Istenhívő vagyok, emberhívő vagyok, mondta Törőcsik Mari a Zárórában
Nem A Törőcsik!
Lehetséges, hogy létezik könyv efféle egyedinek szánt címmel, hiszen megjelennek, fogynak ilyenek. Egyet sem vettem a kezembe. Nem csupán a pesti magyartól való ösztönös ódzkodásom, a fantáziátlan nyelvszegényítő ötlettelenségből keletkező címadás provokálta ellenérzésem miatt, hanem mert nem vagyok színházlátogató ember. Több oka lehet ennek, egykori hülye parasztként történt megbélyegzésemtől kezdve a sznobizmustól való oktalan undorodásomig – de mindez a színház, a művészet és a kultúra szempontjából teljesen közömbös.
Az idei karácsony estén, akkortájt, amikor Róma ez idő szerinti püspöke – idős korára tekintettel – már előre letudta az éjfélre előírt penzumot, keresgéltem a számomra kiosztott mozi csatornák között. Nem találtam kórházi-orvosi sorozatot, az ismerős krimiket is szűken mérték. Nem csoda, ha ilyen esetekben a megszokás, a kényszer, a lakásnyomor hirtelen egymás mellé rendelt családtagjai jobb híján egymás torkának esnek. Megtelnek a fogdák, hullaházak és mentőállomások. Televízión keresztül mindez kellemesen humanizált. Sznobjaink, jobbjaink: szabad fintorogni, elvégre az ízlés önvédelmi kategória. Van, aki beéri a művérrel, van, akit maga a mű hoz izgalomba… Én sorozatokat, krimit fogyasztok.
Az m2 Záróra című műsorába tévedtem, megesik. Meglepetésemre nem a tavaly először látott, s most is jócskán ömlő, Költőcske Mihályra hajazó Ady-vers, a Karácsonyi rege fogadott. Ezt a verset – s korántsem költeményt – kizárólag Szabó Gyula teszi Adyévá, nélküle és az ünnep nélkül minimum feledhető volna. Mást találtam, így nem láttam okát a távirányító további folytatólagos masszírozásának.
Törőcsik Mari jelenléte szinte természetesnek tűnt: ugyan ki is lehetne a képernyőn, ha nem ő?! Beszélgető társa nem kímélte, megtisztelte azzal, hogy belekérdezett, visszatért, ha kellett egy-egy számára elvarratlannak tűnő szálra. Veiszer Alinda a tévénézők szemefénye: nagyon jól tudja, hogy az igazi tekintélynek kijár a megbecsülés, meg tud felelni mindenre. Nem lehet véletlen, hogy az ország talán legnagyobb színésze elvállalta vele a beszélgetést. Így aztán – napi divatú szóval – áldott percek részesévé lehettem.
Hallottam-láttam már színész-óriást dühös elkeseredéssel kevesellni a sikert, tagadni – belőle kiszorultként – a színi kultúra új produktumait, s díjak tömegének besöprése után kimondatlanul is sóvárogni az elismerést. Pedig csak arról volt szó, hogy annál a csúcsnál, amelyre elért, feljebb már csak az Isten lakik. De alkotni, teljesíteni, hódítani: egyfajta ajzószernek tűnik: lehetetlen leszokni róla. A színész eljátszhatja a szerényt, a bölcset, a szerethetőt, mindent, ami az emberben rejtezik. A nagy művész élete a játék, s a játék az élete. Önmaga az életének a legnagyobb alakítása.
Törőcsik Mari, aki mintha nem is ebben a világban élne, mindig is a kedvencünk volt: hiszen Soós Imrével együtt igazat mondott és nem csak a valódit. Néhány évvel fiatalabbakként számon tartottuk, hogy a Városmajor utcában, Havas Franciékkal egy házban él, tudtunk róla sráckorunkban is, mert szép volt, fiatal, sikeres. Most elképesztő mesterségbeli tudását magától értetődőnek véve hallgatom, s bólintok: így volt ez rendjén: hiszen még a kollégái, riválisai is szerették, elfogadták körbeölelték. Ha azt mondja: hogy ami rossz, attól nagyon szenvedek, akkor e puritán mondat megélt és megértetni való bölcsességet takar. Nincs dühös háborgás, nincs álszerénység. A zseniális mindig egyszerű.
Kivételesen nagy ember, nagy színész, nem színésznő. A zseniálisnak nincs neme. De milyen csodálatos, amikor életerejéről, művészi tartalékairól szólván azt mondja: a közönség mindig ölben tartotta és átsegítette, amikor kellett. Így csak egy nő fogalmaz. Aki ott volt Pataki Mariban a Körhintában, vagy Luca asszonyban, a Szerelemben. Ez a nő minden lehet: ma is szép, ma is sikeres, és igaz ember.
Mint magáról mondta: Istenhívő vagyok, emberhívő vagyok.
Igen, Törőcsik Mari!
