Miért lettem én az éceszgéber?
Miért lettem én az éceszgéber?
Hát mert én mesélem el a történetet! Ám ezzel a magyarázattal magam volnék a legelégedetlenebb. Még társas lény korom hajnalán nyertem el unoka-nagybátyámtól a csapatkapitány titulust, s ez a szerepkör bizonyos mértékben elkísért vidékről Pestre, a kisgyermekkorból a prepubertásba is. A vezérség tárgyi kellékeinek mindig erősen híján voltam, sőt: fiúosztályba érkezve a rangsor-meghatározó kakasviadalokban sem kerültem dobogós helyre. De alulra sem: voltak ötleteim.
Gombával, azonos súlycsoportban lévén egyszer megverekedtünk, még ötödikben persze. Jó kötésű, kicsit szögletes, de mégis kerek ábrázatú srác volt, élénk, de nyugodt, nem volt se jobb, se rosszabb a többinél. Nem emlékszem, hogy bármivel is kitűnt volna közülünk. Jó-közepes szinten teljesített az iskolában, minden különösebb lelkesedés nélkül. Ritkán kezdeményezett bármit is. A Csaba utcában lakott, a szokatlanul modern városmajori templommal szemben.
Lombik meg valahol a Fogaskerekű alatt, a Diósárok úton. Hozzájuk szintén nem voltam hivatalos sem akkor, sem később. A két-háromemeletes Diósárok úti villák kívülről valamelyest különböztek ugyan a mi utcánk-béliektől, de a szuterén albérleti lyukból nézve alig. Bármennyire is utáltam ezt az Anyu elkeseredettségéből fakadt minősítést, nem volt nehéz tudomásul venni, hol a helyem, s egy későbbi szólás szerint azt sem: merre hány méter. Lombiknak nem voltak efféle gondjai, hozzám képest villalakónak számított.
Mesterlövész barátunk kicsit pocis, kerek képű, sötét tüske-hajú, enyhén kapkodva széttekintő, gyors beszédű srác volt. Egy kis feszültség mindig jellemezte. Néha felcsattant, de nem kavart balhét. Osztályismétlőként is alacsonyabb volt ekkoriban a nála fiatalabbak többségénél. Becenevét Pityusztól, lelkesen totózó énektanárunktól kapta, akinek vélhetően több gondot okoztak a Kőbányai Lombik csatárainak lövései és az 1, X, 2 bekarikázhatósága, mint az, hogy Lombik barátunkat nem sorolhatta a harmónium-cipelők válogatottjába.
Én sem tartoztam eme kitüntetettek közé, Gomba talán igen. Másfelé laktunk, másokkal barátkoztunk, s úgyszólván véletlenül kerültünk a kártevő csapatba. Kiszabadulva Ripacs napközijéből, egyfelé, azaz a hegy iránt és nem a Majornak indultunk, s jobb híján hajigálni kezdtük a kő- és aszfaltdarabkákat. Összeesküvés, bandázás meg sem fordult a fejünkben, a ránk váró megtorlás lehetősége sem. Mégis: csapatban voltunk, s ezért az a gondolat fel sem merült, hogy a tettest kiadjuk, Lombikot megnevezzük, s ezzel a büntetést áthárítsuk a véletlen károkozóra. Mindenféle megoldás lehetséges volt, ezen az egyen kívül!
Menjünk világgá! dobtam be az ötletet, elfelejtkezvén arról, hogy efféle kísérletem évekkel korábban milyen csúfondáros biztatást váltott ki nagyanyámból: – Eridj Isten hírivel! Az ezt követő, csapatkapitányhoz méltó argumentációmra azután megkaptam a végzést: – Szar alád, kőcsd ki! Nos, útravalóként hamuba sült pogácsát, de főleg a kemence alján kisütött mónárbodagot tudtam volna inkább elképzelni a költészetre való ilyetén felszólítás helyett, nem csoda hát, hogy meg nem értett Jelky Andrásként, továbbá sértett alanyi költőként otthon maradtam.
