- Laci, te pavaszt vagy?

Igen így, barátságosan, közvetlenül, a kézfogás után, az ismerkedés első perceiben leparasztozott.

Lappangott valami kínos érzet bennem, amit az ismeretlen környezet okozhatott. Mindegy, túl kellett esni a bemutatkozáson. És lám, Andriska mosolya jóindulatú, majdhogynem baráti volt. Figyelmesen a szemembe nézett, hanglejtése érdeklődő szándékra utalt.

– Laci, te pavaszt vagy? –

Igen így, barátságosan, közvetlenül, a kézfogás után, az ismerkedés első perceiben leparasztozott. Biztos volt a sikerében, szövegelési technikáját, mint később kiderült, efféle mutatványokon edzette, meglehetős eredménnyel.

A kis-svábhegyi villában történt. Andriskáék főbérlőként éldegéltek négyen a magasföldszinti, leválasztott két szoba komfortosban, mi meg ketten Anyuval abban a lyukban, mellékhelyiségek nélkül, odalent a szuterénben. Ezt az idegen szót sem állhattam, rossz hangzását azok is erősítették, akik egyáltalán a szájukra vették. Mi alagsort mondtunk, a szobácskát pedig, melynek csak a be- vagy lejárata volt a föld alatt, az ablaka nem, anyám csak néha, elkeseredésében nevezte lyuknak. Ezt szintén nem szerettem hallani. Épphogy otthagytam az alföldi kisvárost, a vályogból emelt nádtetős házat, s tágra nyílt szemmel csodálkoztam a pestiek beszéde hallatán. Némelyik egészen megdöbbentett. Elsőre rögtön:

– Laci, te pavaszt vagy? –

Visszhangzott bennem a kérdés, amellyel hírtelen nem tudtam mit kezdeni. Laci, te paraszt vagy? Mi vagyok én tulajdonképpen?! Van így az ember, még akkor is, ha már nem is tíz, hanem félig tizenegy éves, hiszen a negyedik osztály utáni nyáron ötödikesnek számít, s különben is: életre szóló döntéseket hozhat.

Nem csoda, hogy zavarba jöttem Andriska megnyitásától. Mifelénk, parasztéknál nem volt szokásban az oktalan sértegetés. Még a kiskakas-viadalok is valami okkal vagy ürüggyel kezdődtek, köpködni nemigen tudtunk kisújszállási barátaimmal (ezt Pesten sem sikerült megtanulnom), szembe kapni efféle köpés-félét igencsak szokatlan eset. Hiszen nem lehetett Andriska kérdését másként értelmezni, mint szembesértésnek, amelyet zavarba ejtően ellenpontozott a barátságos mosoly, a közvetlen hanglejtés.

Mindmáig bennem él a vidékiségnek, az alföldi reformátusságnak az a magaviseleti habitusa, amely nem szereti a bizalmasságot, s ezzel elkerüli a bizalmaskodást. A gyerekszoba nélkül felnövő kisúji legénykék akkoriban nem ismerték az elemi pesti udvariassági formulákat, a légy szívessel álcázott parancsot, a mit sem jelentő bocsáss meg! automatizmusát. Az emberek minálunk inkább kevesebbet, mint többet mondtak, de azt állták.

El sem tudtam képzelni, hogy valaha is megszokom a személynevek előtti határozott névelő használatát, hiszen ma is viszolygok attól, ha olvasom „a” Pisti, „a” Kis János, a jött „a” Jenő változatokat. Amikor azt hallottam a másik jelenvolttól, hogy: – Add oda!–, nagyot néztem, hogy hol a harmadik. Andriska pesti szitkait sem tudtam eltanulni, mert épp úgy nem értettem a bumburnyákot, a homoszekszit, mint a tujázást. Kicsit szálkás, vékony hangján a gyakori Jesszus! Jesszumpepi! felkiáltás amolyan női visongásként hatott, amilyet egyetlen normális fiú sem kívánt produkálni még a kis-svábhegy környékén sem. Egy ideig nem is fogtam fel, hogy Jézust emlegeti kötőszó gyanánt ez a furcsa, pesti egyed. Idegen világ volt számomra az övé, bár nem tartott sokáig eligazodni a nyelvezetben.

A hozott kiejtésem nehezebben kopott le rólam. Ma már nem gyönyörködtet a lú, píz, mír hangzása, akkor nem tudtam másképp. Szerencsére olyan tanárom nem akadt, mint Illyésnek az “áff” hallatán. Pesti osztálytársaimmal – egészséges fiúgyerekként – pár hónapig körbe verekedtünk, a hívó szó legtöbbször szintén a hülye paraszt volt. Lehetett volna más is, akkor az esett volna rosszul. De kiskamasz fiúk közt az ilyesmit nem lehet elkerülni. Ám a kinyújtott kézbe beleköpni – ahogyan Andriska tette –soha nem fordult elő.

Andriska úgy parasztozott le, hogy védtelen voltam.

A lakásukban, számára biztonságos pályán történt, Anyu és „a” nyafizva ejtett Mami színe előtt. Ma már úgy gondolom, hogy egyenesen az ő Mamija számára produkálta a sértést, fölmondta, mint a leckét. Megmutatta, milyen ügyes. Hát az volt! Mit kerülgessem: le voltam fegyverezve. Képtelenség lett volna megtorolni a támadást, amely a kisebbtől érkezett. Majdhogynem biológiai gátlás védte! Hiszen nem való a gyengébbet bántani! Így aztán bamba mosolyú buta paraszttá váltam egyből. Ha jól meggondolom, meg is maradtam annak. A nyelvi úzussal ellentétben a kisúji erkölcsiségből máig nem tudtam kivetkőzni. Paraszt vagyok.

Andriskát persze megvertem, jó két évvel később.

De az egy másik történet…