Választani ízlés dolga - avagy Zsuzsi és Zsizsi
Voltam én fontos elvtárs, még az egyenlőbbek között is. A városi Oktatási-, Kulturális- és Sportosztály – kiejtése: műv’si vagyis művese osztály – főelőadójaként alkalmaztak, ami, bevallom, eleinte igazán megtisztelő volt számomra. Főnököm, Büszke elvtárs tisztességes, korrekt ember, jól taktikázó tanácsi apparatcsik. Sokat köszönhetek neki. Egyszer még a városi úttörő kulturális seregszemle zsűrijébe is engem delegált, nem elsősorban azért, mert nekem volt magyartanári végzettségem, nem is azért, mert szeretett hitvesének tanítványai is versengtek, hanem inkább amiatt, hogy korábbi beosztottjával kellett volna együttműködnie a zsűriben. Feri ugyanis a pártbizottság apparátusában hasonló státuszban működött, mint korábban elődömként a művese osztályon, de a két intézmény között alá-fölé rendelt viszony lévén ő kellett vezesse a nagy jelentőségű verseny zsűrijét. Belátható, hogy ez nem tett volna jót Büszke elvtárs tekintélyének.
Nos, hogy a szavalóversenyre térjek, a pártemberrel jól kijöttünk: egyetemet végzett történelem és régészet szakon, olvasott, jó modorú korombeli. Egyetlen versmondó esetében tért el a véleményünk. Magyartanárként, aki számtalan verset felolvastam, elemeztem, meghallgattam, nem tudtam meggyőzni őt. Nem a tudásom volt kevés: fogva tartotta a státusza.
A következő fordulót a szomszéd várossal összevonva szervezték, oda sem akaródzott Büszke elvtárnak elmenni, talán el is felejtkezett róla, míg rá nem telefonáltak. Korábbi beosztottját a pártapparátusból mégsem ugraszthatta, maradtam én a zsűri elnöki posztra. Kocsit a munkámhoz két év alatt csak egyszer kaptam, de a kezdést szerencsére még busszal is elértem.
A rendező úttörőelnök bemutatta a zsűri harmadik tagját, az évtizedes magyartanári múlttal rendelkező, városszerte elismert idősebb kollégát, majd bennünket is a résztvevőknek és a közönségnek. Következett a megnyitó beszédem. A protokoll szöveg után felkértem a szakembert, lássa el helyettem az elnöki feladatot. Őt nem ismertem, de a hierarchiát igen, amellyel akkor sem tudtam azonosulni, ha véletlenül formálisan én voltam "felül".
Egy korábbi szavalóversenyre sokáig keserűbben emlékeztem.
Első tanári munkahelyemen az iskolai versmondó- vagy szavalóverseny döntője – nem emlékszem, akkor épp melyik kifejezés divatozott – két korosztályra bontva történt. Az ötödik-hatodikosok versengésében hatodik dés osztályfőnökként voltam érdekelt. Fehér Eszter maradt versenyben tőlünk, akit előzetesen fel is készítettem. A verset nem én jelöltem ki számára, de értelmeztem vele. Instrukcióim kevesebbet adtak a produkcióhoz, mint a saját átélése. Goethe Villikirályát választotta a kislány, vagy talán anyukája. Nem tartván magamat mindenhatónak, elfogadtam a kicsi bakfis szájából szokatlanul hangzó telegyász költeményt. A kisnagy lánykákat valóságosan vonzza a halál. Egyikük csuklóján máig szóba nem hozott forradásokra emlékezem...
A közeli művelődési házában mi huszonhatan izgultunk Eszti sikeréért. Tudtam: sokat eldönt a pillanat, az előadó akkori érzelmi helyzete, s persze a rivális versenyző produkciója is.
A másik esélyes egy elbűvölő pofikájú, kedves, csengő hangú ötödikes kislány volt, Zsuzsi, aki máig sikeres előadóművészként szerepel. Tehetségét nem csupán a folyosón alkalmilag eleresztett cifra káromkodásai jelezték. Kiválóságát Zsizsi, a kislány magyartanár osztályfőnöke – arra az esetre, ha az nem hallott volna felőle – tényként közölte a zsűri elnökkel, Pistával. Biztos, ami biztos.
Szerettük Pistát, nagy egyéniség volt, egyszakos, elkötelezett irodalmár – és elvált, két gyerektartásra kötelezett, budapesti albérletben, pedagógus fizetésből élő magányos férfi. Az egész iskolát mozgósított nagy sürgés-forgásban Zsizsi csípője és egyéb kellemei véletlenül sem kerülhették ki első számú magyartanárunk személyes zónáját, bár amikor formás kolléganőnk beszéd közbeni önkéntelen mozdulattal rövid pillanatra Pista kezére helyezte tenyerét, Pista szemlátomást minden részrehajlás nélkül bólogatott. Részemről sem búzavirág tekintet, sem formás csípő, sem gyengéd érintések nem befolyásolhatták a nagy embert.
A mi Esztink hiteles, felnőtt versmondása után fellélegeztem, minden illem és óvatosság dacára bólogattam gyerekeimnek: ezt a produkció nem felülmúlható. Fehér Eszti biztosan első!
A szavalóversenyt Zsuzsi nyerte. Lóci óriás lesz, hirdette a pici lány nagy tehetséggel. Ezzel a költeménnyel persze minden ki-mit-tudon elég a tiszta gyermeki beszéd, a kedves megjelenés - bárkitől. Zsuzsi csengő hangjának, hibátlan versmondásának, kétségtelen bájának Pista sem tudott ellenállni.
Csak Zsizsi bájait, csak azt tudnám feledni…