Egy itt fellelt Vas utcai iskolatársam az írta az egyik kommentjében: Én nem emlékszem a párttitkárra, talán mert nem tudtuk, ki az.

Líviusz az osztályfőnököm volt. Vele találkoztam először nagy kudarcom, kirúgatásom után a Vas utcai közgazdaságiban. Nem mondta, hogy becsüljem meg magam, új lapot nyitunk, még azt sem, hogy csak az számít, amit itt cselekszem. Talán csak ennyit:

– Ne izgulj öregem, rendben lesz minden!

A szavai sehol sincsenek már. Csak a mosolya. Egy kicsiny, igazán nénis külsejű fiatalasszony volt Lívia néni. Kék szeme csak derűt, kedvességet közvetített, haragot sosem. Ha a helyzet megkívánta, akkor letolt, de a szeméből mindig kitetszett, hogy ez nehezére esik, ilyenformán tőle ritkán ijedtünk meg. Mindenekelőtt szeretett bennünket. Jósága körülvett minket. Ezt a természeti tényt a maga teljességében sohasem voltunk elég bátrak tudomásul venni.

A középiskolákból másodév végére a “nem odavalók” kibuktak, kiszóródtak. Ez volt a divat. Ahonnan engem kirúgtak másfél év után, onnan a nyolcadik távozó voltam. Líviusz később, öt-tíz év elteltével beszélt tanári hitvallásáról, arról, hogy a problémamentes, szorgalmas gyerekek nevelése nem érdekli. Azt tekinti teljesítménynek, ha sikerül olyan tanulókat eljuttatni az érettségiig, akik akaratgyengeséggel, neveletlenséggel, szaktárgyi alapok hiányosságaival megverten, egyedül, támogatás nélkül nem tudnák elvégezni az iskolát! Ragyogó szépségű, olvasott, kulturált osztálytársunknak, talán elismerését kifejezve, még annak idején tudomására hozta:

– Klárikám, mit kezdjek veled? Nálad minden rendben! –

Huber Klári elfogadta ezt, de sokáig nem tudta megbocsátani.

A római hangzású becenév – Líviusz – a szakjából ragadt rá, bár nem tartotta magát nagy történésznek. Mi sem őt. A tantárgya alig érdekelte. Mennyi történelemóra ment el osztályügyekre, beszélgetésekre! Volt is izgalom az érettségi előtt: mi lesz velünk, hiszen más tárgyakból sorjáztak a tételkidolgozások, tételmásolások, számonkérések. Sokan már előre Líviát hibáztatták a sikertelennek ígérkező képesítő vizsgáért. Gyanítom, többeket az sarkallt a komoly felkészülésre, hogy úgy vélték, csak arra számíthat mindenki, amit maga kapar össze. Talán a drukk miatt Makó Kati el sem jött a történelem vizsgára. Három fiúnak adta parancsba Líviusz, hogy hozzák be:

– Nélküle vissza se jöjjetek!

Líviusz döntött felőlem is.

Az első emeleti előtérből jobbra a tanári nyílott, szemben pedig a titkárság. Ismertem a járást: ha szükség volt rá az iskolaújság szerkesztéséhez, stencilezéséhez, beljebb is mehettem a nappali vagy az esti igazgatók szobáiba. Nem instanciázni, hanem csinálni, amit épp kellett. Az velünk szinte egyidős eszperantista titkárnővel is megvolt a bizalmi kapcsolat, így – talán egy csodálkozó kérdése után – egy szavamra intézte is az adminisztrációt. Már-már kiiratkoztam az iskolából, amikor Líviusz benyitott, rajtacsípett.

– Miért?! –

No, erről nem voltam hajlandó beszélni. Függetlenedni akartam. Ha megosztom vele a részleteket, értelmét veszti az egész. Mellébeszéltem. Mint most is.

– És mihez akarsz kezdeni? –

Már megvolt a munkahelyem a hűvösvölgyi háztartási boltban, a szünidei kereskedelmi gyakorlat helyszínén. Jól éreztem magam a vevőkkel, kollégákkal, annak dacára, hogy ha sürgetett az esős idő, a beérkező ötven kilós cementes zsákokkal a vállamon kellett szaladgálnom a raktárig. Ennél jobban zavart az a helyzet, amelyben a csodálatos orgánumú Pálos György autója csomagtartójába raktam zsák cementet, egyet vagy kettőt. A művész kezet nyújtott, ettől egyből felfénylettem, azonban a tenyere nem volt üres! Baraczka Nándi bácsi az ajtóból kiszúrta, hogy miért vágok olyan képet, mint aki szarba nyúlt! A borravaló a közösbe, onnan egy része némi állagváltozást követően, a raktár takarásában a kiszikkadt szállítókhoz került, a többit hetenként szétosztották. Non scholae, sed vitae discimus.

Az osztályfőnök azonban akcióba lépett. Családlátogatás, győzködés, végül fenyegetés következett. Tudta – nem tudta, velem kellett megvívnia a csatát, a nyakas nagykamasszal, nem pedig anyámmal, akinek éppen ebben az ügyben nem volt lehetősége fordítani.

Líviusz leendő főnököm, Nándi bácsi feljelentését helyezte kilátásba, azzal az ürüggyel, hogy törvényellenesen kiskorú munkaerőt csábított. Az akció, mint mondta, másnap nem csak osztályfőnöki illetékességéből indul!

Ismerte a páciensét! Meghátráltam.

Elvégre egy párttitkár mindenre képes!

Kezét csókolom, Lívia néni!