Ma szó esett itt gyerekekről, akik tanulók, s tanárokról, akik ilyenek is, meg olyanok is. Emberek.
A Petőfi rádióban hallottam egy, a Rátz tanár úr díjjal kitüntetett pedagógusokról szóló adást. Az egyik kitüntetett – véletlenül épp a rádió munkatársa – rokonszenvesen mesélt arról, hogy egykori diákja elit gimnáziumba megkísérelt felvételi kudarca után válhatott kevésbé híres középiskolájukban versenyeredményeivel a tanári kiválóság bizonyítékává.
A mi ipari szakképző iskolánkban is megtörtént, hogy az egyik, talpig tanárnak termett magyar szakos kollégánk tanulója országos szintű sikert aratott. Öröm és meglepetés uralkodott el rajtunk az eredmény hírére, meg egy kis bizonytalanság, hiszen a mi magyarból kiválóink máshonnan jönnek, jobbára kibuknak, ha nem, akkor „eltávolítódnak” a magasabb presztízsű szomszédvárakból, azután nálunk lesz belőlük valaki. Néha nálunk sem. Az oktatási rendszer azon szeletében dolgozunk, ahol a kicsi eredményt, például a teljes kudarc helyett a csak két tárgyból bukást is elégedetten fogadjuk. Ezt a család és az iskolarendszer permanens kudarcainak hozadékából való kármentést nem szokás tanári sikerként elismerni.
A tanári sikerhez gyakran más sem kelletik, mint elhagyni a pályát. Nem azokra a volt kollégákra gondolok, akik megélhetési kényszerből a cukrásziparban, a bankszektorban vagy a politikában érvényesülnek, és jó ízlésre vallón nem érzik szükségét tanár voltukat emlegetni.
Azonban azok közül, akik elhagyván az iskolagyárat, bekerülnek a médiaiparba, az oktatásügyi szakigazgatásba, a kulturális ágazat bármely szegmensébe, egyszóval a rokon pályákra, sokan nyilatkoznak, vallanak, ars poeticáznak arról a hívatásról, amelyet faképnél hagytak. Az efféle megszólalók szinte mindegyike kiváló tanár, mentor, nevelő! A bizonyíték nem más, minthogy az illető elkerült, valóban kivált az iskolából, felfedezték, megcsinálta (majd’ elfelejtem: kipróbálta) magát! Ezért aztán az efféle nagyszerűek ellenpontjait a nem kiválók, hanem a kitartók, az iskolában maradott kontraszelektáltak képezik, akik nem sündörögtek el társadalmi presztízzsel bővebben rakott terepre. A tehetség megy, a középszer marad az iskolákban – ez a közhely él, működik.
Nem rég 40 éves érettségi találkozónk volt a budapesti Vas utcában. Szóba kerültek a tanáraink, ő is, aki irodalmár maradt akkor is, miután bennünket Dodótól átvett. Csinos, fiatal nő, friss egyetemi mázzal, imponáló irodalmi kapcsolatokkal, ám osztálytársaim máig nem Ágit, hanem Dodót emlegetik magyartanárukként. Dodó nem volt már fiatal, sem szép, az irodalomnak csupán tanára volt. Szójátékos trükkjeire is emlékszem: -gaLász! – címezte nekem a kérdést a második hét után. Figyelnünk kellett arra, amit mond. Nem reá, hanem a tárgyra. Horvát József nem önmegvalósított, hanem tanított bennünket.
Nem baj, ha valaki pedagógus diplomával más foglalkozást művel. De ne akarja senki elvenni a tanárság rangját, ha nem szállt pokolra hétszer a nevelhetetlenekért, hetvenhétszer a főnökei, a hivatal packázásai következtében, s ha nem bosszankodott néhányszor a pályaszökevény zsenik nagyképűségén.
Tévékabaré tanár úr [Havas Henrik] bárki riportalanynak utána szólhat, az utolsó, legbölcsebb poén mindig az övé, a hangot-képet ezután keverik le. A nemzet tanár ura [Nemeskürthy István] éveket, fontos tényeket keverhet össze még írásban is, hiszen a bőrkötetes díszkiadásokat kevesen olvassák, kritika ezeket sosem éri, a tudomány fórumain meg nem foglalkoznak óriásokkal. Nincs olyan magasság, még a budai Váré sem, amely nem csábít kockázatmentes tanárkodásra.
A köztanár néha hibázik, s ha a kellően tiszteletlen osztályból valaki szóvá teszi a vétkét, akkor értékeli a figyelmet, a kritikus szellemiséget. A köztanárnak vagy akad tehetséges diákja, vagy nem. Vagy hagyják dolgozni, vagy nem. A köztanár nem a nézettségnek, és nem a nemzetnek felelős. Vele naponta szembe néz a zsűri, a díjkiosztó bizottság, mivel a tanítványainak tartozik hűséggel, felelősséggel, szeretettel, s nem az iskolának, netán valamely kurzusnak lojalitással. Tanár – diákok nélkül nem létezik. A tanulók avatják azzá, sikereit is jobbára ők tudják learatni, betakarítani.
Tanítványai vezetik a vonatokat és az élelmiszerboltot, ők műtenek, nekik tapsol a publikum, belőlük épül a nemzet.