyarán már nem a Fő utcában, hanem a közeli Batthyány utcában lakott Kirilláéknál. Szövetkezeti tagként kéthetes üdüléshez jutott Balatonberényben. Két gyerekével a faluban szállhatott meg, Gulyáséknál. Apu keverttel kezdte a napot, aztán kártyázott az üdülőépület kertjében. A két kislány egyformán babos ruhája korjellemző, apánk dús haja a pedig az ő koráé. 

1955_balatonbereny_2009_09_04_19-09-47_1645x953_19-09-47_1645x953.jpg

Munkahelye 1951-ben biztosan a Kisipari Termelő. Szövetkezetben, a XI. kerületi Verpeléti út (Karinthy Frigyes út) 15-ben volt. Az 1956-os „kisháború” Móricz Zsigmond körtéri eseményeit innen, a Bercsényi utca sarkáról figyelte. Munkástanács elnöknek választották. Hátra lépett a második legtöbb szavazatot kapott szövetkezeti elnök javára. Sikerült a szövetkezet vagyonát, javait megőrizniük, sőt: gyarapítani. Az erről szóló igazolást magam is olvastam. Ez a tény a megtorlás idején éppen ellene szólt: a Kádár-rendszernek nem volt érdeke a munkás önigazgatás pozitívumait elismerni. 

Apám – immár elvált emberként – 1956 novemberében jött haza Kisújszállásra, kiváltotta az ipart, s együtt töltöttünk néhány boldog hónapot. A sikeres cipészmestert ellepték a kuncsaftok, arra is volt ideje, ki tudja honnan nyersanyaga is, hogy csodaszép vadonatúj pár cipőkkel utazzon fel olcsó éjszakai személyvonattal időnként Budapestre. Talán egy pillanatig maga is elhitte, hogy van még jövője, van még perspektíva előtte, hiszen alig múlt negyven! Aztán a pufajkások utána nyúltak, s ezzel neki befellegzett. A húgom volt otthon, amikor elvitték, és én, amikor hazakerült. Soha előtte és utána nem találkoztam annyira összevert emberrel, mint amilyen állapotban őt láttam. Fájdalmasan sóhajtozott: – Anyám! Anyám! – és nem mesélt sem akkor, sem később semmit a Városháza alagsoráról, ahol úgymond „puhították”. 

Pedig szeretett mesélni. A „kisházban”, azaz a kisebbik szobában az udvarra nyíló ablak felé rendezte be a suszterájt, ahol egyszerre két-három kuncsafttal is tréfált, beszélgetett. Talán ez lett a veszte, elirigyelte egy konkurense, hogy jól megélt. 

Emlékszem az akkor kapható, nem a szokott függőleges téglalap, hanem négyzetes alakú iskolai füzetre, amelybe jószerével a másodikos húgom vezette be a napi befizetéseket nekünk. A megtakarítást, amely apánk bevételeinek állandó hányadából képződött. Tetszett ez az újdonság, a mi ügyünk volt, bár értelmét, célját elfelejtettem. Nevelni akart? Vajon évtizedekkel később őt utánoztam óvodás kisfiam heti zsebpénzével? Ki tudja… 

Apu sokat olvasott, válogatás nélkül. Könyvtárba nem járt. Engem küldött az Ostrom utcába Milike nénihez – akinek a nevét furcsán kislányosnak találtam. Kis alakú sárgás Pesti Hírlap-könyveket kölcsönzött, fillérekért. Másféle ponyvák is akadtak, cowboyokról, szintén különös nevű szereplőkkel. Ami érdekelt, azt elolvashattam. A sátán kutyája korán érkezett hozzám. Tíz éves voltam. Gárdonyi József Pósa Lajosról írta A mesélő tollat, és szinte Munkás voltam Párizsban egy másik, akkor olvasott könyv révén. (1957 márciusában lelkesen követtem az Ifjúsági Rádió 1000 szó franciául című nyelvleckéit.) Apám gyakorlatiasan kezelte a saját könyveit. A vécére is magával vitte, de nem ott használta fel őket. Éjszakai személyvonatos pesti utazásaira a cipők mellé tojást is csomagolt. Jó ára lehetett annak is. A kitépett lapok nekem szinte fájtak. 

