Ki tudja? Talán az elefánt

– Merre van a községi kút? – kérdezte egy kissráctól Soroksár főterén. Csendesen nyugtáztam magamban az ellenérzést: még mindig leparasztozásnak hallottam a mondatot. De nem volt durva, a városmajori fiú külvárosi tájékozatlanságának öniróniája is benne rejlett. Egy teherautó tetején, sátrak, rudak, kötelek és kondérok közepette tartottunk Lacházának. A két csónak vízen utazott, a köznép HÉV-vel, a táborverők csapata meg elit egységként a legkevésbé megszokott módon, a platón. Máig nem értem, Verbőczy hogy kerülhetett közénk.

A kiskunlacházi táborban azonban akadt egy igazi kakukktojás: Donászy Magda. Gyermekverseket írt, több kötetnyit. Egyetlen olvasója sem leledzett köztünk, ha mégis lett volna, letagadja. A hetedikes Verbőczy Antal irodalmi munkássága felett is átsiklottunk, a költő eposzi jelzőjéből nem élt volna a meg táborban. Dűzni a motorhoz értett, Kabinos a Hullám csónakházbeli kulcsot kezelte, Sztaniol rendkívüli helyzetek hatékony anyagbeszerzőjeként szerzett nevet. Antal jól focizott, szavalt, a lányoknak tetszett, és majd’ mindig provokált.

Évekkel később a Bródy Sándor utcai Háry borozóból Budára menet az Astoriánál rángatta le egyikünket a vécé lépcsőjén az utcaszint alá. – Kívánlak, érted?! Kellesz! – lihegte, s az unszolás addig folytatódott, amíg az áldozat fel nem adta a kapálózást. Odalent mindketten jót röhögtek. Amikor barátunk cipzárját felfelé húzogatva a felszínre jött, akkor könnyebbültünk meg mi többiek: túléltük ezt is. Égni tudni kell! Izgalmasabban alakult a tízedik évforduló, 1966 októberében. Recézett mintázatú irattartómra krétával rajzolt horogkeresztet, s midőn a pesti utcán a hármasával járó rendőrök miatt magamhoz szorítottam a tasakot, szinte a szívembe szúrt a merény: „jótevőm” a ruhatári gombostűkkel sem fukarkodott. Persze úgy volt ő náci, ahogyan homokos! Leánykérője egészen közelről érintett. Antal anyám munkahelyére telefonált, s kissé körülményesen előadta, hogy bár tudja, Mária néni nem veszi jó néven ezt a hírt, meg a dolog módja is szokatlan, de most nincs kellő bátorsága a szemtől szembe elmondani. Nagy nehezen aztán kibökte, mert mégis csak úgy illik: megkéri a húgom kezét! Szó nélkül összeházasodniuk ugye mégsem lehet! – Ne tessék haragudni, Mária néni! Akkor se, ha váratlan, ha meglepő! Tessék beleegyezni… Igen, mert tulajdonképpen most már amúgy is késő… – Anyámat, szegényt a munkahelyén valósággal fellocsolták. Harag mégsem lett belőle utóbb, nálunk a Budaörsi úton, csak nevetés. Verbőczy Antalnak nem volt mit megbocsátani, a nem lett anyós őt is olyannak fogadta el, amilyen, egyikeként a barátoknak. Kitalálni sem lehetett volna, nem hogy megváltoztatni! Magam, biztos, ami biztos, kicsit körülnéztem, hova költözhetek el, ha mégis én leszek Durbints sógor…

Nos, Dóra nem unokahúgomként született, Fürtöske sem az unokaöcsém. De pár év múltán róluk olvastam meséket Nagyfiamnak, és ma is megteszem, ha az unokáimnak örömet akarok szerezni. Nem a Donászy Magda-verseket, hanem Verbőczy Antal kedvesen közvetlen, meglepetésekkel teli, élő és szemtelen történeteit lapozom fel, hogy a gyermekmosolyok összeérjenek. Hogy érintse őket az a világ, amelyet egykor megéltünk. Kínlódva, megbotolva, égve is olykor, de otthonosan.

Akkor bemutatkozunk – mosolygott egy szőke copfos kislány –, Dórának hívnak, és már háromszor voltam iskolában, ma is mentem volna, de nem érdemes, mert vasárnap senki se megy. Fekete pontot még nem kaptam, de nem baj, mert az nem jó. Jó a piros, de azt sem kaptam.

Pamm-pamm Pam

gondoltam

pampogta

Pam Manó.

Ő pedig Fürtöske – mutatott Dóra egy egészen pici kisfiúra. – 172 szál haja van, de az vörös, mint azok a pöttyök az arcán, azok meg szeplők. Különben testvérek vagyunk, de mindkettőnknek megvan a külön anyukája. Már láttunk téged a játékbolt kirakatában – simogatta meg Pam Manót Dóra –, nekem tetszettél, mert sárga vagy, és piros a kalapod. Fürtöskének pedig az kell, ami nekem. Be sem kell mutatkoznod.

Éreztem,

ha nem, hát nem

pampogta

Pam Manó

és örült, hogy Dóra máris fogta a műanyag formákat, s a kört a kör, a kockát a kocka, s a csillagot a csillag alakú lyukon ejtette Pam Manó kobakjába. Ez alatt Fürtöske megpróbálta elérni az asztalterítőt, amellyel a kristályvázát az asztal szélére húzhatta volna, ahonnan már puszta kézzel is leverheti.

Nincs nagyszerűbb dolog, mint könyvből elővarázsolódni, aztán a kötetek és a mesék fogytával tovább mondani a történeteket. Pontoska nagymama, Szeplős Anyu, Kukucs Kata nagynéni, ha itt vagytok még, tegyétek meg! Mosolyogjatok, ha a drága Puffasztó Nagyi érkezik, aki minden alkalommal felkapja Fürtöskét, hogy egy perc leforgása alatt 120-130 puszit adjon, attól függően, hogy mennyire volt nehéz napja a munkahelyén. – Nézd papa, ez a gyerek csupa csont és bőr!

A papa nézi is, látja is, hogy Fürtöske semmivel sem soványabb, mint minden egészséges gyerek, de a mamival harminc évvel ezelőtt sem vitatkozott, amikor összeházasodtak. … A másik szobában Szakállas Apu dudorászott:

Csont-bőr gyerek vagyok én,

majd meghízom én,

ha a mami eljön hozzám,

felpuffadok én.

Szakállas Apu igazi verseket is csinált, olyanokat, amelyekre maga Sanyika is helyeslően bólogat, egy távoli (f)elhőszobában, ahol körben az angyalok ülnek, s ahová Amy néni minden óvintézkedése ellenére, az (r)égi postás bácsi jóvoltából laposüvegek csusszannak be a levélnyíláson át. Ott komáznak Szakállas Apuval, ahogyan az őket ünneplő Sztrugában tették. A költőtalálkozó záró fogadására a két versenyző kópé közül az egyik vizes fürdőköpenyben, de elsőként csattogott le a lépcsőn: mert: égni tudni kell!

Számít ez, ha Bóbita, Bóbita táncol, s ha épp nem ő, akkor Talán az elefánt?