A Bölcsek Tanácsa szerint nemzeti sorskérdés. Az első lépést ki fogja megtenni?
Néhány napja felidézetem egy társadalomtudós 2001-ben megjelent gondolatait a magyar társadalom és az oktatás helyzetéről, a lesüllyedéstől megmentő egyetlen útvonalról, a kitörési pontról. A témához – a Bölcsek Tanácsa jelentésének közzététele után – sorakoznak az elemzések, vélemények, elvégre ez a legfontosabb nemzeti sorskérdésünk. Közülük Riba István cikkéből a pedagógusbérekre vonatkozó statisztikai táblázatra hívom fel a figyelmet.
Légy büszke, magyar!
Elfogulatlanul, tárgyilagosan, méltányosan:
„Az, hogy a tanárok olyanok, amilyenek, azonban szerintem se csak pénzkérdés. Mondom én, magam ellen (is) beszélve. A selejt selejt marad jobban megfizetve is. A rossz oktatási rendszerbe nem hogy nem kéne, de nem is szabad pénzt pumpálni.”
A „nemhogy nem kéne, de nem is szabad” stilisztikailag csinos és ismerős közhelyét megtoldhatom hasonlóval: a „selejt”, azaz a hívatástudattal eltelt pedagógus akkor is tanítana, ha neki kellene fizetnie érte. Szerencsére ez a lehetőség még nem jutott államnagyjaink eszébe, bár a politika csúcsairól gyakran hangzanak el ambiciózus, különféle motivációjú tanítások, anélkül, hogy tanári illetményt vagy alacsonyabb fekvésű szolgálati lakást igényelnének érte. Komolyabbra fordítva a szót: a működő társadalomban semmi sem csak pénzkérdés, az előbb idézett közhelyes önkielégítés azonban sok pénzt takarít meg – más célokra.
Ki ne tudná, hogy a fizetés nem teszi jobbá a rosszul dolgozó orvost, politikust, és a bankárt? Vajon mindnyájan egy emberként kiváló munkát végeznek, már csak azért is, mert nem pedagógusok? Vajon mi az oka, hogy fel sem merül: a tanárok épp olyan munkavállalói csoportot képeznek, mint a mérnökök, a munkások, a főhivatalnokok, van köztük ilyen is, olyan is - a saját szakmájában, vannak jók, átlagosak, és gyengébbek. Az MNB elnöke nehogy már azért ne kaphasson kétszer akkora fizetést, mint az Egyesült Államokban a FED vezetője, mert vannak „selejt” bankárok is Magyarországon (nem éppen Kulcsár Attilára gondolok!)!
A lényegi különbség az összes más foglalkozásúak és a pedagógusok között az, hogy döntően az utóbbiak „állítják elő” a nemzeti összterméket létrehozni képes embereket! Ezért tartják indokoltnak civilizált országokban, hogy az előállított javakból ne az egy főre eső átlag alatt részesüljenek a tanárok, hanem felette. A terjedelmes tanulmányból az erre vonatkozó adatsort is idéztem bejegyzésemben amelyből kitűnik, hogy mi nem a svájci vagy a görög nemzeti teljesítmény, hanem a sajátunk alapján is tudnánk javítani a pedagógusbéreken. Aszerint, hogy melyik foglakozási csoportot tartjuk fontosnak a jelen helyzetben.
A svájci honatyák úgy döntöttek, hogy a pedagógusok bérszintjét – persze megfelelő feladatokat is mellérendelve – nem egyszerűen megemelik, hanem a sajátjuk fölé emelik. Nem mindennapi döntésüket azzal az – egyébként triviális – igazsággal indokolták, hogy az, ami az iskolákban történik, hosszabb távon fontosabb annál, mint amiről ők a parlamentben általában vitatkoznak.
(Pató Pál: Ezek a svájciak tiszta hülyék! Meg a többiek is, egészen Kínáig!)
A magyar értékrend siralmas, hiszen nem akárkinek, hanem egy kiváló pedagógusnak a véleményét reprodukáltam fentebb. Pár éve Friderikusznál nyilatkozta egy úgyszintén kiváló, hogy azért kényszerül elhagyni a pályát, vagy kevésbé kiválóan dolgozni, mert a nem túl jó tanárok (fentebb: selejt!) ugyanabban a fizetési rendszerben vannak, mint ő. Mit várjon az ember a laikusoktól, ha a szakma kiválósága sem lát tovább a saját bukszájánál? Ha ő is azt hajtogatja, hogy a másik szerencsétlen pedagógus-bérrabszolga az oka mindannyiuk alulfizetettségének?! No és mit várjunk azoktól, akik ezt a helyzetet tartósítják? Akiknek ez használ?! Azoktól, akik a alapítványokkal megtámogatott elit-, sőt: magániskolában, vagy külföldön taníttatják gyerekeiket. Ők osztják az észt a fenti közhelyek szerint a pedagógusoknak, a pénzt maguknak, a kivételes esélyeket gyermekeiknek!
És most elnézést kérek mindenkitől, akinek a következő mondatom evidencia.
Az úgynevezett selejtes munkavégzést, amely minden foglalkozási csoportban megtalálható, csak úgy lehet a közoktatásban is csökkenteni, ha a magas fizetés lehetővé teszi a megfelelő emberek közötti válogatást.
Felvételinél, felvételnél, felmondásnál.
Mert gyenge tanítók nem állíthatnak elő kiváló tanárt, orvost, mezőgazdászt!
Ezer oka lehet még oktatási-nevelési bajainknak, amelyek nemzeti hagyományunk részét képezik, felsorolásuk csupán gitt-rágás, puszta figyelemelterelés volna addig, amíg a parlamentben a svájciakéhoz hasonló bátor döntés nem születik. Kicsi az esély, mert a kontraszelektált politikusokat olyan pedagógusok nevelték, akik maguk sincsenek tudatában szakmájuk, munkájuk értékének.
Ceterum censeo: a jövő felé teendő első lépéseket a tanári munka árán történő megfizetésével kell kezdeni!