A pufajkások megfenyegették, hogy az udvarra se merjen kimenni. Az anyai rokonság ilyen körülmények között kereste fel a Marjalaki utcában, s invitálta karácsonyozni a nagy területű város keleti széléről a nyugati felébe. A szeretet ünnepe 1956-ban. Hogy ne legyen szem előtt, apánk visszament Budapestre. Másodszor is kiszámolta a történelem, talpra állnia többé nem sikerült.

apu_dunakeszi_cipeszek-1.jpg

1957 őszén, 1958 elején még Budán lakott a körtér mögötti Vásárhelyi Pál utcában, a 11. szám alatt. Abban az üzlethelyiségben dolgozhatott feketén, s egy függöny mögött alhatott. Mészáros nevű kollégáját, barátját (hátul, középen, tőle balra) követve 1958. december 21-én helyezkedett el a Dunakeszi Cipész KTSZ-nél. Egy udvari melléképületben húzta meg magát, a Tanácsköztársaság út 112. alatt, ahová a villanyt hivatalosan csak 1970 januárjában kapcsolták be. Innen jött néha Pestre, ide címeztem ritka leveleimet, egyszer egy postai lapot a neve nélkül. Itt látogattam meg, amikor a harmadik feleségének, Nagy Matildnak (1930.) engedve meghívott, hogy kimondja: ne menjek többé. Szót fogadtam. Nem rám tartozott, nem is tudtam, hogy Anyu megreklamálta a két gyerek után járó, de késedelmesen érkező és csekélyebb összegűvé vált gyerektartást. Apánk baleset miatt táppénzes állományba került, ez volt az ok. 1965 ősze vagy a következő év tavasza lehetett.

apu_dunakeszi_haziko.jpg

Különélőként határozta meg önmagát, amikor 1971 június 1-től befeküdt a váci kórházba az egy hónapja tartó étvágytalanság, 11 kg-os fogyás okának kivizsgálására. A II. Belgyógyászaton és a Sebészeten daganatos megbetegedés gyanújával vizsgálták. Július 14-én bocsátották el cirrhosis hepatis, azaz májzsugorodást megállapításával. Erről én mit se tudtam. Részegen egész életében csak egyszer láttam. Hazament Kisújszállásra augusztus 12-én. Édesanyja levélbeli ösztönzésére még akkor Vácra utaztam, ahol egy orvos a rákos megbetegedésre vonatkozó kérdésemet derűsen hárította. Ha nem is jó érzéssel, de hittem neki. Miért hazudott volna? Azokban a hónapokban egyszer még találkoztunk apámmal. A jelen volt rokonok lesték, hogy mi lesz. Köszöntem a szemmel láthatóan súlyos betegnek, és megöleltem. 

Felnevelő nagyapám, Béres Kálmán őszi rosszulléte hírére, majd a karcagi kórházból történt hazajövetele alkalmával ismét Kisújra utaztam. Nagyanyámmal és ifjabb Béres Kálmánnal a gangon üldögéltünk, tréfálkozva, hiszen a szeretett ember derűsen maga mondta, hogy a kórházban ellökte magától az őt már-már megragadó Pulútót. Akkor, egyelőre. Apám odabent a házban lehetett. 1971. szeptember 19-én a temetőbe nem a saját lábán tudott kijönni. Ott állt a sírnál, némán.

Varga László 57 évesen 1971. december 26-án meghalt. Nélkülem temették.

 

Egy fénykép datálása

Ráfoghatnám a Korona-vírus okozta önkéntes elszigeteltségre, de nem teszem. Minden mai körülménytől függetlenül is szeretek fényképeket nézegetni. A régtől meglévőkön találni valami újat, lehet szabadjára engedni egy eddig nem volt ötletet, és indul a dokumentált valóságon belüli fantáziajáték. Előhívom a szereplőket, beazonosítom a helyet és az időt, aztán feldereng valami új, amire egykor nem gondoltam. Mindez sorrendetlenségben és alig kötött emlékképeket ébresztve történik.

