A nők napja szép és érdekes volt itt a NolBlogon.

A nők napja szép és érdekes volt itt a NolBlogon.

Sok mindent eszembe juttatott, a nőket kivéve, mert őket – az obszcén áthallásokat kéretik mellőzni! – egyetlen napra sem tudom kiverni a fejemből. Aki feministaként szemlélte ezt az alkalmat, nos, ő felidézte bennem a tiszta szívű anarchistákat, akik a szüfrazsettekkel együtt azért utasítottak el minden nővel kapcsolatos előzékenységet, mert azt az egyenlőtlenség kifejezésének tartották. Így voltak ezzel a legelső, tehát kedvenc osztályom lánykái is, követelvén a fiúkkal azonos, nem megkülönböztető bánásmódot.

Kezdetben – hogy nem mindennapi igével fogjak a történethez – egy kalap alá vettem az egész, osztályfőnökségemre ítélt társaságot, így amikor a magam módján és velük együtt kívántam megünnepelni a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 57. évfordulóját, roppant meglepődtem, hogy a 25 gyerekből csak hatan jöttek a találkozóra. A lányok közül egy sem. Mit volt mit tenni: HÉV-vel be a városba, aztán át a Dunán, a János-hegyen is túl, oda, ahol a nagykovácsi sertéstelep szennyének illata dúl: kimentünk a Remete-szurdokba, az Ördögárok völgyébe. A Hétlyukat csak körbe csodáltuk, de a Remete-barlangban egészen ősemberré varázsolódtunk, gally és száraz levél is került, sikerrel csiholtunk tüzet, mégis csak pár év múlva őriztük a lángot. Jól telt a nap a romantikus völgyben, bár a lánykák hiányoztak, mint most az akkori fotók.

Egy szavamba került volna, hogy akár minden vasárnap osztálykiránduljunk – kivéve a templomjáró ikreket – de szombaton is tanítás lévén, órára készülni csak vasárnap tudtam igazán. Hétköznap délutánonként szakkörök, reggel hét és nyolc között gyermekfelügyelet. Voltak kevésbé stréber okaim is arra, hogy csak tavasszal vetettem be a cselt: a fiúkkal együtt nőnapi ünnepségre hívtuk meg a lányokat. Az írásbeli meghívást még a templomba járók sem utasíthatták vissza!  Ezúttal teljes létszámban, a Remete-völgynél messzebbre mentünk.

A nőnapi ünnepség helyszíne a Pokol, a solymári Ördöglyuk-barlang legmélyebb pontja. Az 1975-ös nőnapon ötödikeseimet a sötét mélységbe vezető létrán hátul és középen a húgom és férje – mindketten gyakorlott barlangászok – tartották szemmel. A dolog nem volt veszélytelen: mára a barlang be van deszkázva, nem látogatható. Annak idején el is veszítettem két gyereket. A barlangtól a Zsíros-hegyi turistaházhoz vezető úton lemaradt két kislányt ismeretlen kiránduló házaspár kísérte utánunk. Annyira szégyelltem, hogy ha a közelmúltban nem juttatja eszembe egyikük, el is felejtettem volna. Részrehajló az emlékezet: női, nőnapi dolgokban kivált…

Bevált viszont a csel, tehát meg kellett ismételnünk. A következő évben a fiúk újra elkészítették a nőnapi meghívókat. Hatodikos olvasmányunk alapján kézenfekvőnek látszott Dobó Katicáink számára „egri” nőnapot tartani. HÉV, villamos, metró – irány az egri vár! Alighanem többeknek feltűnt, hogy a keleti térfélről a Duna alatt átkelve nem Eger felé megyünk, de szóvá csak Várnai Zsuzsi tette. Rittyentettem valamiféle magyarázatot, ekkor már rám hagyta, akár a többiek: az ilyentől sok minden kitelik! A film díszletvára előtt készült a havas felvétel, amelyről könnyen megállapítható, miért nem helyben, hanem visszaútban, a Batthyány tér közelében egy cukrászdában fogyasztottuk el az ünnepi tortaszeletet.

Hetedikben célszerűbben ünnepeltünk: becsengetéskor a szaktanterembe nyomuló lányokat immár a Parasztba szóló meghívók várták! Ez amolyan igazi, becsületes sváb kocsma volt, rögtön a templom mögött, kétpercnyire az iskolától. Ahogy Rejtő mondja: Ötórai gabonapálinka! Esténként az úri közönség verekszik! Kitűnő széklábak! Megbízható elsősegély! Belépés díjtalan! Kilépés bizonytalan! Így aztán érthető, hogy amint kettes oszlopban lefelé vonultunk a második emeletről, miért döbbent meg az a késésen lévő kolléganő, aki utunk célját tudakolta. Pedig csak az ötödik óránk volt, s nem ötórai gabonapálinka, nem székláb, hanem süti és Márka várt az asztalokon, s az elmaradhatatlan virág… Amikor az illető beköpött az igazgatónőnél, azt kapta válaszul:

– Neki – azaz nekem – lehet! – Egyenlőség tehát e tekintetben sem létezett.

A külvárosi iskolában ama pártállami időkben nemcsak nőnapon nem volt egyenlőség. Magam sem egyformán fegyelmeztem, nem is mindig a magas pedagógia szocialista embertípushoz méltó eszközeivel. Bizony előfordult a testi fenyítés, maga az igazgató asszony kevert le – Svábország ide vagy oda – egy sokáig visszhangzó csárdás pofont a saját fiának, én pedig tehetetlen mérgemben Skultéti Csabát, egy kolléganő csemetéjét kínáltam meg hasonlóval. Egyszer. Bánom azóta is. Azt egy cseppet sem, hogy nem jutott mindenkinek, egyenlően.

Más műfaj volt a sima. Megörököltem. A delikvens, ha óra alatt kivívta magának, előreballagott, bedőlt, a fenekére csaptam egyet, s a dolog további intézkedést nem igényelt. Egyetlen egyszer ez sem volt elég: Czéh Jóska olyannyira nem fért a bőrébe aznap, hogy miközben magamhoz intettem, s ő megnyugodva indult felém, meggondoltam a dolgot. Visszaküldtem. Mit mondjak: Jóska – egyébként nagyon szimpatikus, egyenes, vagány kölyök – magába roskadva birkózott meg a kirekesztéssel, hogy még azt sem?! Hogy egy simára sem méltatják?! Ilyen még nem volt! Ez nem igazság!

Így vélekedett a nagyszájú Gál Mari is. A sok helyes, jó eszű gyerek közül talán ő lármázott a legőszintébben az igaza, a véleménye mellett, innen az eposzi jelző. – Ez nem igazság! hangoztatta magyaros hangképzéssel, nagy szájnyílással nem egyszer. A simával kapcsolatban is.

– Az nem járja, hogy csak a fiúk kapnak simát! – lármázott elől, jobbra az ablak felőli padban, s rögvest bólogattak hozzá többen a lányaim. A fiúk értetlenkedve hallgattak, akár jómagam, a lányokat inkább a válaszom érdekelte:

– Tényleg, miért?!

Emancipált válasz, bevallom, nem volt. Esetleg egy nőies:

– Csak.