A tablóképen még megtalálod, az érettségizettek között már nincsen. És olyan május sincs azóta, hogy eszembe ne jutna.

Ifjúi mellek dobaját ekhózza a város, tolongás van, virágok, rózsák és orgonák. Friss vér zúdul az artériákba, öreg iskolák, állampolgárgyárak ontják idei termésüket, borzas kölykeik seregét. Egész statiszta hadsereg dolgozik, szülők, tanárok, széphajú, karcsú lányok, kordonnak feszülő tömeg mormol. Országunk, szűkebb pátriánk jövője múlik az immáron felnőtt diákokon. Új szókat röpít a zászló: „legyetek hasznos tagjai társadalmunknak" – "szüleitek szófogadó, jó gyermeke” helyett. Ezután nem apáink vétkéért lakolunk, de átvesszük apáink örökét és építünk magunknak új, tökéletesebb bábeli tornyot. Dagadó izmaink öntudatát becézzük szigorú fekete-fehérben barátaim: tétova, egynapi főszereplők.       

A Himnusz után az igazgató nyitja meg az ünnepséget. Végig tekint az emelvény előtt szorongó emberkéken, végzős osztályok virággal körülvett lányain, hátrább szülők és meghívottak tömegén, szeme megtorpan a nemzeti színű drapérián, amely az asztalt fedi, és felnéz. Élesre váló árnyékok rácsa súlyosodik a mennyezeten, amikor felállunk, arcok hűlnek a teremre, senki sem látja az előtte lévőket, csakis arcok néznek vissza rá és csak lassan, nagyon lassan enged fel a torkokra szoruló hatalmas tenyér…       

Magas, barna lány volt. Kígyózva döccenő autóbuszon találkoztam vele utoljára: sápadt-fehéren, külön élt szemmel egy másik lánynak magyarázott. Sötét velúrkabátból nyúlt elő bal keze, ügyetlenül fogta az alumínium kapaszkodót, ennyi volt a valóság, fényes józanságú ráció a szürkén nyüzsgő és fojtó városi közegben. Házak mocskos vattacsomója úszott az ablakok mögött, s szédült halak voltak az emberek. Jobb keze röpködött, fehér fényekként villogó ujjai sohasem pihentek, ha egy pillanatra arcához szökött a négy összezárt virágszirom, rögtön szét is pattant. A lányt cseresznyevirág hószín csonkjai borították, s egyre feketült a világ.       

Én nem tudom miről beszéltek. Lehet, hogy pletyka volt, gond vagy divat az a köréje fonódó valami, ami elválasztotta tőlem s a másiktól, hiszen annak hozzátartozása csak a köztünk lévő távolság kontrasztja volt. Unott utasok lebegtek langyos közönyben, egy-egy felmerült, alábukott. A lány nem vette észre őket. Gyorsan beszélt, társára feszülő szemmel követte a szavak elfutó vetületét, de pillantása mindig tovarebbent újabb hullámzó régiókba. Tulajdonképpen semmi különös, arcát sokan viseljük, mégis szerettem volna karommal védeni, óvni valamitől, talán mert neki is távlata van már, e korban mindennek távlata van. Ó, ne gondoljatok zsoltárt üvöltő aknavetőkre, a húsevő fogaskerekek és lánctalpak zsíros emésztésére, távoli még a dzsungelháború, s nem oda rohanunk önkéntesnek.        

A buszról ugrott·le, csukódó ajtó kapta el ruháját és a szabadító lendület röpítette a járda és a házfal szögletére. Félig hajlottan guggolva, furcsa zavart mosollyal mentette magát, úgy láttuk, amíg újra csengettek, s a busz nekilódult. A perc tört része groteszk idegenné, mágneses rokonná változtatta őt, pedig mindennap megtörténik ez. Valaki rosszul ugrik, kalauzok fejcsóválása, oktató litániák gördülnek, de néhányan remegve hallgatunk, mikor ráesnek vigyorgó fénynyalábok, mert bennünk van ő, aki elment.       

Állj a tükörhöz, s kérdezd meg ki vagy! Miféle hang és miféle arcok torlódnak a hallgatás küszöbén, mikor hadsereg léptének roppanó magánya, gépek dübörgése rock and roll ütemben, lüktető erek drótjától fogoly szelíd kutyaszem verődik az égre az ellopott Hold után?        A Scotland Yard keresi a tettest, te vagy a felügyelő, s elfogni mégis lehetetlen. Hát hajtsd le a fejed öregem, hogy aztán emelt fővel mehess a jutalmakért: pénz, oklevél, kézfogás, ezek megváltott jegyek a nagy utazáshoz, bárhová teszed a virágokat!

(1966.)