Húgom fiaitól érkezett a kép, édesapjuk, Péter szkennelte. Ha ő exponálta volna, akkor a felvétel 1973 körül, inkább előtte készülhetett. Marika és Péter 1974 márciusában házasodtak össze. De a sógor akkor sem lehetett a tettes: ő ennél tökéletesebb fotókat készített, némelyiket természetjárással, turisztikával foglalkozó ismeretterjesztő kötetekbe is megvették. Szép pálya indulhatott volna velük, ám Péter szerteágazó érdeklődése és aktivitása nem egyetlen vágányon haladt. Most szerencsémre a családi albumra összpontosít, és időnként meglep onnan valamivel.

A kép középpontjában Varga Mária.

1970_varga_maria_es_laszlo_image_0001.jpgA télikabátjának minden bizonnyal van valami női neve, ahogy az ingnek, zakónak is. Én felöltőnek nevezném, lehet, hogy helytelenül, mintha éppen rajtam volna. Télikabátomként szolgált eredetileg, aztán kifordítást, átalakítást, átszabást szenvedett, hogy egy nő viselhesse. A húgom nagykabátja közös matériánk része, ahogy ránézek, ahogy simítom – elárulja magát…

papi_maria_img_7734.JPGA nyaksál műselyem, olyan anyag, amire Anyu festett. Két kőművesbakhoz hasonló, méternyi magas álló fakeretre rögzítette az áttetsző textilt, azután megfestette. Többnyire csumival, vagyis fanyelű fémrudacskára tekert vattaszerűséggel. A batikoláshoz kicsiny staniclivá tekerte a hólyagpapírt, de a csúcsán résnyi nyílást hagyott. Ezzel a papírtölcsérrel adagolta a faggyú- vagy viasz-szerű meleg folyadékot a kendőre. A festékek felvitele után a zsiradékot kivasalva a színek, minták között seszínű választóvonalak maradtak. A kendőkön alkalmazta inkább, mint sálakon. Három-négy erős, de egymásba olvadó szín, négyzetek, foltok, vékony és vastag sávok lehettek ezen a sálon. A szókincsem elégtelen az árnyalatokat felsorolni. Szerettük azt a színvilágot, amely nem csak úgy magától, hanem színhatás-próbák, apróbb textíliákon történt kísérletek után alakult ki. Noha az anyagát nem találtam eléggé férfiasnak, magam is viseltem Anyu nyaksálját.

Ott van még a húgom sapkája. Az érettségi tablón látott, újra hosszú haját rejtette bele. A sapka színére nem emlékszem, talán a kékesszürke valamely árnyalata. Pirosat fel nem vett volna.

A hatvanas évek fordulóján a hivatalosan közös, végre igazi otthonunk dacára egyre ritkábban találkoztunk: bevonultam, majd elmentem diáknak Szegedre. Más iskolákba, más barátok közé jártunk. Pestre érkezése (1959), Anyunkhoz és hozzám csatlakozása óta úgy tartottam, hogy jobb, ha ő nem keveredik bele az én különféle konfliktusaimba. Becsültük egymást, büszkélkedtünk testvér mivoltunkkal. Chapeau bas!

E képen csendes büszkeség, békés öröm látszik. Klasszikus görög sisakra hajazó keretben sugárzó szépség. Nemes a rajzolat a szemöldök ívétől az áll vonaláig Nem fecseg, hangtalan bölcsesség fénylik fel inkább.

karacsony_kisujon-2.JPGSapkát középiskolásként nemigen viseltem. Csikorgó télben műszőrme kucsmát. A seregben parancs rendelte el a téli-nyári sapkaváltást, a vékony vagy a vastag alsót. Ezzel az utóbbival 18 éves koromig nem találkoztam. Nagyon viccesnek találtam, amikor karácsonyi ajándékként kapott hosszú gatya láttán nagybátyám, Papi Lajos örömében – vagy örömét eljátszva – felkukorékolt. Bizony, megtörtént, hogy a békés családi otthont náluk és a Papi-zugban találtuk. Anyuval és Marikával Kisújszálláson karácsonyoztunk…

A hosszú alsó után két-három évvel megismerkedtem a színház világával, a János vitéz, az Aida, A mosoly országa és az Úri muri titkaival. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Iluska szépséges alakítójának Gobbi Hilda adott instrukciót: – Ne majrézz a szereptől! Ez egy kis falusi kurva. Add, ami vagy, bátran! –. Az Aida sziklatemplom jelenetében a 12 méter magas díszlet volt igazán megindító. Mi díszletmunkások a takarásból a színpadra bekúszva testünkkel fékeztük le – mielőtt elérte volna a zenekari árkot. Kezdetben reggeltől késő estig melóztunk a szigeten. Gyakran aludtam a Kissváb-hegyen Dudi barátomnál. 1970 nyarán a szakállamat is hagytam megnőni, így maradtam guevarásan bozontos mindmáig.

