Egynél, kettőnél rád számolnak, a harmadik: knock out!
Lombos alezredes nyilvánvalóan nem törődött a rendbontásba keveredett fián kívül senkivel, puszta formalitásként értékelhető, hogy a megtorlás idején egyáltalán belátogatott az iskolába. Azt, hogy a főcsapás iránya 12 éves személyem legyen, minden bizonnyal az osztályfőnök, Lígyija határozta meg.
Nem emlékszem, hogy bármivel sértettem volna őt, ezért anyám lehetett a kiválasztott. Nem egyszer vettem észre nőknél a jó külső keltette laza ellenszenvet. Anyu nem csak gyerekei szemében volt szép harmincévesen. Ráadásul elváltként egyedül élt, rajta bátran lehetett nagyot ütni. Annak ellenére, hogy az uralkodó osztályhoz tartozott. Szabász volt egy babákat, macikat készítő háziipari szövetkezetben. A munkásnő besorolással sosem találkoztunk, legfeljebb ha Kádár beszélt a május elseji felvonuláson. Az Öreget élete végén nagyon bántotta, és méltatlannak találta, hogy saját bebörtönzése idején felesége pincehelyiségben kényszerült dolgozni. Húgom hozzátette: egy-két évig talán, míg Anyu szinte egész életében. Ugyanott. Tamáska Mária, aki nem barátkozott a munkásnőkkel, később visszatért az ÁVH kötelékébe, s nyilván nem a pincékben kapott munkát.
- Most mit csináljunk, kisfiam? – kérdezte Anyu, megint csak az Alma utcán felfelé ballagva, amikor kézhez vettük: „A hatodik osztályt ismételni köteles.” – bizonyítványt. Boldogabb sorsúak nem tartják számon a mennyiség minőségbe való átcsapásának példázataként a harmadik tárgyból való bukás jelentőségét. Egynél, kettőnél rád számolnak, a harmadik: knock out! Nyáron nem kell tanulni, a következő tanévben minden unalmasabb, kivéve, hogy új osztályban új fiú vagy – ilyesmi. Bennünket csak a szégyen foglalkoztatott. Anyu nyilván azon kesergett, hogy két év alatt kudarcot vallott, mint gyermeknevelő, hiszen korábban az apai nagyszülőkhöz jeles-kitűnő bizonyítványokat vittem haza. Én annyit kértem: ezentúl bízza rám a sulit. A bukást azonban évekig eltitkoltuk.
Számtanból Jónásné buktatott. Mit mondjak: lehetett valami igaza. De nem ennyire. Víziló igazi kimért, precíz számtantanár volt. Kosztümben, köpenyben, zárt pulóverben járt, csinos nő lehetett, kifogástalan modorral. Abban az évben az unokahúgához irányított különórára, Ébel Jóskával együtt. Az ő apja, úgy hiszem, disszidált, vagy egyszerűen lelépett, viszont édesanyjának egyenruhája volt. Beszkártos, mondta Jóska büszkén, amit én, a paraszt nem nagyon értettem, hiszen tudtam, hogy villamoskalauz. A különórák náluk folytak, mert volt lakásuk. Nekem még töltőtollam sem, amiért a különóráról is elzavartak, hozzam el, ha már otthon felejtettem megint. Akkor gyorsan igyekeztem egyet kölcsönkérni. Hogy szégyelltem-e? A szegénységet, meg a hazugságot is! A különórák hamar befejeződtek, amint a különtanárnő kijelentette, hogy csak figyelnem kell az órán, s rendben lesz minden! Azon nyomban intézkedtem telefonon, a főbérlőék lakásából, pontosan leszámolva az árát, s a különszámtan megszűnt. Sose gondoltam, hogy Jónásné emiatt törlesztett a bukással, mindössze azt sajnáltam, hogy az egyik órán elvett őzlábú tőrömet tanév végén elfelejtette visszaadni. Maga a számtan kit érdekelt?!
De magyarból megbukni?!
