A születés ünnepén az elfogadás karácsonya

A születés ünnepén az elfogadás karácsonya

Karácsony estére készülődtünk a nevelőotthonban. A hatalmas, modern épületben játékot, dalokat tanultak a kicsik, s a felsősökkel együtt maguk is ajándékokat készítettek vagy vásároltak otthoni és nevelőotthoni szeretteiknek.

Mi, nevelők szintén izgalommal néztünk az ünnep elé, nem csupán azért, mert egy-egy gyermeknek csak 30-50 forintos keretek között tervezhettünk, készíthettünk személyre szóló meglepetést: de amiatt is, vajon sikerül-e közös nagy ünnepélyre odavarázsolni a kis családok meghitt, karácsonyesti hangulatát. Még csak néhány hónapja élünk egy fedél alatt, sokunknak pedig - gyerekeknek és nevelőknek - ez volt az első nevelőotthoni karácsonyunk.

Decemberben a szokásosnál is nagyobb izgalommal bontogatták a leveleket azok a fiúk, akik egyáltalán kaphattak valahonnan, azután újságolták: "Tan'bá', engem hazavisznek!" Ilyenkor mosollyal, simogatással jeleztem: osztozom örömükben, a meghívólevéllel elindítottam az eltávozási adminisztrációt, ám a "maradókra" tekintve eltűnődtem: a napokra megüresedő székek, ágyak, a távozók után kitáguló terek nem ridegítik-e tovább a még alig belakott üvegházunkat? Majd összébb húzódunk valamiképpen - határoztam el. Az egyéni patrónusok viszont – gyermekeink szerencséjére - tovább fogyasztják majd az ünnepi létszámot.

Az egyik ötödikes kislány, Melinda is kijelentette, hogy ugyan az ünnepekre nem megy haza édesanyjához, aki szeptember óta meg sem látogatta, hanem Kati néninél tölti a téli szünet jelentős részét, amennyit patrónája szabadsága lehetővé tesz. A korán megözvegyült asszony sütött-főzött az ünnepre, végre újra volt kinek, s az ünnep délutánján belépett az otthon ajtaján, hogy hazavigye magához Melindát.

A fiúk közül néhányan már délben eltávoztak, távolabbra utazván rokonaikhoz. A közelben lakók, vagy a helybeli családokhoz készülődők együtt maradtak a délutáni ünnepség idejére a szüleikkel, társaikkal, nevelőikkel.

Az én szőke, kék szemű, hatodikos Jóska fiam a nagybátyjára várt, aki, mint írta, kocsival jön érte ezen a napon. De jó lenne, ha mindenki láthatná, amint berántja maga után a vállalati Volga ajtaját! - ábrándozott a legényke. Persze, integetne a többieknek. Melindának - akit kedvelt - talán a leghosszabban! Ám a vonatok, buszok érkeztek-indultak, a nagybácsi autója viszont késett. Fogytak a gyerekek a szobákból, s Jóska hiába kísérte a barátait a kapuig: a Volga nem jött és nem jött!

Elkezdődött az éneklés, a versmondás, a játék a nagy fa alatt. Az üveggömbök mellett saját készítésű papírdíszek, arany- és ezüstláncok, a konyhás nénik meglepéseként aprósütemények gyönyörködtettek bennünket a karácsonyfán. Egy-egy apróság büszkén mutatta: "Tessék nézni, azt a szépet én csináltam!" Vendégeink közül a patronáló brigádok tagjai itt adták át ajándékaikat, s talán még jobban örültek, mint a kicsinyek.

Egyik vendégünk azonban nem az örömtől könnyezett: Kati néni sírástól meg-megszakítva alig tudta elmondani, hogy mennyire várta ezt az estét, s hogy mi is történt tulajdonképpen: Melinda mégis hiányzott az édesanyjának, aki érte jött, s az ünnepségről magával vitte!

Ekkor jutott eszembe az én Jóskám, akit persze hiába is kerestem az ebédlőben játszó, éneklő gyerekek között. Fent zokogott a hálóban az ágyán, kezében a sokszor olvasott, nagybácsitól érkezett levéllel, benne az ígéret: a Volgáról, a karácsonyról. Nem tudtam volna megvigasztalni, ha nem említem meg neki Kati nénit, akit Melindához fűződő vonzalmai révén amúgy is ismert. Lassan megnyugodott, megmosta arcát, fésülködött, azután együtt hívtuk meg Kati nénit csoportunk karácsonyfájához.

Egy óra múlva léptek ki a kapun.

Aznap este Kati néni karácsonyfáján is kigyúltak a fények, s letörölték a könnyeket a két árva arcáról.

Az igaz mese igazi folytatása az lett, hogy Jóska és Kati néni nagyon megkedvelték egymást, és az özvegyasszony nevelőszülőként magához vette a kisfiút.

(Majdnem tíz évvel az 1978-ban történtek után írtam le nevelőotthoni karácsonyunkat, de a befejező mondatot - mivel a valóság számomra túl szépnek, s így nem leírhatónak tűnt - a Köznevelés szakírója, Győri György, szeretve tisztelt mentorom írta hozzá).