1965_borzsonyben_vl_2010_08_20_12-07-58_482x568.jpgA dús hajtól évekkel korábban, 1965-ben megrettentem, hiszen tarkó felőli nézetben egészen Korda Gyurisan hatott. Még az a fénykép se kellett. A hajam a húgommal  közös képen sokkal rövidebb, de még nem ment át Félkopaszba. Az 1971-ben megjelent Jó szelet, kapitány szereplőjének modellje egy ismeretlen sráccal együtt év volnék, de a figura egyszerre rám is, és a szerzőre, Kiss József Lászlóra is hajaz.

Az én télikabátom sötétjét apró kékes, mi több: fehéres bolyhok, szövetszálak enyhítették. Szerettem. A festett sál nálam is tartozék volt. Alatta feketét hordtam, mint Bartók, mint Kassák, mint az anarchisták. Volt Anyum-szabta fekete mellényem, hozzá oroszosan gombolódó ing, a hagyományos szabású fekete inghez tartozott a vörös munkásőr nyakkendő Palcsitól – és hozzá lelkesedés, versek. Már a seregben is.

Pózoltam? A fotón biztosan. A beharapott ajak nem jellemző. Tréfának, ironikus elemnek szánhattam ezt az arckifejezést, hiszen a mosolyból is ott bujkál az arcomon valami. A gondterhelt homlok ugyan állandó, s az érzések, az öröm, a szeretet leplezése szintén. Ha valakivel, akkor vele, a húgommal oldódhatott  karakterpáncél. Együtt éltünk meg néhány meghatározó gyermekkori évet, s ami belénk fagyott akkor, az senki mással meg nem osztható.

A felvétel datálandó Kisújszálláson, Papi Lajosék gangja előtt készült. A háttér dupla ajtaján a külső kitárva, mi ketten vagy balról, az istállónak becézett szobrász-műteremből, vagy jobbról, a lakókonyha felől jöhettünk. A kis félmagas deszkakapuban állhattunk meg, amikor ifjabb Papi Lajos exponált. Ő készítette ezt a népesebb és a helyet jobban azonosítható felvételt is. A bal sarokban kishúgom, Varga Mária, a jobb szélen kosztümben anyunk, Papi Mária, és a derűs, Móricz Zsigmondos férfi a képen Papi Lajos szobrász.gangon_anyu_keresztapank-2.JPG

A most előkerült kép - kettőnkről - vagy 1970-ben, vagy legkésőbb 1971 őszén készülhetett. Marika 1971 decembere után, ha tehette, kitért a megváltozott családi állapotom elől. Akkor látogatott meg engem, akkor jött bárhova velem, Kisújszállásra és Párizsba is, ha egyedül talált. Sokáig nem vettem észre, mert nem akartam a saját helyzetemmel szembenézni. Ő tapintatos volt azzal is, aki nem érdemelte. Közel húsz év múlva jártunk ismét a húgommal és a gyermekeinkkel együtt Kisújon. Derűsen megint, mint a most tárgyalt képen. Csaknem boldogan.

 

A méltóság elvesztése

depp.jpg„Hallottál arról a Johnny Deppről, aki bedrogozva és bepiálva rendszeresen bántalmazta ártatlan, angyali feleségét, Amber Heardöt? Ugye, hogy ugye! Na és arról a Johnny Deppről hallottál-e, akit ártatlan, angyali felesége a házastársi viták alkalmával a legnagyobb természetességgel ütött arcon, és egy alkalommal úgy vágott hozzá egy vodkásüveget, hogy a színész majdnem elveszítette az egyik ujját? Nem? Semmi?” (player.hu)

Nem, én sem hallottam. De pofon az csattant. Abban a pillanatban, amikor lehetetlenné vált ilyen-olyan ürüggyel a Gonosz ártatlan angyali látszatánál megmaradni. Abban a pillanatban, amikor a legvédtelenebbet megütötte. Amikor az együttélés terheit a kiszolgáltatott gyermek lelkébe ültette. A testi-lelki kártételeket az anyai szív közhelye leplezi. Így megy ez.

