Verseket, leveleket olvasok, tíz évvel a költő halála után. A költő, Verbőczy Antal a barátom volt.
Olvasom, hogy az „és” a hetvenes-nyolcvanas évtized nagy veszteségei, Déry Tibor, Hajnóczy Péter, Zelk Zoltán mellé sorolta, hogy Bella István szerint túl bölcs, túl okos, túl ártatlan volt, hogy az Új Írás éves számvetésében felvetették: kötete sorai olvastán bizonyosan gondolnak Verbőczy Antal nemzedéktársai arra: nem tisztességes tovább a játék: hogy haladjanak tovább a pályájukon, ha a közülük való nagy tehetségű társ nem írhat tovább? Újraolvasom Nagy Gáspár búcsúztatóját, László Gyula megemlékezését az Élet és Irodalom 1982. augusztus 1-jei számában, majd Kormos Istvánnak Verbőczy három sorban írt antológia-önéletrajzához írott kiegészítését: „Egy rekedt fiatalember… Nem öltözteti szép szavakba a verset, mert hétköznapokon vonul át velük, magában, tehetséges társak közt is magában. De odaér verseivel, ahová akar.
Megjelent az Első ének. A magunk kenyerén, de az Alsóvárosi Főiskola rajz tanszékén már elfogytak ekkor a Tandi-klub napjai, így a töri tanszékre, Nagy Pista tanár úr tanszékére hívtuk meg a pesti „gamin”-t, talán épp az egy félévre kicsapott Hunyadi Mátyás döbbenetes grafikai kiállítása után (Róla Temesi a Por leglíraibb címszavát írta): mi, az Eper és vér nézői, a Zabriskie Point vagy Jancsó nézői – vitatói, Lengyelt-jártak, Kerouac-, Salinger-olvasók. Hatvannyolc után, „bevonult” egykori osztálytárs temetése után, a párizsi napokat követve (Légy realista: kívánd a lehetetlent!), miközben dörögtek az Apokalipszis helikopterei ott távol, Vietnamban. Hallgattuk Verbőczyt, s tudtuk: értünk is szól a harang. A pénteki is…
Úgy írt, „mintha recitálni is tudó gitárosnak szánta volna.” Eszköztelen városi köznyelven dudorászott, ám néha briliáns szójátékokra, tökéletes dalokra, hibátlan ritmusokra szabadságolta önmagát a „Taigetoszt bliccelő csecsszopó csecsemő.” Viszolygott magyar Corsová, Dylanné válni, szemérmes sorai az élet szerelmét, a gyermekek szerelmét egyemberes, tehát mindenségnyi tragédiák rettenetét félték. A tizedik történet – ha Újszeged felől jövünk – a szerelemről, az emberről, a meg nem születettről beszél. Mintha Zefirelli Rómeó és Júlia filmjében a harmadik halt volna meg. Érte szól az Ének harangszóban, pénteken. És értem, tiértetek. (Az apa az elektrosokk kis-halál sorozatával fizetett, mert menteni képtelen volt. De felejtsd el mindezt, olvasó, a költő maga kér rá:
„Légy tapintatos
csak messziről ints felénk”
Két csengetés között a tanár mindenkori szabadságával élve néha Illyést, Kányádit olvastam, olyan verseket, amelyek mostanában kerülnek kötetek, tankönyvek, szöveggyűjtemények lapjaira. Hiszem, hogy nem hiába cselekedtem, ha ebben nem hinnék, rég otthagytam volna a katedrát, ahová épp Verbőczy és talán épp ezért parancsolt valamiféle literátori léhűtőállásból. Az ilyennek utálatosságáról Németh László mondott legtöbbet, vonzásáról pedig – rettenetes iskoláink miatt is – a mindenkori végzős bölcsészek szónokolhatnának.
Még tanárjelöltként provokáltam a nagy provót: mily csodálatos lehet a kiadókban, szerkesztőségekben újságíróbüfében „megnyilatkozni”, „megvalósulni”, mondogatni oda-vissza: ez nagy vers, öregem, mi több: fontos, antológia-darab; azután szépen besöpörni a viszonzást, adni és kapni, megistenülni kölcsönösségi alapon. De mi közöm nekem ehhez? Mi köze hozzátok az olvasónak? Magatoknak írtok a magatok nyelvén, amit nyílván magatok sem mindig értetek, de ezzel simogatjátok egymást a pesti Hungária mélyvizében, miközben a „Helikon” füstfelhőibe burkolózva fel-fel kacsintotok az Olümposz helytartói székeihez. Verbőczy egy névvel válaszolt, s pár hónap múlva jött Szegedre is Nagy László Berek Katival, Czine Mihállyal. Aki hallgatta őket, hallja őket. Azt is, amit a költő a versek érvényességéről mondott: a költemények megteremtik saját érvényességüket.
Nos, ha nagyon közel éreztem magamhoz, nemzedékemhez a rám bízott kovács, bádogos, központifűtés-szerelő tanulókat, akkor Verbőczyt olvastam az Első énekből, A magunk kenyerénből, vagy a Kereszt-levél... posztumusz kötetéből. Bevallom – én is szemérmes vagyok –, hogy magam helyett, magunk helyett olvastam ilyenkor, ha azt kívántam, hogy ember emberhez szóljon. S ahogyan Kormos jósolta: Verbőczy Antal odaért, ahová akart: Alig-bajszos kölyök fiaim köteteket kértek, hogy lemásolhassák Verbőczy prózai, dísztelen, rekedtes verseit… Nemcsak azért, mert akkor is, most is alig akad hozzáférhető példány, hanem hogy maguk, a saját kezükkel vehessék birtokba. Verbőczy megérkezett.
De tíz esztendeje nincs köztünk.
Megjelent a Szeged 1992. augusztusi számában.
Ének harangszóban, pénteken
1.
és ötre jön
és hét után
és spárgára kötött
álmokat vonszol
hogy holtomiglan
hogy holtodiglan
hogy ásó kapa
nagyharang
2.
júliusban és pénteken
hal meg minden szerelem
két virág a melleden
júliusban és pénteken
semmi semmi nem marad
Anyám véres lepedőt mos
semmi semmi nem marad
ma lenne három hónapos
A tizedik történet
a töltés mellett Új-Szegedről jövünk
a parton Salinger kődarabokkal
karcol a homokba valamit
aztán a Tisza-hídnál beér a Június
s egy hülye kis dalt dudorászva
átjön velünk a hídon
egyik kezemmel átölellek
és ügyetlen mozdulatokkal magyarázom
különös ismertetőjelem
(ha arra jársz és megpillantod:
a töltés mellett Új-Szegedről jövünk
a parton Salinger valamit
kődarabokkal karcol a homokba
ha arra jársz és megpillantod
a Tisza-hídnál beér a Június
s egy hülye kis dalt dudorászva
átmegy velünk a hídon
ha arra jársz és megpillantod
egyik kezemmel átölellek
s ügyetlen mozdulatokkal magyarázok
légy tapintatos
csak messziről ints felénk)
Kövek
Hol a visszatérő álomrepülések,
a könnyen fölröppenő kamasz
méltóságteljes szárnycsapása
lombkoronák fölötti koki a
gravitációnak, hol?
S ha kedvem suttyanna az ujjhegyre
földetérés, hová?
Van föld, barázdálható, vagy
arcom az, a lényegig soványodott?
Kidobtam minden homokzsákot.
Hová szöknék? Kövek?