Milyenek vagyunk mi magyarok? Van-e egyáltalán nemzeti jelleg? Előbbre való-e, mint az erkölcs, az üzleti tisztesség, a sportbéli fair play?

Az előbbi akár negatív elismerést is jelenthet, ha idegentől, főleg valamelyik bennünket hatalmában tartott nemzetbelitől idézve azt fejezi ki: ez a magyar túljárt az eszemen – amúgy székelyesen! Az utóbbi szóösszetétel a maga egyszerűségében is problematikus: a legősibb mesterségben nyújtott legkiválóbb teljesítmény sem lehet a nemzeti dicsekvés tárgya. Pedig ezen a téren globális a verseny, nincsenek védővámok, a dolog tisztességes is: valamiért fizetnek, s aki fizet, annak nem járnak túl az eszén: megkapja, amit ígértek neki. Ez üzleti, azaz polgári erény, amely mint köztudott, nem része nemzeti önképünknek.

Milyenek vagyunk mi magyarok? Van-e egyáltalán nemzeti jelleg? Mire terjed ki? Felülírhatja-e a pőre emberi mivoltunkat? Előbbre való-e, mint az erkölcs, az üzleti tisztesség, a sportbéli fair play?

Az irodalomtanár Hegedűs András, miután kiszúrta az előadóterem sarkában a pókot, szokottan rá függesztette a tekintetét, és beindult. Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje angol kiadásának előszavából magyarázott a hallgatóság kilencven százalékát kitett kistanárnéniknek. Illyés feldolgozásaiban bőséggel szerepelnek népköltészeti-népmesei vándormotívumok. Azonban egyetlen elemet, egy cselekedet hiányát mindkét tanítónk kizárólag a magyar népmese, a magyar gondolkodás, a magyar erkölcsiség jellemzőjének tartotta. Származzon bármely néptől is a mese, ha magyarrá vált, abba hátulról támadó, alvó ellenséget megölő, orvgyilkos főszereplő nem került! A mesehős bejut a hétfejű sárkány kastélyába, elrejtőzik az ágy alatt, de nyíltan, a szoba közepére pattanva felébreszti a hatalmas ellenfelet, és szemtől szembe vív meg vele. Arany Jánosnál sem a bajvívásban járatlan Toldi, hanem a cseh Mikola az, aki hátulról támad. A nemzeti önkép szerint ilyenek vagyunk.

A magyar nem támad hátulról, megbízható, lovagias. Igazolja ezt Horthynak a nácikkal szembeni országvesztő de úri mód korrekt kiugrása. Erősítik különbözőségünk, különb mivoltunk tudatát az erkölcsi elégtétel ellenpéldái, így a román, olasz köpönyegforgató háborús szerepek, a háborút bármely oldalon elkezdett, de mindig a győztes oldalán befejezett csehek-szlovákok racionálisan irigyelhető, ám fennhangon megvetett példái. Román szemszögből nemzeti erényünk úgy fest, hogy a magyarnak annyi esze sincsen, hogy a saját érdekében füllentsen egy kicsit. Magyarán megmondva: balfaszok vagyunk.

Miután a szájukat napi rendszerességgel nemzeti színűre tépőknek megadtam a betevő és kihánynivaló tételmondatot, hadd térjek vissza két bloggerinának a minap olvasott felvetésére.

Anemone szerint az automatikusan átvett előítélet alkalmas saját gyarlóságunk elfedésére éppúgy, mint a gondolkodás nélkül átaludható élet álkomfortos élvezetére – s ebben kétségtelenül igaza van! Sokkal több agymunkát igényel az elemző gondolkodás, mint – ahogy írta – valamely közösség ítéletének, tapasztalatának az átvétele a másik emberről, különféle népcsoportról, konfliktusokról, azok megoldásairól.

Hozzátehetem, hogy az átvett ítéletek és tapasztalatok lehetnek igazak és hamisak is. Mégsem szükséges minden egyes embernek a világ megismerését ott kezdeni, ahol az első ember lehuppant a fáról, vagy ejéndett a tiltott fa gyümölcséből. Viszont tudnunk kell, hogy a balítéletekből sok gondunk, bajuk származik.

Hogyan keletkezik a hamis általánosítás? Vagyis az, hogy a magyarok mindnyájan gáncs nélküli lovagok, a cigányok mindnyájan lopnak, a katolikusok egytől egyig álszent szemforgatók. (Akiknek említése itt szándékosan kimaradt, az meglehetős olvasottságot generálna, de félrevinné a vállalt témát.)

A hamis általánosítás gyökere Valéria szerint az analógikus gondolkodás hiányában keresendő, amelynek művelője következtetéseiben nem tud mit kezdeni a hasonlósággal, helyette azonosságot használ. Ha például valakitől egy cigány ember ellopott valamit, akkor nem úgy gondolkozik, hogy ez az ember lopott, hanem úgy hogy a cigányok loptak. Az egykor nálunk Triumfált NDK-s lányok elragadtatott sikkantásaiból az következik, hogy minden magyar hímivarú egyed tüzes szerető, azok is, akik sem a magyar, sem a külhoni lányokat nem kedvelik, mivel meleg szeretettel viszonyultak sajátjaikhoz. S óh igen, van akinek a katolikusokról sosem Teréz anya, hanem a körmenet előtti kalapemelés elmulasztása miatt kínhalálba küldött La Barre lovag perbefogói jutnak eszébe. Magyarán: az ily módon működő elme az egyetlen emberről, egyes esetről nyert – igaz vagy hamis – jellemzővel a szóban forgó tömeg egészét, s annak minden egyes tagját minősíti.