Aztán a válás. Olyan, mint a borosta. Csak akkor szúr, ha a rossz oldalára születtél. Ha apaként... A kicsinyes osztozás, amelybe kényszerülsz, a hiábavaló önigazolásokkal teli táska, a szégyellős szövetségeskeresés ellentmond a józan észnek. Az anyagi romlásból akár erőt meríthetsz: a családi rekvizitumok beszennyeződtek úgyis. De megcsal a kármentő remény: hogy kapcsolatot tarthatsz, hogy Apu maradhatsz azután is. Kipreparáltak már a felkészülési szakaszban. Vesztessé kényszerít emberi-férfiúi és apai önbecsülésed. A méltatlanság a lélekbe ég.

A méltóság maga az élet. A méltatlanság pusztít. A Timbuktut övező sivatagban titkolt örömben, muzsikálásban, fociimitációban, kényszerházasságban, a Saria fogságában is emelt fővel élnek az emberek. A méltóság az, aminek híján mindez nem lehetséges.

https://www.youtube.com/watch?v=f7YeoB5bSBY

872.jpg

Pedigré

80 éves dokumentum

Kiadta a Magyar Királyi Kisújszállási Honvéd Kiegészítő Parancsnokság. Akkor még volt ilyen, létezése bizonyára megmentett a munkanélküliségtől néhány embert. Pontosabban: néhány urat.

Méltóságost? Nagyságost? Tekintetest? Ki tudja ma már… Az tudható, hogy ezen a hármon kívül hazánkban akkoriban még további négy megszólítás-kiegészítés létezett, nem kis gondot okozva az 1938 őszén visszatért felvidéki területek lakosságának. Ugyanis e tekintetben az ottaniak a cseh megszállás alatt nélkülöztek: be kellett érniük egyetlen titulussal. A köztársasági elnöktől a favágóig minden állampolgárt úrnak szólítottak a világ akkori 10. legfejlettebb ipari államában. Az 1938. évi visszacsatolások után az oda kirajzó „anyások” új szinekúráikban alig győzték harsányan megnevelni a demokráciához szokott őslakosokat.

Íme, ezen a magyar királyi dokumentumon a címzett akár méltóságos is lehetett volna – de maradjon köztünk: valójában még csak tekintetes se! Ahhoz kellett volna az érettségi. Abban a drága jó világban pedig már az is irigylésre méltónak számított, ha valakinek, történetesen a címzettnek is – a szülei szakmát adtak a kezébe.

Papi Lajos, a 18. évét betöltött fiatalember az 1939. évi II. törvénycikk értelmében sor alá került. Így aztán be kellett szereznie néhány okmányt, hogy katonai szolgálatához megkaphassa az itt bemutatott igazolást.

26_27.jpg


Iktatva az 527. számon, 1940-ben. Már javában dúlt a világháború, túl voltunk az angliai csatán, a kontinentális Európa nyugati része a Pireneusoktól a Visztuláig Hitler kezében, a keleti szegély államait Sztalin szaggatta. Visszatért 1940 novemberében (lásd a dokumentum keltezését!) „édes Erdély”, ahol a két Papi, apa és fia hamarosan munkához jutott. A Szeretfalva-Déda vasútvonal építkezéséhez – lévén civil vasúti munkások - nem kellett az 1939. évi IV. tc. folyományaként elrendelt származást igazolni.papi_lajose_2013_04_19_14-19-21_951x709_14-19-21_951x709.jpg

Igazából nem is tudom, mire kellett ez Lajkónak! A családi hagyomány szerint az idősebb Papi – máskülönben első világháborús frontharcos – annyira megvetette a tekinteteseket és nagyságosokat, hogy valamelyik rokonhoz a nemesi levelet is hozzávágta! A kutyabőrt sose akarta látni többet! Vajon ki lehetett ez a katonatiszti ambíciókat dédelgetett személy? A Csanytelekre került Papi Rozi néni fia? Ez csak magántörténelem volna? Talán mégse!

