- Útálom a fajtámat, érti? Ki nem állhatom!
A belvárosi palota építői nem takarékoskodtak térrel, formával, anyaggal, s a késő nyári melegben a tágas folyosóról befelé megnyitott ajtók mögött jó néhányan pukkadoztak a nevetéstől. Pedig – velem ellentétben – ismerték a műsort. A Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel Kitüntetett Művészegyüttesének a székhelyén, az ugyancsak hosszú és tekintélyes nevű Tisztiházban az épület hosszú fennállása és hányatott története során alighanem ez volt a legharsányabb, legfelháborodottabb, nyílt, őszinte zsidózás. A régi átkosban sunyin, az újabban némán, az adás-vételi machinációk idején csak összekacsintva, de ilyen töltetű türelmetlenséggel aligha ejtették ki a szót. Amely bizony, ha nem is mély, de képzett torokból érkezett. A hatalmas épület folyosója visszhangzott az erőteljes hang:
– Zsidó vagyok! Nem! Nem Szidó! Halló, értse meg: nem Sidó, hanem Zsidó Ferenc vagyok! Ahogy mondom! Zsidó! – Hozzám nem a folyosóról, hanem közvetlen közelről harsant. A szobám, amely egy hívatásostól maradt rám, az övéből, a nagyhangúéból nyílott, akit látszat akár titkárommá is avathatott. De a saját kuckómban sem voltam képes három hónap alatt magamat helyretenni, hát még a kicsi embert. Volt íróasztalom, hozzá szék, két kopott kárpitozott fotel kanapéval, a sarokban fogas és szekrény, ebben meg egy alezredesi mikádó. A páncélszekrény a Pártélet számait rejtette, ezekkel kínlódtam egy ideig, majd a művészegyüttes fotóit, újságkivágásait próbáltam összerendezni kartonlapokra. A világon semmi értelmes dologhoz nem foghattam havi 2100 forintért, szabad szombat páros héten. A mikádó háromszor ennyiért lógott.
Annál jobban esett, ha a szobaszomszédom rászánta magát némi eligazításra: ki kinek a felesége, előde, utóda, ismerőse, mikor merre jártak fellépni, mit vacsoráztak Algériában, Kubában, s a lengyelekkel Pesten. Előadta, hol lehet a legjobb tatár bifsztekhez jutni, az NDK-ban – ahová a fia nősült – mennyivel olcsóbb az élet, valamint, hogy kedvelt csúcsfigurája a hímalája. Azzal a tevékenységgel, amelyet a férfikar jobbszélén, az első sorban művelt, amíg tehette, nem foglalkozott: amúgy sem értettem hozzá semmit. Szerettem a kórust hallgatni, jókat nevettem a katonákat szórakoztató színészeken, akik közül Beszterczei Pál neve jut annyi év után az eszembe, drukkoltam a fiatal prímás Szalay Antalnak, csodáltam Ferencz Éva hangját, szépségét, lenyeltem Módos Péter gúnyos megjegyzéseit, és mint mindenki, nagyra becsültem Novák Ferencet, a Tatát.
Legjobban a táncosokkal egy autóbuszon szerettem utazni a távoli helyőrségekbe, ahol a színpad méretét, a hangosítás, az öltöző ügyeit előzetesen szoba-szomszédom egyeztette a helyi illetékessel. Jobban tisztában volt az előadás ottani feltételeivel, mint a hazai elvtársak, hiszen hozzá képest gyakran változtak vidéken a kultúra-katonák. Utóbbiak emiatt még őt sem, aki Havannától Nagyatádig és Pekingig számos helyen számtalanszor fellépett – de a nevét sem ismerték, ez váltotta ki időnként a már idézett, ingerült kiáltást:
– Zsidó vagyok! A Tisztiház számát hívja, majd a melléket!
Egyszer éppen tökös székely mivolta előtt kezdtem – beszélgetésre serkentő módon – tisztelegni, erre ugyancsak kifakad:
– Útálom a fajtámat, vegye tudomásul! Ki nem állhatom! A székely, ha görbén néz rá a másik, máris belé akasztja a bicskát! Nem igazi a vásár, a búcsú, a lagzi összeakaszkodás nélkül! Ha emberhalál nincsen, csak legyintenek rá. Higgye el, ilyen kötekedő, kiállhatatlan népséget még egyet nem talál, ha elmászkál a világ végére is! –
Hökkenten hallgattam a góbéságokról, hiszen ki vagyok én, hogy egy talpig székely és Zsidó szavát kétségbe vonjam? Erre-arra lógó alezredes?! Pedig 1973-ban már nem egymástól, hanem a mieinkkel mindig barátságos román katonaművészek legfőbb kondukátorától kellett félteni a székelyeket. A szászokat akkoriban éppen kiárusították, a megmaradt zsidókat hasonlóképpen. A székelyek? Még most is otthon vannak meg itthon, és mindenfele, de köszönik, jobban, mióta hozzájuk csatolták Európát.
A Honvéd Művészegyüttes nem maradt a helyén. Én sem, nem vittek magukkal a Stefánia Palotába. A nagyszerű fellépéseik fotóit, Korniss Péter, Eiffert János, vagy a honvédségi lapok felvételein nem találtam meg az interneten. Vajon valahol őrzik-e? Én csupán néhány kedves emléket, s a büszke, erőteljes székely hangot: – Zsidó vagyok! –