Sose gondoltam arra, hogy valaha is közöm lesz az ipari tanulók világához. Még 1961-ben sem, amikor - beiskolázásról lévén szó - Lígyija odasüvítette anyámnak, hogy: Adják a gyereket inasnak! Nem adtak. Magam mentem a szakképésbe.
- Az igazgató elvtárs a repülőtéren van - hangzott a felvilágosítás 1981 augusztusában a portán. A repülőtéren, visszhangoztam belül. Hiszen évek óta megszűnt a belföldi polgári légi közlekedés Magyarországon! Biztosan valamiféle delegáció érkezik különjárattal, valószínűsítettem. Elvégre leendő munkáltatóm fontos elvtárs, miért ne volna elfoglaltsága a repülőtéren?
Hamarosan a személyzetis irodájában kötöttem ki, afféle előzetes megbeszélésre, amelynek eredményére - ha ideje engedi - a Nagy Ember volt kimondandó az „úgy legyen"-t. Elszegődni jöttem, ki tudja honnan értesülvén arról, hogy ebben az iskolában tanári állás van. Napokkal a tanévnyitó előtt, egy olyan városban, ahol az egyetem és a tanárképző főiskola évente bocsátja ki a tanárokat! Akadhat tehát számos-számtalan pályakezdő, álláskereső ezen a vidéken, funkci- és professzorfeleségek is, mégsem merült fel bennem, hogy alkalmazásomra státusz hiányában nem kerülhet sor. Férfi tanárok mindenütt kellettek, hiszen a jobban fizető állások folyamatosan elszívták a keveseket, akik tanárként végeztek. Aki a pályán maradt, vagy megszállott volt, akár az ország, vagy ... hm, olyan, akár jómagam. A megfelelő ivararány biztosítása a szakképző iskolában persze nem jelenthetett különösebb gondot: a közismereti tanárok rosszmájú megjegyzései szerint minden mérnök és technikus ide került az iparból, aki a termelő üzemekben nem állta meg a helyét.
Ki a fene jönne ide tanítani, ha nem volna muszáj?
Engem a Hatszázast megelőzően egy szocialista városban fűrészmunkásként alkalmaztak. Kitalálható, mit fűrészeltem a tanács művese osztályán. Művdésinek is ejtették, az már igaz. Az égvilágon semmi dolgom nem akadt az éves terv és az erről való beszámoló elkészítésén, azaz a megyei terv adaptációján, meg Hofi Géza fellépéseinek automatikus engedélyezésén kívül. A művelődési szakterület főelőadóját alakítottam egy olyan városban, amely művelődési intézményt nem tartott fent. Elvtárs voltam tehát, apparátusi, ekként is fogadtak az iskolában.
Az intézményt - ha pontosítok: az Intézetet - hírből-névről ismerni véltem. Sógorom itt lett géplakatos. Szeged legnagyobb középfokú iskolája gyakran szerepelt a Délmagyarországban valamely protokolláris esemény, szakmai verseny, létesítmény-bővítés kapcsán. Igazgatója a nomenklatúra ismert személyisége volt, aki a Hazafias Népfront városi vezetőjeként teljesített szolgálatai jutalmául kapta meg a donációt: az iskolát. Voltak abban az időben elvtársak, akik mindenütt kiválóan helytálltak, bárhová helyezte őket a néphatalom, amelynek maguk is részesei voltak. Előképzettség, szakmai tudás alig számított, megléte még zavarhatta volna is őket. Egykori főnököm, a hatkilós Hofi a Munkásőrség 30 éves jubileumi ünnepségével kapcsolatban megjegyezte: természetes helyét foglalta el a dísztribünön, hiszen '56 után akár a Munkásőrség parancsnoka is lehetett volna, ha odaküldi a Párt. Valóban nem a rangsor alján tanyázott. Az igazgatói javadalmazás a tanulók és a dolgozók létszámától függ, s amint jeleztem, a Hatszázas az „átkosban" Szeged közoktatásának legnépesebb intézménye volt. Belépésemkor és még sokáig ezután nem tudtam a vezetői természetbeni juttatások, a szakmunkák, anyagok ingyenes elérhetőségének mennyiségéről, valamint ezeknek a konvertálhatóságáról a szocialista összeköttetések adok-kapok szövevényében.
Pedig így ment ez mindenütt, elhagyott szocialista városomban is. Probléma csak abból adódott, ha tanácsi főnököm elől a pártbizottságra került egykori beosztottja elhalászta azt a házgyári elemet, amelyet nemcsak anyaghibássá minősítve, de hétvégi házhoz szállítva hűbéresi banalitásként megillette mindkettőt. Egyikőjüket kicsit jobban. Az erősebb kutya törvényét magától értetődően rühellték a tanácsi elvtársak.
Mit tagadjam, ha már szóba hoztam: nemcsak alkutya voltam ebben a rendszerben, hanem rendszeridegen is. Nem foglalkoztatott a hűséges semmittevés után megnyíló karrier, a szerény anyagi gyarapodás lehetősége. Odakerülésem előtt évben vásárolták meg a „hegyen" ötezer forintért azokat a telkeket, amelyekre a szocialista építés keretében házgyári elemekre alapozott hétvégi házak épültek. Természetesnek tartottam, hogy nem nekem már nem jutott, meg lehet az ilyesmit szokni. Így aztán az oktatási szakigazgatásból lelépve egy szakmunkásképző iskolában kötöttem ki. Megszokásból.