A dokumentumra vonatkozó kérdés az, hogy e lángoktól ölelt kis országban a küszöbön dúló háború árnyékában miért vált fontossá a pedigré?! A kiegészítő parancsnokságok irattárak és más civil hivatalok munkaidejét lekötni azzal, hogy személyenként legalább hat iratot felkutassanak és ellenőrizzenek?!  Normális?!

(A visszatért területek térképét Tófalvi Péter készítette 2006.)

A származásigazolást mindenütt kérték, a hadseregben rendfokozattól függetlenül törekedtek arra, hogy zsidó fegyvert ne viseljen. Az 1939. évi II.tc. A honvédelemről 87.§ már szól a honvédelmi munkakötelezettségről, u.a. évben az 5.070.M.E. sz. rendelet már honvédelmi munkaszolgálatot említ. „Zsidó” kifejezés még nem fordul elő a szövegben, de így értették és alkalmazták. 1941-től már kifejezetten a „zsidók munkaszolgálatáról” intézkednek. Munkaszázadokra „honvédelmi munkaszolgálat” kifejezést alkalmaztak. (Róbert Péter szíves közlése.)

A kitli

A fehér gyolcsing eredetileg egyszerű ünnepi ruha volt, s csak a XII., XIII. században lett szokássá, hogy az ünnepi köntösben temettették el magukat igen sokan.kep1.png

A legfontosabb zsidó ünnepeket, a ros ha-sánát és a jóm kippurt jámim noráimnak (félelmes napoknak) is nevezik, arra a félelemre utalva, mely az embert elfogja az ítélet napján.

A két bűnbánó ünnepen fehér szín – az ártatlanság és a megtisztulás színe – uralkodik a zsidó templomokban. Fehér függöny borítja a frigyszekrényt, fehér takaró az előimádkozó asztalát, fehér a Tórát burkoló köntös is; az előimádkozó és vallásosabb gyülekezetekben a hívők nagy része is fehér gyolcsingben, az úgynevezett kitliben végzi imáját. A fehér gyolcsing egyúttal halotti ing is és az általános hit szerint azért viselik, hogy ezzel is fokozzák az ítélkezés napjának félelmetesen komor hatását.

Néhány héttel később, hósána rabba reggelén a zsinagógában az előimádkozó ismét halottas inget (kittel, kitli) ölt, és ebben imádkozik, mint a félelmetes napokon (rós ha-sánától jóm kippurig, azaz újévtől engesztelő napig), külön imarend szerint. A muszáf ima befejeztével kiveszik a frigyszekrényből az össze Tóra-tekercset, felviszik az emelvényre és kézben tartják őket, míg az ünnepi csokorral nem csináltak hét körmenetet (hakkáfót ). Ennek az ünnepnek a célja, hogy a jóm kippurkor meghozott kedvezőtlen ítéleten lehessen változtatni.

Más jellegű a tavaszi szabadság-ünnep, a peszah, melynek estéjén az otthoni ünnepi asztalhoz odakészítenek a széder (szertartás) vezetőjének egy kényelmes széket, melyre balra támaszkodni tud, ezzel is jelezvén, hogy a széder résztvevői is szabad emberek, kényelmesen esznek, mint egykor a rómaiak. A házigazda fehér köntöst, kitlit is felvehet, amelyet az esküvőn is visel, s amelyben majd az utolsó útra indul. A legfelszabadultabb alkalomkor - az egyiptomi szabadulásra emlékezve - a legboldogabb pillanatban is gondolnia kell az embernek az elmúlásra .

Peszah első és második napján a zsinagógákban hálaadó zsoltárokat (egész hallél: 113-118. zsoltár) mondanak. Az ünnep első napján délelőtt a többlet (muszáf) ima keretében a harmatért (tal) imádkoznak. Az előimádkozó a harmatért szóló ima előtt felölti a fehér halotti köntöst (kitli). Elhagyják az esőt kérő imabetoldásokat, melyeket e napig mondtak a mindennapi tizennyolc áldásban (Semone eszré). E szokások az izraeli éghajlat sajátosságaihoz igazodnak.

A kitlinek nincsen zsebe. Ez a rekvizitum az élőket, az ünneplőket emlékezteti, a pénz, a vagyon múlandóságára. Az értéket hiábavaló a zsebben keresni.


(Varga Papi László: Az örök reménység temploma - A szegedi Újzsinagóga szimbólumai és hagyományai.)