Kérdezhetnénk: mi mást tehetne? Vajon hány egyest kellene megismerni, hogy teljes mértékben igaz általánosításhoz jussunk? Megismerhető-e valamennyi magyar legény/leány, cigány ember, vagy katolikus hívő? Megismerhető-e teljességgel közülük akár egyetlen egy is? Képtelenség. A világ maradéktalan megismerése az ember számára nem adatott meg. Be kell érnünk hiányos alapú általánosításokkal.

Ha megégettem a kezem, aligha fogom minden lángban újra meg újra kipróbálni. Ha becsapott egy közszolgáltató, úgy vélem: máskor is, és a másik is megteheti. Ha csak azt tudom, hogy a komcsik elvették a földet a családomtól, akkor úgy kezelem a kommunizmust, mint a forró kályhát, és a közszolgáltatóknak való kiszolgáltatottsághoz hasonlóan a komcsikat is igyekszem elkerülni. Pedig sokféle kályha, többféle szolgáltató, s különféle erkölcsiségű kommunista emberek vannak.

Vannak előzetes ismereteink, közvetett tapasztalataink, és ránk hagyományozott kollektív bölcsességek. A kényelem csapdája azzal kezdődik, ha ezeket nem vagyunk hajlandók sem a tapasztalat, sem a józanész működése útján megvizsgálni. Hiszen mások már megadták a receptet, rákérdezni fáradságos, az ember szembesülhet saját kapacitásának gyengeségével is. A szellemi restség ily módon fogollyá, előzetes ítéleteink foglyává tesz.

Az a fiatalember, akit egy régi Kék fény adásban láttam, írni-olvasni nem tudott. A pénzt a színéről-formájáról megkülönböztette, azt is megtanulta, hogy fizetés napján a kocsmába vezet az út, ahol a köröket a cimborák sorban, egymás után fizetik. Tévészereplő úgy lett ebből a fiúból, hogy a bicskáját belevágta az egyik szesztársába, akire, mint mondta, nem is haragudott.

Hogy miért tette?

– Mert anyázott! –

Így volt programozva a srác, így működött a közeg, amelyben élt, az élethez és a halálhoz elegendő volt egy tucatnyi nyomógomb, hívó szó és az automatikus válaszok ismerete. Sose kérdezett rá, miért kell a kocsmába menni, körre kört fizetni, s az anyázásra előkapni a bicskát. Nem vonta kétségbe a társaság alapigazságait, ez volt az ára az odatartozásnak.

Nagyjából ez a mechanizmusa a cigányozásnak, nyilasozásnak, libsizésnek és magyarkodásnak is. Ha egy erkölcsös, tisztességes régi barátról kiderült, hogy gárdista lett, ezt csak úgy tudom elképzelni, hogy barátokra, otthonosságra lelt a sraffosok között. Az ebből hasznot remélők által kellő időben tüntetni buzdított csapatok tagjait ugyanaz az együttes élmény hozta össze, mint a szocialista május elsejék sörös-virslis felvonulóit. Ki a fenét érdekelte közülük, hogy éppen kié a taps vagy a fújjolás?! Akik a vonulókat egy kalap alá sorolva en bloc lenézik, panelprolikat meg egyebeket emlegetnek, azok egy exkluzív klub tagsági kártyáját vélik megváltani a saját előítéletükkel.

Ismerős érzés.

Csak nekem?

Az előzetes ítéletek akkor válnak előítéletté, ha az emberek nem hajlandók saját tapasztalataik alapján, vagy logikai úton a valósághoz igazítani hiányos ismereteken alapuló féligazságaikat.

Címkézés, általánosítás, előzetes ítéletek nélkül nem lehet a világban eligazodni. Elengedhetetlen volna ezeket újra és újra felülvizsgálni. De ma már ott tartunk, hogy egy-egy kényes, előítéletekkel terhelt téma puszta felvetése automatikusan kiátkozást, társasági és társadalmi kirekesztést vált ki. Igaz, a NolBlogon még akad érdemi vita, korrekt vitavezetés, könnyen nevesíthető bloggerek a gazdái.

Nos, az érintettség okán nem mondhatom meg, hogy kurva-e a magyar, kellő tapasztalat híján meg a magyar kurvákról nem tudok nyilatkozni. A címadó kérdés így megválaszolatlan marad. Végleges válasz arra sincs, hogy mire jó az előítélet, a hamis általánosítás, a címke, a megbélyegzés életünkben. Ha már ilyen nehezen tudunk tőlük megválni!

Jó volna, ha szavainkat arra használnánk, amire valók: egymás megértésére. Jó lenne, ha minél több előítéletünk változna ellenőrzött tudássá. Ha nem tekintenénk az előítéleteink lebomlását saját személyiségünket ért fenyegetésnek. Ha nem csak a meg nem gondolt gondolatok fedezékében éreznénk magunkat biztonságban. Hiszen az előítéletes mindig téved, mert mindent a hibás szemüvegén keresztül szemlél, s végső soron nemcsak másoknak, hanem magának is kárt okoz a féligazságokra alapozott döntéseivel, cselekedeteivel.