- Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! - dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek pesze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére...
– Nagyanyó! Forradalom van Pesten! – lelkendeztem anyai nagyanyámnak.
– Tudom fiam, Nagyapót fel akarják akasztani.
Ez volt az a pillanat, amelyben a történelem nyakon vágta az embert. Amelyben derengeni kezdett, hogy a történelem nem fekete-fehér filmek jeleneteiből áll, hogy vannak testmeleg hősök és áldozatok, és áldozatok a vétlen emberek is. Kézközelben. Nem kellett mást tennem, mint a kéthetenkénti – mai szóval – láthatásra a város egyik végéből a másikba, a húgommal kézen fogva, anyám családjához átgyalogolni, hogy megforduljon körülöttem a világ..
Számomra ’56 szerdán kezdődött. Előző este, ahogy mindig sötétedés után nem sokkal, le kellett feküdni, a villanyt nem pazaroltuk. Az alföldi parasztvárosban pár utcányira tőlünk még petró világított. Nálunk, apai nagyszüleimnél rádió is volt, vezetékes. Olyasféle, mint az iskolás hátitáska, egyetlen gombbal az oldalán. Jó magasan felakasztva sugározta, amit Pesten és Szolnokon, a megyeszékhelyen leosztottak. Talán hat forintba került a műsor havonta. Napközben – hordozható rádiók nem lévén – a piactéren meg a tanácsháza környékén hangosbemondó tájékoztatta az embereket, ebben azonban – utólag visszagondolva – a kisújiaknak nem sok örömüket telhetett. Esténként odahaza ritkán szólt a rádió, nagyapám korán kelt a malachoz, tehénhez, ki kellett engedni a tyúkokat is. Így aztán csak szerdán délelőtt hallhatták a híreket a zene szünetében, szaladtam is ki az udvarra: – Nagyapám! Nagyanyám! Megint bemondanak valamit! –
Az eseménnyel nagyon meg voltam elégedve. Elsős korom tavaszától sokat olvastam, harmadikban már a Nagy Tippan melletti városi könyvtárba is beiratkoztam, odahaza pedig a könyveken kívül két képregény-sorozatból (darabja egy húsz) is akadt pár füzet. Az egyik sorozat mesésebb, a másik történelmibb tartalmú volt. Ezekből elég korán megjegyeztem Pancho Villa és Huerta tábornok nevét, de még a kínai hírességekét is. Csu Te marsall a Magyarországon kapott díszkardnak, akarom mondani szablyának örvendve már szinte ismerősnek tűnt. A koreai háborút a rádióban kísértem figyelemmel, valami társasjáték-félét is rajzoltam belőle. Egyszóval elég korán megismerkedtem a politikai tájékoztató műfajával, igaz, hogy mire felnőttem, rá is untam. De negyedik osztályosként ezen a téren csak két dolog bosszantott. Nagyapámék nem engedték, hogy a Lúdas Matyi karikatúráit másoljam, gúnyrajzokat csináljak a láncos kutyáról, meg az imperialista Dullesről, hiába érveltem, hogy ezekről szabad. Azzal meg kivált elégedetlen voltam, hogy itt, velünk nem történik semmi! Ebben a várakozásban ért a pesti forradalom híre. Nagyon tetszett!
Az iskolában tanítói ügyelet nem lévén, magunk között latolgattuk, hogy a vörös zászlókat el kéne égetni, de végül is nem lett belőle semmi. Valami röpcédula-félét biztosan irkáltam, s a padokban hagytam, mozgalmilag ugyanis – mit már említettem – elég jól fel voltam készülve. Bizonyos, hogy novemberben-decemberben a deszkakerítésekre is firkálgattam az iskolából hozott krétával: Egy forint a forró lángos, le van szarva Kádár János! Este történt, amikor nagyapámékkal tanyába mentünk, s én hol előre siettem, hol lemaradtam, ők meg a kis favázas, üveglapos, gyertyával épp hogy a lábuk elé világító lámpás fényénél nem igen látták, mit művelek. Hogy miért nem tüntettek ki az elmúlt húsz évben, mint ellenállót, máig nem értem!
Az anyai családban sokan voltak kommunisták. Nagyapó az egyik párttag-veje, a vasúti főtiszt fiát szovjet-magyar mintára „kis szövetségesemnek” becézte, míg velem, a suszter gyerekével igen kelletlenül állt szóba. A vasúti ács könyvespolcán a Csendes Don nyomasztóan terjedelmes köteteire emlékszem, meg tán A Rákosi-perre, vajszínű borítón vörös betűkkel. A Fehér könyv kötetei szörnyű képeikkel a következő évben kerültek polcra. Valami vörös csillagos oklevél is lógott a falon, az első világháborús gyalogos katonai emléklap mellett.
Az öreg egy irtózatos kardvágást hozott haza a koponyáján a háborúból, meg a mellzsebében hordott golyó-átütötte református énekeskönyvet. Nyári estéken az Allegro barbaro épp úgy megszólalt a görögibolyás illatú gangon, mint a Poljuska polje, vagy egy már nem felidézhető szövegű, de dallamában még bennem élő induló, amely a vörös zászlók alá hívott. A mandolint szerettem leginkább hallgatni, de tetszett a bürökpikula meg a furulya hangja is. Mindegyiket maga csinálta Nagyapó. Ellenben alig énekelt, bár szép hangja volt. Őt alkalmazták városi hangosbemondónak.
Óvatos níp a miénk. Csak szombatra, október 27-ére fejlődtek a dolgok odáig, hogy az emberek hozzáfogtak a hősi halott szovjet katonák fölötti emlékművet ledöntögetni. Nagyapó szokásos sétája közben szemügyre vette a sírgyalázáson munkálkodókat, s boltozatos, kozák-kard szabdalta koponyáján megigazítva a kopott simléderes sapkát, így szól:
– Ínnye, de bátrak vagytok! Osztán miért nem az élőkkel kezdtek? Itt mennek, essetek azoknak! - lendítette előre botját Nagyapó, pár méternyire a Városháza parkja előtt futó 4-es útra mutatva, ahol egymás után csörömpöltek a szovjet páncélosok keletről nyugatnak, Záhonytól Budapest felé, tele katonákkal.
– Megájjon, vín Papi, magát is felakasztjuk! – dühöngtek vissza a sírrombolók, akiknek persze minden okuk meglehetett a diktatúrára felkiáltójelként emlékeztető obeliszk ledöntésére, meg a gyűlölt beszolgáltatási hirdetmények beolvasójának a megfélemlítésére is.
Nem tudok róla, hogy anyai nagyapámnak oka lett volna megijedni, el sem bújt, nem is esett bántódása. Mint ahogy egyetlen komcsinak sem a városban. Annál inkább az emlékmű-döntögetőknek, az ez idő tájt Pesten volt apámnak, meg más, vétlen embereknek. Még gyerekeknek is.